Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám

BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Beszámoló egy nyárról. - Az igazat megvallva, egész nyáron át keveset olvastam. Ez a nyár nem a könyvek nyara. Keveset is írtam. Súlyos esztendőt kellett átélnem: egy hosszú betegség bágyadtságát egy nagy munka kábulata váltotta fel, s most jól esett szabadon nézni szét az esztergomi dombról, melyet már alig reméltem hogy meglátok mégegyszer. Engem a szemem köt össze a világgal. A tág, szabad látóhatár előtt úgy érzem hogy itt állok megint az élet közepén. Gondolatom szabadon legelész mint a kifogott lovak. Szükségem van erre a korlátlanságra. Írás és olvasás keskeny sinekre kötözik a lelket: amit a betűsorok vonala jelképez. Kevés türelmet érzek a sineken.

Alig néhány könyvet hoztam ide magammal. Ami szükséges munkám folytatásához. Merthisz mégegy kötetet igértem laikus irodalomtörténetem mellé, s avval adós vagyok: a XIX. (és XX.) század irodalmáról. De valami nagy külön tanulmányt ehhez sem akarok csinálni, ahogy az elsőhöz sem csináltam. Legyen ez is: szabad szemlélődés egy tág láthatáron. Nem a tudós könyve, hanem az íróé. Akit az irodalomtörténetben sem a mult érdekel, hanem a jelen. Mintahogy ez a gazdag tájkép is - a város, a folyó, hegyek és a bástya - nem mult hanem jelent itt előttem; noha azt a bástyát régi királyok építették, a város sok százados fejlődés emléke, s a hegyek és a folyó még régibb, geológikus kataklizmák szüleményei. De itt vannak, élnek és hatnak, rám és a jövőre.

Én az irodalmat is úgy látom, mint a természetet. Európa harmadfélezeréves irodalma úgy terül el ragyogva előttem, mint egy ilyen nagyszerű tájkép, kimeríthetetlen gazdagságban és mégis tökéletes egységben. Szabad, eleven és összefüggő képzelődésnek érzem, s nem vagyok hajlandó tudomásul venni a skatulyákat, amikbe a tudomány, sőt a politika, minduntalan szétrakja és összedarabolja. Ahogy e fölött a domb fölött állok, szemem egyetlen pillantással röpül át a Dunán, s hiába mondom neki hogy ott már vám áll és új ország kezdődik... Ő egynek látja az egész tájt, minden tarkaságával és változatával. Így látom én együtt és egyszerre az egész európai irodalmat, s azért érzem idegen szempontnak ha azt kezdik kutatni, melyik nemzet irodalmának szántam több vagy kevesebb oldalt, vagy nagyobb melegséget? Az én szempontom bizonnyal nem ez volt. Írókra gondoltam és az irodalomra: nem a politikára s vetélő nemzetekre.

De ezt csak mellékesen, disputa-képen, és válaszul egy külömben nagyon szép kritikára mely épen a Nyugatban jelent meg... Az én könyvem egyébként nem is kész még. S ami kivált a francia írókat illeti: hozzám ép a XIX. század franciái állnak legközelebb. De hát nem erről akartam beszélni: úgy térek rá, akaratlan, mint a cigány akármiről szól is, minduntalan rátér a maga lovára. Ahogy már írtam egyszer: minden könyv közt a legérdekesebb a magunk könyve, ami nem kész még.

*

Trockijtól Tóth Árpádig. - Én azonban ehhez a könyvhöz sem tudom most egészen lekötni magam. Keveset olvasok; de amit olvasok, bizony nemcsak ezért az egy könyvért olvasom. Képtelen vagyok tudós szakszerűséggel vagy makacs politikával elzárkózni a multba, és nem venni tudomásul a jelent. Vajjon az európai irodalomtörténet egységes és eleven élete a multé már? Talán nem egészen; de bizonyos hogy egyre több új könyv hull mindenhonnan elénk amelynek ehhez az egységes nagy irodalmi hagyományhoz vajmi kevés a köze. Ezek a könyvek a szétszakadó, esetleges valóság lelkéből táplálkoznak. A mai irodalomnak egy hatalmas hányada nem annyira a nagy európai literatúra továbbélése, mint inkább helyi és nemzeti, aktuális és riportirodalom. Óriás egész népek (mint a német és orosz) szinte hivatalosan és szántszándékkal kiszakadtak a közös európai kultúrából, megtagadva minden egységet és örökséget. Mostanában kerültek kezembe Trockij emlékiratai, aki, mellesleg mondva, kiváló író, még a régibb intellektüel fajtából, s akarata ellenére is él még benne egy morzsa az európai irodalmiság hagyományából. Ő épen ezt a folyamatot írja meg: hogyan lesz az intellektüelből forradalmár? Ami talán kultúránk legjellegzetesebb folyamata: szellemiségünk öngyilkos önátértékelése. Trockij beszéli el hogy Lenin, mikor együtt voltak Londonban, mily megvetőleg emlegette az európai kultúra büszkeségeit: «az ő Westminsterük»... «az ő Shakespearejük»... Ez a szakadárgőg, ez a fölényes gesztus amellyel a forradalmár az örökölt kincset elutasítja, s mindent teljesen elülről akar kezdeni, jelentősen mai magatartás. Mondják, Oroszországban ma már ellenkező áramlat van, s a mai orosz literátornak nincs hőbb ambiciója, mint visszakapcsolódni az európai szellemiségbe. Ez a szellemiség azonban mindenfelé szakadozik már, s mintha mindenütt egészen újat szeretne kezdeni, hol a «faji kultúra», hol a szociálizmus, hol az «élet és valóság» nevében.

Ahogy mondtam, engem ez is érdekel. Kicsit riadtan, összevont szemölddel, mégis kíváncsian figyelem ezt az új irodalmat mely egyre kevésbé irodalom. Látom hogy legjobb fiatal magyarjaink figyelme is mindjobban a politika felé fordul; égető kis nemzeti problémák jaja mindent túlharsog ami nem aktuális és helyi. Ezek a problémák engem is égetnek; de ugyanakkor féltő aggodalommal figyelem azt is, hogyan él még, hogyan hat vagy romlik ennek az új generációnak tudatában a tiszta és európai irodalmiságnak az a csírája amellyel annakidején a Nyugat ojtotta be újból a magyar szellemiséget? Szinte izgalommal olvastam például a minap egy doktori értekezést mely Tóth Árpád költészetéről szól; noha egyébként ez a füzetke egy csöppet sem izgató. Tóth Árpád költészete tipusa és szimboluma előttem annak ami a modern Magyarországon tiszta nagy európai irodalmiság. S amit sokan már-már halálraítélnek... A fiatal tanárgeneráció tanulmánnyá teszi: leltározza és bebalzsamozza. Demeter Alice kisasszony sok szorgalommal végezte munkáját; noha persze vannak itt hiányok is. A bibliográfiát nem egyhelyütt magam emlékéből tudnám kiegészíteni. A méltatás, minden köteles lelkesség mellett is, valami közömbös távlatból tekint, s tükrében kissé elszürkül a l'art pour l'art költő arca. Másutt épen lelkesedése ötlik fel; például mikor Tóth Árpád egy versét Baudelaire egyik legszebb és legismertebb versével hasonlítja össze, s a versenyből nem Baudelaire kerül ki győztesen. A XX. században vagyunk, s régibb alázatunkat s fogyatékossági érzésünket az európai kultúrával szemben különös önelégültség váltotta föl. «Magyar globus» is van, akár orosz vagy német; s itt már nem imponál «az ő Baudelaireük». «Olyan lélek meglátása ez» - mondja Tóth Árpád kritikusa a Baudelaire-versről - «mely finom árnyalatbeli szépségek kiérzésére nem képes.» Baudelaire aki «árnyalatbeli szépségek kiérzésére nem képes»: mit szólna ehhez Tóth Árpád?

*

Legújabb magyar versek. - De hát mondjuk hogy ez itt csak egy iskolai dolgozat elírása. Jelentősebb tanuságot tesznek a legifjabb magyar költőnemzedék versei melyekből egy nagy antológiát most bocsátott közre a Vajda János Társaság. Bizony ez már harmadik generáció a Nyugattól kezdve: unokáink. Ebben a kötetben épen az tűnik föl, mennyire hiányzik minden újabb külföldi megtermékenyülés az ifjú lírából: a magyar költészet szinte megtagadja itt exogam természetét. Nem mintha több ősi vagy tősgyökeres magyar hang szólna ezeknél mint az előzőkben: épen nem! De ami európai ekhó zeng, az nem egyenesen érkezett Nyugatról, hanem az előző generációk közvetítésével. Talán örülnünk is kellene ennek. Költészetünk oly nagy és gazdag már hogy a fiatal költő nem érzi szükségét távolibb mintákat keresni: elég ha elődei könyveit forgatja. De nincs-e itt a veszély hogy ez az önmagából-való termődés lassan megszegényíti a költészetet, bezár és meddővé tesz?

Unokáink egyelőre nincsenek «verseknek szűkiben», s a sok közt van elég jó vers is, s tán mégtöbb lehetne. Kárpáti Aurél egy szép előszóban elmondja hogy a kötet beküldött versekből állt össze. Ez magyarázza sok gyengébb darab jelenlétét. A költők önkritikája ritkán megbízható, s ebben a gyüjteményben nem mindig legjobb termésükkel vannak képviselve. Némi joggal ítélhetek erről. A könyvben szereplő poéták legtöbbjét évek óta ismerem s figyelem. Magam is szerkesztettem antológiát, s mindig izgatott a poet in the making. Javíthatatlan érdeklődéssel veszem kezembe a Nyugathoz özönlő verseket, s amiben csak egy csöpp jó van, ritkán felejtem el.

Amikor tehát «unokáink» versportékájáról ítéletet mondok, nem pusztán erre a minta-könyvre alapítom azt. Próbálgatom a szavakat melyek az egész generációt egyvonalban jellemezhetnék, de alig találok ilyen szavat. Ez a nemzedék rutinos és változatos hangú. Irányait az előttejárók indításai szabják meg. Általában túl vannak már a szabadverseny: a fejlődés azon már előttük túljutott. De ők néha visszatérnek hozzá, mintahogy visszatérnek olykor a szonetthez és l'art pour l'arthoz is. Mindent megpróbálnak, amit már előttük is megpróbált valaki, Ady óta. Két csoportra lehetne őket osztani, aszerint amint a Nyugat első vagy második nemzedékétől függnek. Van köztük rímjátékos és ritmusbűvész, plakátstílusban dolgozó zsurnaliszta-költő, hosszú, szabad sorokban végnélkül csevegő asszony-poéta, pesszimisztikus lélekelemző, szociálista propaganda-lantos és földszagú paraszt vagy még földszagúbb álparaszt. Van köztük hányaveti zseni, van őstehetség akinek egy-egy verse véletlen sikerül, van ügyes és mindig talpraesett routinier, van tárgyilagos és minden színes népszerűséget megvető öngyónó. Van aki fellépésének ideje s költészetének karaktere szerint az előbbi nemzedék tagja lehetne (József Atilla), s van aki alig nőtt ki a gyermekségből, sőt csodagyermekségből, mint a fiatal Weöres Sándor.

Weörestől még kiszámíthatatlan meglepetéseket várhatunk. De átaljában az egész nemzedéket inkább az ügyes jó átlag jellemzi, mint a kimagasló egyéniségek. Lényegben nem látszik újat hozni, s legjobb tagjai azok akik szervesen folytatják az előttükjárók munkáját, például Vas István akinek rokonszenves fejlődésvonala Tóth Árpádon és Illyés Gyulán egyformán átvezet. «Tehetséges» költő elég van (nem is mind szerepel az antológiában.) Szinte feltünő, mily népes ez a lírai csoport, mely pedig jóformán csak magának versel, egy lírátlan korban. De ez szinte csak önműködően továbbtenyésző költészet, minden friss megtermékenyülés nélkül. Ahogy mondtam, egy új európai lökés hiányzik. Nem mintha a költők közt nem akadna európailag tájékozott. Csakhogy az zsurnálisztikus tájékozottság, s nincs mélyebb hatása. Van aki a legújabb anglo-amerikai költőket fordítja, s maga, közben, parnasszien szonetteket ír Kosztolányi vagy Juhász Gyula fiatalkori modorában. Az európai költészet inkább csak az előbbi két magyar generáció költészetén keresztül hat erre a harmadikra, Baudelairetől az aktivistákig. Mindez egyelőre teljességgel epigon nemzedéket rajzol, mely mindent megpróbál amit már előtte is megpróbáltak, mindent fölfedez amit mások is fölfedeztek. Ami külömben a fiatalságot is jellemezni szokta; s a mai költő fiatalsága hosszú. Korunk lefojt és lassítja az érést. Ez az antológia talán korai még. Minden nap meghozhatja «a messzeségek új üzenetét»; amely nélkül a költészet saját nedveit éli ki s elfonnyad, mint a kultúra fájáról levágott ág.

Könnyű és nehéz irodalom. - Ha már az új verseknél tartok, hadd térek vissza mégegyszer az új regényekre is. Ezekre a vaskos, impozáns kötetekre, majd ezerig rúgó oldalszámokkal, amik a tavasszal hirtelen föltornyosultak asztalomon, s amikről a multkor kissé ijedten ejtettem néhány szót: «egyetlen szezonban annyi nagyszabású regényremek mint máskor egy évtized alatt sem». «Súlytalan remekműveknek» neveztem ezeket a váratlan fölszaporodott «monumentális alkotásokat» melyek legjobban avval zavartak meg hogy nem is tudtam rosszaknak találni őket; pedig milyen nagy és ritka dolog egy ilyen nagy regény ha jó! Mit jelent ez a csodálatos irodalmi elefantiázis? s nem veszti-e értékét a remekmű, ha így elszaporodik? - kérdeztem. «Nem rosszak, csak könnyűek», próbáltam magyarázni a különös tüneményt; de most arra figyelmeztetnek hogy az új regényeknek egy részére nagyon rosszul illik a «könnyű» jelző. Nincsenek-e itt súlyos szándékok, hatalmas történeti és filozófikus kompozíciók, egészen raffinált «modern» kísérletek, sőt még egy «magyar Joyce» is? ezt csak nem lehet könnyűnek mondani?

Valóban nem mind könnyű. S mint szegény, megzavart olvasó, szinte azt kívánnám: bár lenne inkább egyszerűen könnyű! «Könnyű» vagy «nehéz» irodalom nem olyan egészen szimpla probléma. Már Kazinczy tudta hogy nem mindig könnyű az ami könnyű. Sajnos, az sem mindig nehéz ami nehéz. Ennek az egész új magyar regénytermésnek, hétszáz, usque ezeroldalas köteteivel, magas szándékaival, hatalmas konstrukcióival s modern raffináltságaival együtt csodálatosan, valószínűtlenül könnyűnek kellett lennie hogy ilyen különös bőségben és gyorsaságban megszületni tudjon. Másrészt nehéznek kellene lennie, a legmagasabb irodalom súlyával bírnia, hogy önmagát, az igényeket melyekkel az olvasó elé áll, igazolja.

Itt van például épen a nyár, s tegyük föl hogy kedvem épúgy volna mint időm, az olvasásra. De hát melyiket olvassam e remekek közül melyeknek szinte mindegyikét «illenék elolvasni», ha valóban az aminek mondja magát! S egy is elég volna egy nyárra, ha valóban az aminek mondja magát! Polcomon valóságos szemrehányásként vár a «magyar Joyce»: messziről fölötlő, testes kötet, mely mintha egy óriás paródia volna, még külső formátumában is hasonlítani akar az Ulysseshez; ámbár tartalmában és stílusban talán inkább még Proust művéhez akar hasonlítani. Mily imponáló munka! Óriás ambíció! Valódi amalgamja a XX. századi regény két legforradalmibb hatású alkotásának. Én e kettő között inkább ellentétet mint hasonlóságot látok, Proustot már klasszikusnak érzem, Joyceot nagyon problematikus kísérletnek, s míg Proust nagy regénye legkedvesebb, s legtöbbet forgatott könyveim egyike, az Ulyssest, bevallom, máig sem tudtam végigolvasni.

Elolvassam a magyar Ulyssest? Ez külsőleg még sokkal visszariasztóbb mint az angol, kásahegyszerű sűrű nyomásával, (fejezetek és bekezdések nélkül) s rettenetes barokk stílusával melyből hiányzik a Joyce változatos kísérletezése s rabelaisi gazdagsága. Inkább a Proust hírhedt «nehézkességét» ambicionálja, s témái is, úgy látszik, prousti témák, a modern «intellektüel arisztokratizmus» és «pszihológikus erotizmus» jegyében. Akárhol ütöm föl a hatalmas könyvet, mely legalább 7-8 Proustkötetnek felel meg, mindenütt ugyanarról az egy dologról látszik szólani, mintha állandóan önmagát ismételné, egyformán nyakatekert, ál-prousti mondatokban. Én imádom a Proust mondatait, ezeket a tökéletes művészettel megszerkesztett körmondatokat, melyeknek minden komplikáltsága zenei, omló árnyalatokkal, a hatalmas epika soha-nem-lankadó folyamában. De mit szóljak az ilyenekhez, mint ez például: «Mily nagyszerű ellentét van a harisnya feszessége (mely gótikusan a csípők felé húzódik) és a szoknya lazasága, (mely erkölcsi tehetetlenséggel a bokák felé omlik) között!» Az írónak nemcsak észre és szívre van szüksége, hanem fülre is. Ez a között szinte elég volna valakit egy könyv olvasásától visszariasztani.

Persze mégsem elég, ítéletet mondani a könyvről, amelyben szemmelláthatólag sok (impresszionisztikus) szépség is van. De nem is ítéletmondásról van itt szó, hanem a «nehéz és könnyű irodalom» problémájának egy különösen komplikált esetéről: a magyar Ulysses csak példa. Íme egy író aki maga riasztja el a közönséget, részben szándékosan, részben szándéktalan. Egy ezoterikus író, Magyarországon, a XX. században! Nehéz irodalom; mégis igen szépen megfér a pongyolasággal, s ez sokat megmagyaráz. Talán ez magyarázza ennek az egész nagyszándékú új regényirodalomnak különös bőségét és titkos könnyűségét is?

Csoda-e ha az ítélet megzavarodik, s elveszti tájékozódását? De ez csak egyes eset, s épenséggel nem minden magasambíciójú új regény akarja elriasztani a közönséget. Van köztük olyan is amely hatalmas, filozófikus elképzelést könnyed, jól olvasható regénystílussal köt össze. De mégtöbb persze olyan ahol az előkelő irodalmiság ép a formát bélyegzi, s az igényt a külsőségek szabják meg. A kritika bizonytalanul áll az «olcsó remekek» közt, bámul és dícsér, és siet feledni.

Mondják, «magas» és «szórakoztató» irodalom soha úgy el nem távolodtak egymástól mint minap. Mégis soha oly komplikált határkérdések nem voltak közöttük mint ép ma. S ahol a «könnyű» és «nehéz» határvonala így elmosódik, ott a valóban könnyűnek sok az előnye. A közönség az övé, s csekély irodalmi mázzal a kritikát is könnyen megtévesztheti. Legalább azt a kritikát amely maga is egy kicsit könnyű. Hogy csak egy végletes példát idézzek, egy magyarul megjelent Guido da Verona-könyv előszavában ezt olvasom az erotikus limonádénak erről az ismert mixeréről: «Van olyan könyve - itt elsősorban a Mimi Bluettere gondolunk - amely Flaubert közelébe emeli íróját. Viszont új regénye, ha egyáltalán valakire, talán inkább Dumas filsre emlékeztetheti az olvasót, és pedig a világhírű Kaméliás Hölgyre. Csakhogy: hol áll a tüdővészes Marguerite Gautier figurája azt életerős, nagyszerű Mirelláétól!» stb. stb. Kritikusnak, aki ezt írta, mindenesetre apró; de ép a mult Nyugatban beszéltem róla, mennyire nem veszélytelenek ezek az «apró kritikusok». Guido da Verona magyar tisztelője például, úgy tudom, azonos egy népszerű «kritikai» folyóirat szerkesztőjével, mely a közönség ítéletét nem kis mértékben befolyásolja.

«Legelső feladatunk a közönség nevelése» - olvastam egyszer ebben a folyóiratban.

*

Bródy Sándor évfordulója. - Még szerettem volna néhány szót írni ebben a cikkben Bródy Sándorról. De hirtelen úgy érzem, hogy készületlen vagyok; s külömben sem szeretem az emlékezetnek az a mehanizálását, amit az évfordulók jelentenek. Bródyt évfordulók nélkül se könnyen feledjük el. Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt: szavainkban és mondatainkban. A magyar stíluson nyomot hagyott. Aki róla ír: a nyelvről kell írnia. Az irodalmi ujságírás nyelvét ő teremtette meg nálunk, alig nyithatom föl hirlapomat, hogy vezércikkből, tárcából, színesriportból, akár még napihírből is, ne érezzem vissza az ő régolvasott mondatainak ízét. Nem is említve a nagyobb írói egyéniségeket akiknek stílusát kiformálódni segítette, Ady prózájától kezdve. Az új magyar próza «stílromantikája» Bródyval kezdődik. Milyen tanulmány lenne, megkeresni titkos forrásait ennek a különös, romantikus stílnak, mely annyira elüt a Bródy irodalmi ösztönzőjének, Zolának, száraz irályától. Keleti temperamentum diktálta? Vagy nyugati hatás (például Carlyleé)? Ezt a tanulmányt valaki biztosan megírja még. De aligha évforduló alkalmára.