Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Cs. Szabó László: AZ EMLÉKEZETRŐL
Hozzászólás Hevesi András cikkéhez

Hevesi András különböző utalásokból kiszámította, hogy Márai a Polgár Vallomásaiban felváltva negyven, harmincöt, harminchét és harminchat éves. [*] Ezek szerint Márai vagy nem mond igazat vagy rossz emlékező. Kronológiai ferdítésnek nincs sok értelme olyan könyvben, amely tüntető készséggel vállalja a társadalmi hitehagyás következményeit s a nagy szökésért magán kívül senkit sem okol. Fölösleges, hogy mentségéül az éveket összezavarja. Tehát a memóriája rossz.

Időrendi emlékezőtehetsége csakugyan rossz. Egy-egy lelkiállapotot a könyv folyamán változatlan korban él át, máskor az a benyomás, hogy az író elmult ötven éves. Hevesi fegyelmezetlen, lázadó emlékezőnek tartja, aki még a naptár tágas kötelékéből is szabadulni próbál. Én azt hiszem, hogy szintétikus emlékező, ennek azonban félelmetesen jó.

Chateaubriand a Mémoires d'outretomba előszavában az emlékezés bizonyos zavaráról, «vagy ha úgy tetszik: meghatározhatatlan egységéről» beszél. Ilyen a Máraié. Van egy anti-geometrikus képzelet, amely nem időrendi távlatokba rendezi a multat, hanem összetett érzelmi látomásokat csoportosít. Minden órának lehet ilyen belső látomása, a későbbi hasonló fokú víziók köréje rakodnak s lassan egész emléktömbök tapadnak az első emlékszerű élményhez. Proustban megszámlálhatatlan sok példa akad erre. Különösen a született városi nomádoknak van ilyen táj- és hangulattipusokhoz alkalmazkodó emlékezetük, ismerek például embert, aki a müncheni Pinakothéka megrendítő kamaszkori emléke miatt külföldi képtárlátogatásain következetesen visszaesik az anyáskodó serdülés állapotába. Mint ahogy a Balzac mintájára formált képzelet azonos jellemeket egy jellemóriásba olvaszt, úgy olvaszt a «meghatározhatatlan egységű» memória hasonló lelkiállapotokat egy óriási emlék-élménybe. Miért esnek vissza az utazók előbbi életükbe, ha több évi távollét után hegyes vagy tengeri vidékre kerülnek, nem is arra, ahová az emlék földrajzilag fűződik, csak a hozzá hasonlóra? Ez a lóugrásszerű emlékező állapot a túl érzékeny (és nem a pontos) memoriákon teljesen elhatalmasodik s az elevenen megnyúzott emberek megtanulják, hogy érzelmi tömbökben emlékezzenek. A kronológikusan fegyelmezett emlékezőtehetség nem a szellemi választékosság, hanem a lelki egyensúly jele, ez pedig Máraiból csakugyan hiányzik.

Mindez még nem válasz Hevesi kifogására, hogy a Polgár Vallomásaiban főleg a személyek körüli emlékek pontatlanok. Amit mondtam, a Szigetre jobban ráolvasható, mint erre a könyvre, amelyben Márai a különböző tanerőkkel, nagybácsikkal, papokkal, barátokkal történt utolsó találkozóira csakugyan megdöbbentő hűtlenséggel emlékezik vissza. A hűtlenség azonban a Vallomások vezérmotívuma s az emlékezet nem nagyúri egykedvűséggel kezeli az évszámokat, hanem egyszerűen cinkosává szegődik a Szökésnek. Márai halottak helyett legyilkoltakra emlékezik vissza, minden gyilkosság évekig tartott s a halottak csak tizennyolc éves kora óta mozdulatlanok. Ha egy-egy utolsó beszélgetést vagy a halálozási napot mérné össze mai életkorával, még az ő hanyag «szemmértékre» igazított emlékezete is eltalálná a helyes évszámot. De a polgári mult szökevénye azokhoz a villámló pillanatokhoz szabja személyes emlékeit, amelyekben beolvadási kísérletei meghiusultak. Attól kezdve a «könnyűnek» talált személyek elhomályosulnak, asztráltestekké válnak, mint maga a polgárság, amiből hiábavaló alkalmazkodási kísérleteinek tanuságaképp végül is kiválik. A szellem, mely Máraihoz hasonlóan erőszakkal szerzi vissza függetlenségét, az emberi műveltség hagyatékát esetleg hibátlan évszámokkal asszociálja, de egyéni emlékeinek szóródási pontját áthelyezi a belső újjászületés idejére. «Születtem 1797 március 8-án, mondta Thorwaldsen, addig nem voltam a világon.» Aznap érkezett Rómába. Erasmus a maga szelíd-ravasz módján tökéletes homályba borította a származását s bevallott születési évét felszabadult párizsi diákoskodására tette, hogy annál következetesebben építhesse ki korlátlan szellemi függetlenségét. Ilyen és ehhez hasonló deracinement-ok örökre megzavarják a születési évből kiinduló időrendi emlékezést. Az emlékező átköltözik egy másik bolygóra. Hevesi a hagyománytisztelő patricius-polgár beidegzett pontosságával idegenkedik a szökevény polgár tékozló emlékezetétől. De ebből még nem következik, hogy Márai a maga szintétikus és gyökértelen módján ne legyen kitünő emlékező.

[*] Nyugat, 1934 júl. 1-15. szám.