Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 14-15. szám
Húshagyó kedd estéjére készülődött Kolozsvár lakossága az Úr 1834-ik esztendejében. Ilyenkor, öt óratájt, már ünnepi kihaltság borult a városra. A redoutbeli nagyterem fenyőgalyakkal, zászlócskákkal várta a jelmezeseket, az esteli szürkületben, csomagokkal hónuk alatt, siető polgárok tartottak hazafelé; a Fő-téren, a Szent Mihály templom tövében meghúzódó árusok, lacikonyhások, bódésok javában szedelőzködtek s a mellettük levő várta katonái is türelmetlenül topogtak a felolvadt, sáros hóban, csak a két soros őrszem állt mereven, mintha nem is élő húsból, hanem viaszból teremtették volna őket.
Ekkor történt, hogy Juhász Albert úrfi, egy kincstári tanácsos fia, főtanodai diák, mikor pipájából vígan pöfékelve, elhaladt Jósika János kormányelnök úr háza előtt, jókedvében belefújta a füstöt az őrtálló katona arcába. Minthogy a mult héten három részeg paraszt kötekedett a silbakkal, a katonai parancsnok, Vidakovich alezredes úr kiadta a parancsot, hogy akik tiszteletlenül viselkednek a katonasággal, elsőbben megintessenek s ha nem csillapulnának le, szükség esetén a főőrhelyről érkezett erősítés segítségével, elfogassanak. A katona, a «Károly Ferdinánd» ezred vitéze, meghökkenve nézett a széles köpenyében fürgén továbblibbenő cingár úrfi után. De eszébe jutván a parancs, rögtön utánakiáltotta: - Hé!
Juhász Berci megállt és visszafordult. - Mi baj?
A katona gondolkodott. Törte a fejét, hogy kell valakit «meginteni»? Mereven állt, puskáját keményen markolva, csak a fejét fordította a tiszteletlen viselkedésű fiatal úr felé. Végül is döntött.
- A fene rágja meg az öreganyád rücskös képét, - mondta határozottan - vedd ki azt a pipát a szádból.
Az úrfi, elképedve, lassan közelgett az őr felé.
- Micsoda? - mondta és szemöldökét marconán összehúzva, belebámult a katona arcába. - Hogy merészelsz így szólni? Tudod-e, ki vagyok én?
- Akárki vagy, a fene rágja meg az öreganyád rücskös pofáját. A pipát pedig vedd ki a szádból!
- No, várj csak, - sziszegte Berci felpaprikázva - kiveszem én, ne félj, de azt megemlegeted... Kivette a pipát és hátralendítette a karját, hogy belevágja a pipát a katona képibe, aki egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet. Félkézzel megragadta a fiatalembert - másik kezével a puskáját fogta - és nagyot kurjantott a főőrhely felé. A Mihály-templom tövében ácsorgó várta felől, mely mintegy száz lépés távolságban van a Jósika-háztól, nagy csörgés-zörgéssel kezdett rohanni a készenlét tíz embere a veszélyben lévő őrszem segítségére, akit különben a téli sötétben nem lehetett látni ily messziről. A nyápic Berci, mikor az őrség már-már elérte volt, látván a túlerőt, ügyesen kisiklott köpenyéből, mely a katona kezében maradt és mint a nyúl, futott a sarkon lévő kávéházba. A kávéház a Rédey-ház földszintjét foglalta le, néhány lépésnyire a kormányelnöki szállástól. A gőzös, füstös, meleg helyiségben zajgott, vitatkozott, tekézett a sok ember, Berci, orrát a hideg üvegre nyomva, figyelt az utcára, a katonák felé. Megdöbbenéssel látta, hogy az őrség a kávéház felé tart.
- Meneküljön, aki tud, - kiáltotta - jönnek a katonák... - evvel kiszaladt és eltűnt a mellékutca sötétjében. A kávéház közönsége fel sem ocsudott meglepetéséből - legtöbben azt hitték, egy elmebajos kiáltott, vagy valami tréfacsináló mókája mindez, mert mi a csudának meneküljön a békésen szórakozó, ártatlan polgárember? - mikor berontottak a katonák. Feltűzött szuronnyal elcsörömpöltek néhány asztal mellett, végül egyikük a tekéző Nemes Ábrahám grófra mutatott:
- Ez volt!
A katonák megragadták az ifjú grófot.
- No megállj, csirkefogó... az ebadta... ördög bujt volna beléd, - kiáltozták, kicsavarták kezéből a dákót és jobbról-balról püfölve, miközben asztalok borultak fel és egy szék recsegve összetört, kicipelték a kávéházból. Vitték egyenesen a várta felé.
Mint a kutyafalka, ha vad ártányra eresztik, úgy ugrott fel az egész kávéház, beszélgető, sakkozó diákok, tisztviselők, békés, öreg polgárok. Mi történt? A felháborodás, mint valami óriás porfelhő kavargott, mindenki össze-vissza kiáltozott, kérdezett, vitatkozott, végül a diákság és a közönség nagyobb része feldühödten futott az ártatlan diák kiszabadítására. A Fő-téren már nagy csődület zsivajgott a siető katonák csapata és az éktelenül ordítozó Nemes Ábrahám gróf körül, aki kézzel-lábbal kapálódzva evickélt az erős katona-markok között. A tömeg, melyet erősen meggyarapított a kávéházból kitódult közönség, égrengető üvöltéssel kísérte a katonákat az őrség házikója felé.
- Gazság... alávalóság... engedjék ki a grófot... aljas pribékek... - zúgták, öklüket rázva az emberek, a katonák pedig, bezárták a grófot a házikóba és újból felvonultak a várta előtt. A tömeg fel s alá hullámzott a sötét Fő-téren, melyből, mint valami rengeteg lovagvár szúrt fel magas tornyával a barnás-szürke égboltba a Mihály-templom fekete tömege. A hold szikrázó, fényes tányérja kibukkant a Bánffy-ház mögül és könnyedén lebegett tovább a lengén gomolygó, ritkás felhők között.
- Ad arma! Fegyverre! - kiáltotta a diákság, kövek csattantak a várta-ház falán és valaki megsérülhetett, mert éles jajkiáltás hasított bele a zürzavaros lármába. Az őrség parancsnoka, báró Burich őrnagy, saját felelősségére elbocsátotta Nemes Ábrahámot és küldöncöt menesztett utasításért Vidakovich alezredeshez, aki ott lakott a Főtéren, a Jósika-ház közelében. Az elől állók bizonyosan megtudták, hogy a gróf nincs már az őrség kezében, de miként egy csepp víz nem változtatja meg a pohár bor ízét, azonmód nem változtatta meg az egyre dühösebb tömeg felháborodottságát a gróf szabadulásának a híre. Legtöbben azt se tudták, miről van szó, de elég volt egy gyenge lökés, hogy a hosszú évek alatt felgyülemlett elkeseredés lavinája meginduljon a katonaság, a hatalom zsarnoksága s a kormányzat ellen, mely megtagadva Erdély alkotmányát, huszonhárom éve nem hirdetett országgyűlést. Egy csizmadia-legény köpködve, dulva-fulva magyarázta, hogy a katonák szuronyt-szegezve rontottak be a kávéházba és végigpusztították a berendezést, sőt összetörték a nagy tükröt is, egy nagybajuszú diák vérben forgó szemmel kiáltozta, hogy a végveszély órája elérkezett, mert nemes embereket püföltek halálra az őrszobán. Mindenki elhitte e vészhíreket. Nem sok kell ahhoz, hogy szárba szökkenjen a forradalom magja, ahol a kormányhatalomról
A hold egy vastag, fekete felhő mögé bujt, vészes sötétség borult a térre, hogy közvetlen közelről alig lehetett felismerni az arcokat. A zürzavar teljessé vált, mikor harsány vezényszavak ropogtak a várta körül és a puska-töltés jellegzetes csattanása hallatszott, amint egyszerre pattintották a töltést ötven fegyverbe. Majd éles dobpergés között jobbra és balra felvonult a centrumot alkotó főcsapat mellett, az oldaltámadás elleni biztositék. Akik értettek a dologhoz és a várta mellett álltak, melynek lámpásai némi fényt terjesztettek, elszörnyedtek és nem akarták hinni: mi ez? háború Kolozsvár kellő közepén? Egy lövés vörös lángja lobbant és fütyfürészelő sivítása túlsikított minden lármát, utána még egy és báró Bornemissza Lipót legénye, aki illetlen szóval ingerelte az egyik katonát, holtan esett össze. Ám a nép nem ijedt meg. A lövések, mint két korbácsütés, felvillanyozták dühét, a katonák felé kövek röpültek, köztük emberfejnagyságúak is, mire újabb lövések hasítottak bele a tömegbe, melynek felviharzó ordítása, mint egy roppant hullám görgött végig a városon.
A diákok egyik csoportja az unitárius főtanodához rohant, mely ott van a Fő-térre nyíló Magyar-utcában. Az egész diákságot magukkal akarták vinni, fütykösökkel, fegyverekkel, hogy a katonasággal végkép leszámoljanak. Az igazgató azonban, bölcsen, bezáratta a kapukat, a zsákmány mindössze egy szál fáklya volt, melyet valaki ledobott az emeletről. Meggyujtották és vörösen lobogó fényével futottak vissza a Fő-tér felé. Az egész város, mint egy süllyedő hajó riadt, elrémült népe. A nyitott ablakokban hadonászó, kiáltozó emberek, rémhírek keletkeznek s mint röppentyűk pattannak szerteszét, a katonaság lármadobjainak szakadatlan perregése mintha puskaport hintene végig az utcákon, elég egy kis lángocskát beléejteni, hogy végiglobbanjon az emésztő tűzvész a városon.
Wéér Farkas úr, a szabadelvű ellenzéki csoport egyik vezérembere, éppen a Belmonostor-utca elejére ért, amely a térre torkollik, mikor találkozott Pálffy Jánossal. Föveg nélkül, csapzott hajjal futott és rekedten odakiáltotta Wéérnek:
- Lám! A kormányelnök úr forradalmat akar szállítani Bécsnek.
- Nem hiszem...
- Hisz forradalmi törekvésnek bélyegezte az ellenzék agitációját... Újabb ürügy ez, újabb törvénytelenségre... A térre ne menj! - És már eltűnt a sokadalomban.
Hogy mit üzent Vidakovich alezredesnek Jósika kormányelnök úr őexcellenciája, azt nem tudja senki. Valóság azonban, hogy mikor a főtanoda felől a diákok az ágostai hitvallásúak templomához értek, találkoztak a Híd-utcán felvonuló katonasággal. Néhányan kövekkel kezdték hajigálni az utolsó sorokat, leütötték az egyik katona csákóját, másiknak elvették a fegyverét, mire megbomlott a zárt sorok rendje - közben az egész tömeg, katonaság, diákság és az utca felszippantott közönsége beért a Fő-térre - és a riadóval amúgy is felizgatott legénység, látván kődobásoktól sérült bajtársait, sortüzet adott az előttük nyüzsgő polgárságra, majd rögtön puska-aggyal igyekezett a teret kiüríteni.
Az elszörnyedt sokadalom hátborzongató sikoltozásába belevegyült a jobbára stájer katonák káromkodása és a sebesültek jajveszékelése. A hold hol eltűnt az egymás hegyin-hátán tolongó felhők mögött, hol kiragyogott újra, mintha minden dolgok fölött valami kísértetiesen önző játékban telnék kedve, felvillanó fényénél megtorpantak a katonák, látván, hogy a puha, sötét valami, melybe belevágták puskájukat, húsból való ember, de újult erővel láttak munkához, mikor csimpaszkodó kezek szorítását érezték a nyakukon. A diákok fáklyája, kicsiny körben világosságot árasztva, ide-oda imbolygott a sötétben, mint valami vörösen lobogó vitorla a fekete habokon. A vad zürzavarban Wéér bukdácsolva igyekezett kifelé a lihegő, ordító, káromkodó gomolygásból, mikor egy csizma szörnyű erővel rádobbantott a lábára. Felszisszent fájdalmában és teli lett könnyel a szeme. Minden erejével azon igyekezett, hogy kievickéljen valamelyik mellékutca felé, mikor a hajladozó fáklya közelébe került és rőt fényében megpillantott egy eltorzult, vörös katona-arcot, amint előrefeszülő állal, kannibáli, merev tekintettel felvillant a környező feketeségből, mint egy vérvörös sátánpofa az alvilágból. A fáklyafény máris továbblibbent és Wéér hátán lúdbőrző hideg futott végig. Nincs olyan parancs, mely e baromi vadságot rákényszerítené bárkire! Hisz nem is ellenség, melyre a katonák rávetették magukat: a rombolás ősi, vak ösztönei szabadultak fel itt és Isten irgalmazzon annak, aki e szörnyeteg iszonyú talpa alá kerül. Wesselényi műve - futott át Wéér agyán - a báró szilajsága nem ismer féket... És eltökélte, hogy a mérsékeltebb ellenzéki vezér, Bethlen János gróf politikájához csatlakozik. Hirtelen két hatalmas fáklya villant fel a kormányelnök háza felől, megvilágítva a bejárat mellett lévő négy oszlopot. Meglepetésében visszatorpant a pokoli zakatolás és a rövidke csendben felharsant Bethlen János gróf hangja, kétségbeesetten elnyújtva és reszketve erőfeszítésében, hogy mennél hangosabban szóljon:
- Atyámfiai! Most jövök a kormányelnök úr őxcellenciájától! Azt üzeni nektek: mindenki, aki bűnös, bűnhödni fog... Menjetek haza békésen házaitokba!... Minden, ami a világon történik, a bűnt kivévén, az Isten akaratából történik... Nem tudjuk, hol fog kivilágolni e szerencsétlenségből az isteni akarat, majd meglátjuk nemsokára... Most szépszerével, békességgel térjetek haza...
Elégedett, zsibongó morajjal oszlik a gyülekezet, mikor váratlanul egetverő lárma harsan. A fáklyák fényében láthatóvá válik Vidakovich alezredes, aki Jósikától jön éppen és e látványra felordít a tömeg, mintha óriás bálnatestébe szigonyt döftek volna.
- Gyilkos... zsivány... lókötő... - üvöltöznek össze-vissza, Bethlen gróf kézzel-lábbal integet, az alezredes gyorsan eltűnik a sötétben, a katonaság pedig, mintha türelmét vesztve megelégelte volna a játékot, új lázadást szimatol a lárma mögött és vezényszó nélkül, szuronytszegezve pusztítja maga előtt a teret. Bethlen János gróf, Mikes János gróf is megsérülnek, a katonák átgázolnak a letiport, jajgató sebesülteken, egy asszony térdel a földön, eszelős vijjogással sikoltozva és karjával egyre fura köröket ir a levegőbe, néhány halott mozdulatlanságba fagyott teteme hever a téren, egy pékmester lisztes gúnyájában mint nagy fehér hernyó vonszolja magát a lucskos, fekete földön, valaki messze, a tér tulsó felén sírva, jajveszékelve imádkozik és a tömeg, távolodó mennydörgéshez hasonlóan, lassan felszívódik a környező mellékutcákban.
Forradalom. Miért, hogyan, mivégből? - nem tudja senki. Igaza volna Pálffynak? Rövidesen katonai megszállás lepi el Kolozsvárt, akár egy meghódított ellenséges várost. Megjelenik Estei Ferdinánd főherceg, a keménykezű királyi biztos és csodák csodája: amire nem volt példa huszonhárom esztendő óta, országgyűlést hirdet!