Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓ

A szezon utolsó újdonsága váratlan sikert hozott a Nemzeti Színháznak, közönség is, sajtó is olyan melegséggel fogadta Török Sándor színművét, milyenre alig volt egy-két példa a színház viszontagságos esztendejében. Ez a siker jellemző és tanulságos is.

Török Sándor darabja ugyanis semmikép sem nevezhető jól szerkesztett, technikailag színvonalon álló munkának. Cselekvénye lazán van fűzve, folyton érezni rajta, hogy regényből kiszaggatott jelenetekből rakták össze. Sok benne a naivitás (színpadi értelemben), néha fölöslegesen szavaltatja alakjait, néha érzelegteti, - igaz, hogy néha meg őszinte emberhangon is beszélteti. De ezeken a kezdetlegességeken túl vannak benne olyan tulajdonságok, amelyekkel ritkán találkozunk a mai színpadon. Ezek között az első s a leginkább megnyerő az, hogy az író meg tudja győzni a nézőt, mert folyton érezteti, hogy maga is meg van győződve, igazán hiszi azt, amit mond. A fiatalság frissesége van benne, még nem lopakodott bele a rutin közönbössége. Mintha nem azért mondaná, amit mond, mert hát valamit mégis csak kell mondani egy darabban, hanem mert nyomja a szívét a mondanivaló. S ez a mondanivaló sok szívben pendít meg rokon húrokat. Arról van a darabban szó, amit ezer meg ezer ember átszenvedett: a nagyvárosi élethez való asszimilálódás fájdalmairól, amelyeket mindenkinek végig kell próbálni, aki a vidékről jött a fővárosba, hogy itt megvesse a lábát és kiküzdje az életét. Azzal az optimista elképzeléssel jön fel, hogy ez a gazdagnak, ragyogónak képzelt város örömmel és melegséggel tárja ki karjait feléje, jó szívvel ad neki gazdagságából és illuziók fogytán arra kell ébrednie, hogy itt senki sem törődik vele, nyugodtan hagynák elveszni, minden talpalatnyi helyet keservesen kell kiküzdeni a nagyvárosi élet mozgalmas közönyéből. Hogy a darabban szereplő fiúk Erdélyből jöttek fel, az annyiban élezi ki a dolgot, mert erdélyi voltukat még külön oknak képzelték arra, hogy a város szeretettel fogadja őket. Akármilyen tökéletlenül van ez a téma a színpadra vetve, akármennyire érezni, hogy épen a főszereplő a drámailag legkevesebb biztonsággal felépített szerep s hogy az a pesti leánytípus, akivel konfliktusba kerül, közelebb áll az irodalomhoz, mint a valósághoz, a témának így is van elég eleven ereje, hogy fenntartsa a színpadon az élet illuzióját.

A darabbal körülbelül egyenértékű tényezője a sikernek az ifjúság térfoglalása a színpadon. A közönség évek óta annyira elszokott a Nemzeti Színházban a fiatalságtól, hogy most boldog, ha fiatal hangokat hallhat. És ezek a fiatalok csakugyan fiatalok is: frissek, lelkesek, igyekvők. A fiúk: Várkonyi Zoltán, Ungvári László, Major Tamás, Tapolczai Gyula jól mozognak és beszélnek, különösebb dolgokra nincs alkalmuk, mert a fontosabb szerepeket a színház a náluk jóval idősebb Abonyi Gézára és Timár Józsefre bízta, de együtt a fiatalság kellemes levegőjét hozták a színpadra. Külön ki kell emelni Juhász Józsefet, akit már ismerünk pár év óta mint jó epizódistát s most is igazi jó ízzel játszik egy székely parasztlegényt, túlzás nélkül, mértékkel és hitelesen. A fiatal színésznők közül nem válik be Ignácz Rózsi, üresen, lélek nélkül játszik, a fiatalság lényege hiányzik belőle. Valóságos izgalmat keltett azonban Perczel Zita. Már előre híre volt s valóban komoly reményeket ébreszt arra, hogy benne megtalálták végre azt a fiatal színésznőt, akire nagy szükség van. Szép, érdekes a színpadi alakja, intelligensnek is látszik, mindenekfelett pedig friss színészi ösztönei vannak. Vannak megszólalásai, mozdulatai, amelyeket csak a tehetsége sugallhatott, néha egy-egy mozdulattal, arckifejezésének egy változásával úgy reagál a partnerére, ahogy csak igazi színész tud. De nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a színészet nem csodagyermekek dolga, hanem nehéz, sok és komoly tanulmányt kívánó mesterség, amelyből még keveset tanult meg. Játéka ma még egészen egyenetlen, testének, kezeinek mértékadó használatát még nem tanulta meg és ami a fő, még nem tudta a szerepet teljesen magába olvasztani, nem játssza pontosan azt az alakot, amelyet az író előírt, kicsit mindig önmagát játssza. A hangját is még gondosan kell művelni, mert ma még egészen nyers. Hogy mi lesz belőle, az egészen tőle magától függ; ha nem szédül meg első sikerétől, ha tovább dolgozik, küzködik a mesterséggel és még inkább önmagával, akkor a legtöbbet is elérheti. Ellenkező esetben lehet esetleg sztár, de nem lesz igazi színésznő.