Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ
Legyen szabad egy személyes visszaemlékezéssel kezdenem. Amikor 28 év előtt Londonból Skóciába utaztam és közöltem egy Londonban évtizedek óta élő magyar ismerősömmel azt a szándékomat, hogy útközben megállok egy-két napra Liverpoolban és Bradfordban, hogy lássam, milyen is a többi angol város, ismerősöm körülbelül ezt mondta:
- Mi értelme van ennek? Liverpool és Bradford teljesen olyanok, mint London, csak kisebbek.
Az igazság késztet annak bevallására, hogy ismerősömnek, legalább is ami engem illet, igaza volt. A magam akkori fiatal tapasztalatlanságában a nagyságon kívül tényleg nem láttam semmi lényeges különbséget egyrészt London, másrészt pedig Liverpool és Bradford közt. (Glasgowban és kivált Edinburghben persze azonnal ráeszméltem, hogy más országban, hogy ne mondjam, más világban vagyok.)
Pristleynek különleges érdeklődése van az angol vidék iránt. Londont és a londoniakat is kitünően ismeri, amint ezt az
A szerző ezeket a városokat és vidékeket utazta be: Southampton, Bristol, Swindon, a Cotswolds, Coventry, Birmingham, a Black Country, Leicester, Nottingham, West Riding, a Potteries, Lancashire, a Tyne, East Durham, Lincoln és Norfolk.
Az utazás ugyan Anglia nagy részét foglalja magában, azonban nagy területeket hagyott teljesen érintetlenül. Rendszeres tanulmányútról tehát alig lehet szó, a szobjektív elem pedig nem sokkal kevesebb benne, mint a néhai
A szerző útját legnagyobbrészt autobuszon tette meg, amelynek gyorsaságát és kényelmét nem győzi eléggé dícsérni. «Megsemmisítette a gazdag és szegény utasok közti hajdnai különbséget», mondja. Mindenről ír, amit lát, amit hall és amit gondol: Cotswolds szűziesen érintetlen tájszépségeiről (sem szene, sem vasa, sem semmiféle természeti kincse nincs ennek a sovány földnek, ezért maradt olyan, amilyen évszázadok előtt volt), az északi gyárfalvak ijesztő rútságáról, arról a heroizmusról, amellyel a munkanélküliek sorsukat viselik abban a gazdasági rendszerben, amelyben a pénz és a gépek sokkal fontosabbak, mint a férfiak és az asszonyok». A szerző egyáltalában nem mennydörög a kapitalizmus ellen és nem is tartja magát közgazdasági szakértőnek. De kétségbeejti az a gazdasági és erkölcsi pusztítás, amelyet a munkanélküliség okoz és szíve összeszorul, amikor a világ legtanultabb ipari munkásságát tétlenségre kárhoztatva látja, amikor azt a hősi harcot szemléli, amelyet a háziasszonyok folytatnak, hogy a rendes, tisztességes élet apró formaságait megőrizzék, miközben önmagukat bátorítva mondják: «De hányan vannak, akiknek még rosszabbul megy soruk!» Akikkel beszélt, nyiltan beszéltek vele. «Sohasem néztek hirtelen hátra vagy javasolták, hogy menjünk egy sarokba és beszéljünk halkabban.» Egyelőre a szólásszabadsággal nincs baj Angolországban.
Délen és nyugaton a helyzet nem rossz, sőt sok új iparág támadt. Könnyű, luxusipar: rádió-, autóipar, üvegből és betonból készült remek gyárakkal. A délkeleti búzavidék is rendben van. De északon (York és Lancashire, Northumberland és Durham), továbbá általában a kőszén-, vas-, acél- és az egész textiliparban a legnagyobb baj van. Talán legkétségbeejtőbb a hajóépítés helyzete: évi két millió tonnáról jóval kétszázezer alá szállt a termelés. Nyomorog, sorvad, pusztul a világ legnagyszerűbb hajóépítő munkássága. És ez a nyomorgás szembeszökőbb, mint bárhol másutt, mert az angol ipar külön telepekbe van tömörítve. Egész falvak, kis- és középvárosok vannak, ahol a lakosság kizárólag egy specializált iparágból él, ahol tehát a munkanélküliség esetleg az egész község lakosságára terjed ki.
Amikor a szerző végignéz az ilyen leromlott városkákon, az jut eszébe, hogy vajjon ha ellenség, pl. a németek fenyegetnék ezeket és nem csupán nyomor, betegség és reménytelenség, a nemzet nem segítene-e gyorsan rajtuk? Pedig pl. Jarrow és Hebburn egyáltalában nem mutatnak jobb képet, mint azok az ellenségtől visszafoglalt francia városok, amelyeket a szerző a háború végén látott. Miért nincs valami észszerű terv? Mert a munkanélküli segély (
Persze az olvasó helytelen képet nyerne, ha azt hinné, hogy ebben a könyvben csak gazdasági fejtegetéseket talál. Van itt szó a mai angol élet minden vonatkozásáról, irodalomról, színészetről (a vidéki színpad a szerző kedvenc tárgya), várostervezésről, politikáról, társadalmi életről, néprajzi sajátságokról stb. stb. Egy oxfordi egyetemi tanár egy lapban így ír róla: «E könyv megjelenését nemzeti eseménynek tekintem és meglepne és fájlalnám, ha nem jutna el hat hónapon belül minden gondolkodó ember kezébe ebben az országban... Klasszikus angol könyv és tárgya nemcsak az az Angolország, amelyben élünk, hanem az a jobb Anglia is, amelynek el kell jönnie.»
Az utóbbi években egyebek közt két szép könyv jelent meg két külfölditől Angliáról, egy francia, André Siegfried-től és egy cseh (angol fordításban is megjelent) Karel Capektől. Az első kizárólag gazdasági szempontból szól, igen alapos tényismerettel kitünő ítélőképességgel, de burkolt rosszakarattal, a másik tisztára utiimpressziókat ad és hogy milyen kitünő könyv, azt eléggé mutatja, hogy a