Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

Kassák Lajos: ERNEST HEMINGWAY: BÚCSÚ A FEGYVEREKTŐL
Fordította: Juhász Andor - Révai

Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme. Vagy legalább is, mintha nyügöző betegségből gyógyultam volna föl, erőt érzek magamban, hogy újból és újból szembeszálljak a mindennapi bajokkal, amelyek annyiszor megpróbáltak maguk alá tiporni. Mondhatom, az emberekkel való közvetlen érintkezés még sohasem adta meg nekem az erőnek és a biztonságnak ezt a jóérzését. A legkiválóbb ismerőseimnél is észreveszem a kicsinyességet, a szellemi és testi hibák sorozatát s csak annyiban szeretek velük együtt élni, amennyiben a gyűlöletnél és közömbösségnél sokkal intenzívebb bennem a fajtámhoz való vonzódás, a közös harc és a tudatosodott szolidaritás érzése. Nem az ő nagyszerűségükért, hanem a magam gyöngesége miatt vagyok velük együtt. Nélkülök elvesznék éppen úgy, mint élelem, levegő és fény nélkül - pedig nem akarok elveszni. A gyöngeségem köt össze az emberekkel s ha az ő gyöngeségük még az enyémnél is nagyobb, akkor is a megerősödésemet érzem általuk. A könyvhöz való viszonyom nem ilyen paradox.

A könyv, mint irodalmi mű is emberi produktum, de a jó könyvben az ember legnemesebb tulajdonságait, mintegy desztilláltan és koncentráltan kapja meg az olvasó. A dolgoknak és jelenségeknek ezt a lényegét sejtem meg a jó könyvben, érzem benne a konstrukció szigorú törvényét, a vágyak realizálódását és a kifejezésben rejlő szuggesztív erőt. Mindez éltetően hat rám, érzem, mint a szerencsés fuldokló, legkétségbeejtőbb pillanataimban is meg tudnék bennük kapaszkodni. Nemcsak olvasója vagyok tehát a könyvbe foglalt történetnek, hanem résztvevője is s amelyik művészi alkotásban nem kapom meg szerepemet, nem találom meg az együttélhetés lehetőségét, azt a művet (könyvet) rossznak nevezem, mert szerintem abban az alkotója sincs benne. Lehet nagyszerű artistamutatvány, ami elsődlegesen technika kérdése és sohasem válhat az olvasó (hallgató vagy szemlélő) bensőséges élményévé. Mit keresek tehát és mit várok a jó könyvtől? Társadalmi igazságszolgáltatást, esztétikai gyönyörűséget vagy talán idegcsillapító narkotikumot? Nem. Mindez még együttvéve sem az én jó könyvem. Hogy melyik az, nem is tudnám pontosan megmondani. A néger spirituálékat csakúgy, mint a testiség görög dícséretét szeretem, holott egyik sem az én társadalmi morálomat reprezentálja. Szeretem a racionális francia klasszikusokat és Dosztojevszkij lelki kalandjait is szeretem. Mint ahogy szeretem és jó könyvnek tartom azt a művet, melyről az alábbiakban akarok beszélni.

E. Hemingway, fiatal amerikai író Búcsú a fegyverektől című regénye egyik reprezentatív darabja a háborus irodalomnak. De ezzel a meghatározással csak nagyjából karakterizálható ez a könyv, mert hiszen nagyszerűségére nem a témája, hanem annak feldolgozási módja, az író emberi attitüdje, lényegigható látása és kifejezőképessége a jellemző. Az utóbbi évtizedben, miközben a sokat igérő új orosz irodalom felől elterelődött a figyelem, majdnem észrevétlenül, de határozottan és maradandónak látszó értékekkel az új angolszász írók kerültek előtérbe. Kétségtelen, az ifjú oroszok az új társadalmi keretek között olyan témagazdagsághoz jutottak hozzá, aminek puszta megmutatása is különös értéket jelentett az európai olvasó előtt. A hódolásnak ez a láza azonban meglehetősen rövid életű volt, az orosz írótól újabb és újabb miliő-, «helyzet-» és cselekmény-szenzációt vártak, irodalmát nem művészi jelentőségében, hanem nyers témájában értékelték. Ma már megállapítható, hogy az új orosz irodalom fejlődésének ez a szakasza erősen magán viseli az alkalomszerűség bélyegét és lelkesült európai olvasótábora szenzációéhségével hamar és mélyebb szellemi gazdagodás nélkül más irányba fordította érdeklődését. Az új orosz írók most állnak fejlődésük második periódusa előtt, amelyet a művészi fejlődés, megmunkálás szakaszának nevezhetnénk s amely majd döntően határozza meg helyüket a szellemi élet nemzetközi versenyében. Az angolszász írók fiatal generációjára nem a témagazdagodás, hanem a megmunkálás tökéletesedése, a művészi kvalitás a jellemző. Akik például úgy vélték, hogy az amerikai civilizáció térhódítása a szellem halálraítélését jelenti, nyugodtan revizió alá vehetik ilyen irányú filozófiai és társadalomtudományi nézeteiket. Az amerikai civilizáció fölött ma már sokkal inkább, mint Európában, egy új kultúrszellem kialakulása látható. A civilizáció, amely eddig célnak tűnt, eszközzé változott át s ennyiben már adva van az eldologiasodott ember testi és lelki fölszabadulásának a lehetősége. Az új amerikai írók nem a soffőr-szellemet, hanem az új kultúra előjeleit mutatják meg műveikben.

Nem látom azt a klasszikus európai szellemet, amely ilyen frissen reagál s amely ilyen pontosan önmagát fejezi ki művészetében. Igaz, hogy az átlagolvasónak alig lehet elképzelése az amerikai művek valódi értékéről. A sok hevenyészett fordítás mintegy ködbe burkolja előttünk ezeknek az íróknak éles, karakterisztikus profilját. Akik azonban túlvergődnek a fordítások drótakadályain, azok nagyon figyelemre méltó új tehetségekkel ismerkednek meg. Amerika, ha eddig a kalandorponyva hazája volt, most a konstruktív, vérében egészséges, lendületében célirányos kultúrfejlődést ígéri a világnak. Az amerikai giccsen túljutottunk.

Hemingway regénye egészen más ízű történet, egészen más formába öntve és mégis ugyanazon földből fakadt és ugyanazon éghajlat alatt érett nagyszerű művészetté. Karakterisztikusan amerikai, de annak a fiatal amerikainak a temperamentuma, optimista életkedve, finom cselekvő ösztöne nyüzsög a mondatokban, aki a háborus időkben ismerte meg Európát, a háborúban a mezítelen életet s akit nem az öregség évei, hanem a fiatalság megcsalatása, kijátszása, a nagy lendület után hirtelen zátonyra jutása alakított át borok és pálinkák mértéktelen fogyasztása közben is komolyan gondolkodó emberré. A Búcsú a fegyverektől háborus könyv, de mennyi mindenben különbözik a háborus irodalom legtöbb termékétől! És ez a különbözőség nemcsak elválasztja, hanem fölibe is emeli amazoknak. Hemingway írására azt lehet mondani, hogy romantikus történet. De ez a romantika nem annyira az író szemléletében, mint inkább magában a téma valóságában, a környezet hangosságában, az események túldimenzionáltságában és általános különösségében van. Hemingway írói erénye, hogy ezt a megdöbbentően különös világot nem egy előre meghatározott szemszögből figyeli, a propagatív hatás kedvéért sem erre, sem arra nem tólja el az akciót, nem szűkíti le a távlatokat. Anyagát nem látja riportanyagnak, mint a legtöbb háborus regény írója és éppen ezért sokkal több erővel löki felénk az eseményeket, sokkal inkább élményünkké válik a háború, mint amazok nagy figyelemmel és megfontolt célzatossággal összeállított irodalmi tudósításaiban. Mert Barbusse, Remarque és Renn könyvei elsősorban mint szociális tudósítások bírálandók el. Ennek felemlítése most nem értékmegállapítás, csupán műfaji megkülönböztetés akar lenni. Az említett íróknál az adott életjelenségekből levont következtetések állanak a mű előterében, Hemingwaynél a totális életet kapjuk meg olyan intenzív megvilágításban, hogy a látottak után mi magunk vagyunk kénytelenek következtetéseket levonni, sőt határozott ítéletet mondani. Az irodalomnak, mint közlésnek ez a művészi formája. És Hemingway nagyszerű közvetlenséggel oldja meg a feladatot.

A háború, mint szörnyű társadalmi kórság és az író egészséges vére, ösztöne küzd egymás ellen ebben a könyvben. Borzalomszenzációk alig akadnak benne s mégis minden momentuma végzetesen beleeszi magát az olvasó emlékezetébe. Nem jeleneteiben szörnyű a háború, hanem a maga egész tényszerűségében, vérző, részeges és inséges pillanataiban együttesen. Mintha mérgezett levegő venné körül az olvasót, a tények elől sem a cinizmusba, sem a kibékítő önmegvetésbe nem tud elmenekülni. Mint a tintafolt az itatósba, úgy szívódik fel benne az egész tragédia fekete-vörös tónusa. Hemingway szavai nemcsak az agyhoz szólnak, hanem, hogy úgy mondjam, a lábhoz is, amit kár lenne elveszíteni s a szívhez is, ami nélkül nem lehetne élni. A szellem és test egyszerre reagál a motívumokra, amelyek erősen önéletrajzszerűek. Érezni, hogy az író sokat megélt abból, amit elmond s a fantázia is közvetlen élményekből meríti képanyagát.

Hemingway a háborus hullámmal sodródott át Európába és éveken át az olasz fronton teljesített szolgálatot. Mozgékony, «kötelességtudó» katona volt mindaddig, amíg meg nem sebesült, illetve, amíg betegeskedése közben bele nem szeretett a kórház egyik angol ápolónőjébe. Nem a fájdalmas sebei miatt, hanem a szerelem lázában egyszerre rádöbbent a háború aljasságára és céltalanságára. Katonának lenni eddig férfiúi kötelesség volt a számára s ez a férfi most találkozott a nővel, aki, mint a mágnes az acélt, magához vonzotta és minden mástól elszakította. Milyen kamaszosan vad és milyen mélységesen tiszta ez a szerelem! Olyan romantikus és mégis egészségesen természetes, ahogyan csak egy gátlásoktól mentes, keményizmú és optimista szellemű kamasz tudhat szeretni. És ezen a szerelmi játékon bukik el a háborus hős csakúgy, mint a színes pálinkákat fogyasztó bordélyházi cimbora. Hemingway nem a háborút írta meg, hanem az embert a háborúban. S ez nagyjelentőségű cselekedet. Azt az embert írta meg, akit esztendőkig magukkal sodortak a külső körülmények s aki a végén mégis visszaérkezett önmagához. 1918 közepe táján, mint katonaszökevény s mint akinek párja belehalt az operációs szülésbe - kemény megpróbáltatásokkal a szívében lépett át az életfolyamat új szakaszába.

Erő, egészség, merész fantázia és sok, sok valóság van ebben a regényben. Így csak az öntudatos fiatal amerikai láthatja az életet s csak az ilyen friss életlátás teremtheti meg azt a plasztikus, szinte hanyagul odakent és mégis a beton szívósságával és az acél rugalmasságával összefogott stílust.

Nem az a könyv, amely a teljességet jelentené, de a mai irodalmi termelésben kíválóan jó műnek tartom. Szellemben gazdag és technikában friss.

Egy azok közül a könyvek közül, amelyek megbékítik az embert önmagával és megindítják a küzdelemben, amely nemcsak miattam, hanem másokért is való.