Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ
Mostanában sokat emlegetik Debrecent a napilapokban, folyóiratokban. A fiatalabb írónemzedék nem egy jelese úgy tekint erre a városra, mint az irodalmi lelkiismeret, a magyarosan modern művészi szellem, a romlatlan kultúrerkölcs és a gyökeresebb műveltség zsongó, erős fészkére. Így persze legenda az egész. A tartózkodó hivatalossággal s kivált a keménykönyökű dilettantizmussal itt is van baj elég, de - s a legenda e ponton tiszta valóság - ha lassan is, de biztosan nyomul előre a hivatottak kis csapata, s a hivatalos város egyre bölcsebben hajt annak a néhány írónak és művésznek a szavára, akik Debrecenben a tisztább értékek istápolására esküdtek össze.
Nagyképűség volna azt állítani, hogy a debreceni Tóth Árpád-emlékben a költő népszerűsége, itt való gyökeres kultusza kapott látható jelet. A debreceni Ady-Társaság az elmult évek során kétszer is rendezett Tóth Árpád-estet (az egyikre valami 1100 hallgatót sikerült összetoboroznia), itt lakik a költő édesanyja, feleségének rokonsága, itt áll még a középiskola, amelynek Tóth Árpád nyolc éven át tanulója volt, él még a hírlap, amelynek szerkesztőségében kenyerét kereste, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy neve az írók és irodalombarátok intim szektáján túl is ismertté váljék. Tóth Andrásnak, a néhai balsorsú kis szobrászmesternek, a költő apjának, még mindig ismerősebben cseng a neve Debrecenben mint nagyobbra nőtt fiáé. De az is bizonyos, hogy az a szabadabb irodalmi szellem, amelynek Tóth Árpád is büszke katonája volt, egyre hódítóbban ostromolja a város kapuit. Nem vagyok biztos benne, hogy azok a hivatalos személyek, akik az emlékművet állító Ady-Társaságnak oly készséggel jártak a kezére, egytől-egyig ismerték volna a Hajnali szerenád édes elégiáit, de - s ez bizonyos tekintetben szinte több - finom kultúrösztönnel megérezték, hogy hallgathatnak, hallgatniok kell azokra, akik a Tóth Árpád-ügyben szót emeltek előttük. Aprócska dolog ez, de jelkép: a szabad irodalom hívei itt nem érzik immár konok és értelmetlen fellegváraknak a kultúra hivatásos őrhelyeit. Mert akármilyen szkeptikusan is forgatjuk: a «legmagyarabb» város monumentummal hódolt a gyanús orientációjú, félig-meddig kitagadott «nyugatos» emléke előtt. Pedig abból a száz esztendőből, amelyet a költő maga szánt magának az ismeretlenségben való csöndes, türelmes álomra, még hat is alig telt el.
Az alkalom úgy kívánta, hogy a kis ünnepség szónokai erősebben is kizengessék a költő magyar érzéseit. Citálták régi remek sorait, amelyekben szemérmesen takart magyarsága művészi fátylak alól remegett elő, s citálták az újabbakat is, melyekben a vad fájdalom áttépi takaróját és meztelenül lázad az égre. A megilletődött nagy emberkoszorú, amely az emlékmű elé sereglett az avatás alkalmára, bizonyára felháborodva tiltakozott volna, ha valaki ott hirtelenében közli vele, hogy a «közvélemény» ezt a költőt negyedszázadon keresztül franciásnak, destruktívnak, nemzetietlennek tartotta, ha ugyan egyáltalán tudomást vett róla. Az Adyról szőtt pletyka már régen visszájára fordult és legendává nemesedett: akik Adyt régen magyartalannak hirdették, ma már szinte egyéb magyarságot sem ismernek, mint az övét. Most Tóth Árpád is átallépett a varázsos körön: faja és nemzete örök hangjait hallhatták belőle az elmult vasárnap.
Idejegyzem a vonatkozó adatokat is. A Tóth Árpád-emlékmű gondolatát Popper Ferenc építész vetette föl, ugyanő készítette a monumentum tervrajzát s vezette az építési munkálatokat. A költő arcát ábrázoló bronzplakett Medgyessy Ferenc munkája. Az emlékművet egy debreceni Nyugat-est jövedelméből, továbbá Az Est-lapok és Debrecen sz. kir. város támogatásával a debreceni Ady-Társaság állította a debreceni Nagyerdőn. Az 1934 június 10-én délben lezajlott avató-ünnepségen Ady Lajos, Csürös Ferenc (Debrecen kultúrtanácsnoka) és Szabó Lőrinc idézték a költő emberi és művészi alakját, Kertész Dániel Tóth Árpád-verseket szavalt, Nagy Emma pedig alkalmi költeményét mondta el.