Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

HEVESI ANDRÁS: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
Márai Sándor könyve - Pantheon

Sokáig azt hittem, a kényes kronológiai érzékenység a szellemi választékosság egyik jele; aki a dolgok időrendjében durva baklövést követ el, az maga is durva szellem és aki egy hibás évszám olvasására felszisszen és elpirul, mintha megsértették volna, abban megelevenedett a történelem, s ahogy a tanult anatómus nem téveszti össze a különböző csigolyákat, porcokat és csontokat, olyan közvetlenül tapasztalható, szinte kézzelfogható, mással nem helyettesíthető valósága van az érzékeny öntudat számára a maga kultúrközössége minden esztendejének. A kronológia kettős könyvvitel, amit az ember villanásszerűen, másodperc tizedrésze alatt elvégez, nem kell bevágnom Petőfi születési évszámát, hogy tudjam, nem születhetett sem 1826-ban, sem 1821-ben, az egyik esetben sem tudnék elszámolni három évvel, a másikban három fölösleges évem volna, amivel nem tudnék mihez fogni. Petőfi nem születhetett máskor, mint 1823-ban, muszáj volt akkor születnie. A kronológiai érzék nem is értelmi sajátság, hanem a lélek nagyvilági udvariassága, amellyel számon tartja halhatatlan ismerősei születésnapját, házassági évfordulóját, hivatali előlépéseit és kitüntetéseit; az évszámok egyénisége szép kiváltsága a tagolt és árnyalt európai szellemnek, amely takarékosan bánik és belterjesen gazdálkodik az idővel, rendbe rakja és címkével látja el az esztendőket, míg Ázsiában egymásba folynak a századok; a kronológiai érzék gondos háziasszonyok és pedáns filológusok, egyszóval polgárok erénye.

Márai Sándor polgárnak vallja magát, de a hibátlan kronológia nem tartozik az erényei közé, még a saját életének a dátumait sem hordja az idegeiben. Inkább dölyfös és tékozló úr módjára, könnyeden, gavallérosan, nyugtalanító liberalitással bánik az esztendőkkel, nem tiszteli az időt, nem veri a fogához az éveket és évtizedeket, úgy szórja, úgy hajigálja őket, mint a könnyelmű mágnás a bankjegyeket. Harminc év a magunkfajta pedáns polgár számára pontosan harminc évet jelent, sem többet, sem kevesebbet, az évek számát époly kevéssé tudjuk nagyjában, kikerekítve megjelölni, mint egy telefonszámot. Márai szemében a számok nem aritmetikai tételek, hanem jelképek, az idő hatalmas tömbökben, óriási gránitkockákban hever mögötte, szemmértékkel próbálja megbecsülni az időközöket és ez többnyire rosszul sikerül neki. Aki ebben a könyvből akarja megtudni a szerző életkorát, ítéletnapig törheti a fejét. Emma nénit, aki az elemiből levizsgáztatja, a szerző harminc évig nem látja, tehát elmult negyvenéves. Másrészt saját állítása szerint tizennégyéves korában hagyja el a szülővárosát és a következő nyáron kitör a háború: e pillanatban harmincötéves. Igen ám, de a felvidéki város papi gimnáziumában már trigonometriát tanul, ami hatodikos anyag: ha ezt fogadjuk el kiindulási pontnak, akkor a háború kitörésekor tizenhétéves volt és ma harminchét. Viszont külön szóvá teszi, hogy a pesti internátusban a «nagy fiúk» ötödikesek és hatodikosok közé teszik, tehát egy évvel a háború előtt csak harmadikba vagy negyedikbe járt, s így ma harmincnégy-hamrincötéves. Erről azonban szó sem lehet; harmadikban félévkor rossz bizonyítványt visz haza, szülei instruktort fogadnak mellé, aki teljes két esztendeig tanítja. Ennek alapján az ötödik gimnáziumot még szülővárosában végezte el, s így a pesti internátus refektóriumában joggal került a hatodikosok közé, mert csakugyan hatodikba járt. Eszerint a háború kitörésekor tizenhat-tizenhét éves lehetett és ma legalább harminchat. Ebben a különös könyvben az idő is szeszélyes, megbízhatatlan, kétértelmű; nem menetel egyenletes ütemben, mint a katonák, néha érthetetlen módon megáll: a hős események torlódása, szökések utazások és vakációk zuhatagában megmarad tizennégyévesnek, máskor akkora időtartamot ugrik át, hogy az olvasó beleszédül. Különös szerkezetű öntudat, olyan magányos, olyan lázadó, hogy még a kalendárium közösségét sem vállalja a világgal. Az emlékezőtehetség alkati hibája mélyebb jellemvonásra utal, valami meghökkentő, rejtélyes és tiszteletet parancsoló hűtlenségre, a szolidarítás szinte hátborzongató hiányára.

*

De a szülői házra, amelyet elhagyott, pontosan emlékszik. Van egy korszaka az embernek, amikor még nem szakadt el a környezetétől, amikor még egy a ház udvarával és lépcsőjével, amikor még a retináján hordozza a lakás szobáit. Márai hibátlanul emlékszik gyermekkora környezetére, de úgy írja le, mint aki sohasem lakott benne. Könnytelenül és részvétlenül tekint vissza a szalon ízléstelen bútoraira, mintha idegen bútorok volnának, «dokumentumot», «korszakot» lát bennük, nem egy régi menyasszony rémült kacérságát, sirásra görbülő száját. Különös vállalkozás ez a könyv, egy hűtlen lélek sétája, szemléje, kalandozása a hűség birodalmában, a családban. A polgár vallomása nem vallomás, hanem kalauz, beavatja az olvasót abba a titokzatos testi-lelki törvényszerűségbe, abba az egyéni léleknél sokkal mélyebb lelki képletbe, abba a páratlan érzésmódba, amely egyedül a családban nyilatkozik meg. A család végzet, lánc, amelyet hiába csörgetünk, hozzátartozóinkban önmagunk korlátait pillantjuk meg, amelyeket hiába próbálunk átlépni. A család képességeink, vonzóerőnk, testi és szellemi lendületünk örök felhúzott sorompója. Minden család monumentális és szomorú, mint egy börtön, amelynek az udvarán jókedvűen sétálhatunk, de a kapuján nem léphetünk ki. Márai Sándor óriás-családba született. Más írót a közös gyengeség, a közös félszeg és megható elégtelenség kapcsol a családjához, Márait a közös korlátlanság. Arcképei mind hasonlítanak egymáshoz, csupa túlméretezett alak, csupa rendetlenül, akadálytalanul, vadul tenyésző protoplazma. Minden írót a családja határoz meg, de a legtöbb nem kap tőle semmi mást, csak egy sajgó fájdalmat, nyugtalan keresést, kínzó rögeszmét; Márai életlendületet, tömeget, méreteket kapott a családjától. E könyv elolvasása után valószínűnek tartom, hogy Márai hangja, amelyet mi páratlanul egyéninek tartunk, a családjában megszokott, ismerős csengésű: családi hang. Talán egy kissé felvidéki is, ennek a kis birodalomnak a terméke, amelynek lakosai Komáromtól Ungvárig személyesen ismerik egymást, a legkomolyabb szóáradat közben mosolyra derülő, tulajdon svádájától néha megrészegedő. Márai írói szerszáma nem a toll, vagy az ecset, hanem páratlanul tökéletes színpadi gépezet, világítás, mennydörgés, villámlás és vihar. Művészete nem a kifejezés, hanem a hangulatkeltés művészete, az író nem hal meg és nem születik ujjá minden mondatában, hanem áradó bőségben, széles lendületben rohan végig a könyvön. A hang Márai oeuvrejének az ősanyaga, ez szakad szét jelenetekké, ez szigetelődik arcképekké, ez hajlik és csiszolódik gondolatokká. A rossz író készen kapja, boltban veszi a hangját, a jó író maga fabrikálja, Márai aki talán nagy író, - örökölte. Márai hangja a szó- és mondatsejtek csirázása, burjánzása, eszeveszett szaporodása, az ember olyan érzéssel olvassa Márai szövegét, mintha nemcsak a betűsorok irányában, hanem egyszerre mindenfelé folytatódnék. Közvetlensége valódi naivítás: más író fogalmaz, ő szavakban lélekzik. Sohasem határozta el, hogy író lesz, író volt, ameddig csak visszaemlékzik, mindent el tud mondani, amit akar. Hogy mit akar elmondani, az természetesen nem egészen az ő elhatározásán mulik.

*

Úrigyerek volt, ami másnál visszahúzódást, magábamerülést, a kiváltságok mozdulatlan élvezését jelenti, nála a kaland lehetőségét. Született tékozló, akinek a szemében minden értéknek csak az a létjogosultsága, hogy el lehet pusztítani. Más író, ha a gyermekkorára emlékezik, megkeresi a visszavezető utat a család elveszett közösségébe. Márai azt írja le, hogyan szakadt ki ebből a közösségből. Kora gyerekségétől kezdve a lázadás kezdetleges, majd egyre pontosabb körvonalakat öltő jelképei vonják magukra figyelmét. Gyereknél szinte valószínűtlen kiváncsisággal fordul a zsidók felé, felkutatja a város néhány örömtanyáját, kis gimnazista korában besompolyog a helyi lap szerkesztőségébe, hamar megtalálja a kapcsolatot családja «kevésbé előkelő» ágával. Jellemző, többször megismétlődő gesztusa a szökés, amellyel kíméletlenül, szinte brutálisan kiszakítja magát minden állandó vonzalom, minden emberi kapcsolat öleléséből. A papi gimnáziumban eleinte buzgón ministrál; baráti kapcsolat szövődik közte és Fóka, a hitoktató között. Ezt a kapcsolatot, amely nem volt terhes vagy kényelmetlen, mindössze csak állandó volt, - nem tudja elviselni. Visszahúzódik, elbujik, elmenekül, végül nyiltan fellázad. Megszökik a legjobb barátja, egy helybeli fiatalember elől is, csak azért, mert nem tudja elviselni a barátság állandó hőfokát. Megszökik Ernő bátyjától, aki két hétre meghívta a svájci hotelbe. Kiderül, hogy bátyja, mint a szalonzenekar karmestere, többé-kevésbé a személyzethez tartozik; a karmester és vendége padlásszobában lakik és a többi vendég előtt kosztol az étteremben, mint a pincérek. Kínos felfedezés, kellemetlen kaland, de a házigazda félszeg mosolya, rémült bocsánatkérő tekintete olyan mélységes cinkosság, olyan erős kapcsolat, amit nehéz nem vállalni. Ebben a helyzetben mindenki ott marad és végigszenvedi a két hetet. Márai harmadnap megszökik. Tizennégyéves korában megszökik a családjától, valami homályos katasztrófa történt, Márai nem mondja meg, micsoda, nagy szimbolikus szökés volt, a gyerek kétnapi járóföldre is elgyalogolt, csendőrök hozták vissza. Ekkor szakadt ki visszavonhatatlanul, örökre a családból.

*

Ez a hűtlen ember a sietségtől pihegve, gyorsan, mohón, szinte dadogva a türelmetlenségtől leltárt készít az elhagyott családról. Érdekes család, népes, sokfelé ágazó, nyoma sincs benne Thomas Mann-i merevségnek, zártságnak és füledtségnek, csupa féktelen, lázas életkedv, amely valósággal szórja a különcöket és a tehetségeket. Két fókuszában a két óriás, a bécsi nagybácsi, theresianumi igazgató és a jogprofesszor, közben muzsikusok, finom, műkedvelő dámák, magányos mérnökök, festők, csodálatos táncosnők... A portrék, amelyeket Márai róluk készít, vázlatosak, néha elnagyoltak, mindig szuggesztivek. Áhitat és tiszteletlenség, elérzékenyülés és irónia nélkül beszél a családjáról, portréi hanyagok, könnyelműek és zseniálisak, rajtuk van a család kézjegye. Vajjon polgárok ezek az emberek? Polgárok ennek az életformának igazi értelmében: kalandvágyók, mohók, korlátlanok, magányosak és nyugtalan lelkiismeretűek. Márai nem szakadt el a családjától, ellenkezőleg, a család lényege nyilt ki benne, mikor a pesti előkelő internátusban dermedten húzódott el a diáktársaiból feléje áradó úri szolidarítástól és közönségességtől. Polgárság és magány ikertestvérek, egyszerre születtek, együtt terebélyesedtek és közös halál fenyegeti őket. A Polgár vallomásaival az utolsó pillanatban, kapuzárás előtt újra megindult a polgári irodalom Magyarországon.