Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ
Sokáig azt hittem, a kényes kronológiai érzékenység a szellemi választékosság egyik jele; aki a dolgok időrendjében durva baklövést követ el, az maga is durva szellem és aki egy hibás évszám olvasására felszisszen és elpirul, mintha megsértették volna, abban megelevenedett a történelem, s ahogy a tanult anatómus nem téveszti össze a különböző csigolyákat, porcokat és csontokat, olyan közvetlenül tapasztalható, szinte kézzelfogható, mással nem helyettesíthető valósága van az érzékeny öntudat számára a maga kultúrközössége minden esztendejének. A kronológia kettős könyvvitel, amit az ember villanásszerűen, másodperc tizedrésze alatt elvégez, nem kell bevágnom Petőfi születési évszámát, hogy tudjam, nem születhetett sem 1826-ban, sem 1821-ben, az egyik esetben sem tudnék elszámolni három évvel, a másikban három fölösleges évem volna, amivel nem tudnék mihez fogni. Petőfi nem születhetett máskor, mint 1823-ban,
Márai Sándor polgárnak vallja magát, de a hibátlan kronológia nem tartozik az erényei közé, még a saját életének a dátumait sem hordja az idegeiben. Inkább dölyfös és tékozló úr módjára, könnyeden, gavallérosan, nyugtalanító liberalitással bánik az esztendőkkel, nem tiszteli az időt, nem veri a fogához az éveket és évtizedeket, úgy szórja, úgy hajigálja őket, mint a könnyelmű mágnás a bankjegyeket. Harminc év a magunkfajta pedáns polgár számára pontosan harminc évet jelent, sem többet, sem kevesebbet, az évek számát époly kevéssé tudjuk nagyjában, kikerekítve megjelölni, mint egy telefonszámot. Márai szemében a számok nem aritmetikai tételek, hanem jelképek, az idő hatalmas tömbökben, óriási gránitkockákban hever mögötte, szemmértékkel próbálja megbecsülni az időközöket és ez többnyire rosszul sikerül neki. Aki ebben a könyvből akarja megtudni a szerző életkorát, ítéletnapig törheti a fejét. Emma nénit, aki az elemiből levizsgáztatja, a szerző harminc évig nem látja, tehát elmult negyvenéves. Másrészt saját állítása szerint tizennégyéves korában hagyja el a szülővárosát és a következő nyáron kitör a háború: e pillanatban harmincötéves. Igen ám, de a felvidéki város papi gimnáziumában már trigonometriát tanul, ami hatodikos anyag: ha ezt fogadjuk el kiindulási pontnak, akkor a háború kitörésekor tizenhétéves volt és ma harminchét. Viszont külön szóvá teszi, hogy a pesti internátusban a «nagy fiúk» ötödikesek és hatodikosok közé teszik, tehát egy évvel a háború előtt csak harmadikba vagy negyedikbe járt, s így ma harmincnégy-hamrincötéves. Erről azonban szó sem lehet; harmadikban félévkor rossz bizonyítványt visz haza, szülei instruktort fogadnak mellé, aki teljes két esztendeig tanítja. Ennek alapján az ötödik gimnáziumot még szülővárosában végezte el, s így a pesti internátus refektóriumában joggal került a hatodikosok közé, mert csakugyan hatodikba járt. Eszerint a háború kitörésekor tizenhat-tizenhét éves lehetett és ma legalább harminchat. Ebben a különös könyvben az idő is szeszélyes, megbízhatatlan, kétértelmű; nem menetel egyenletes ütemben, mint a katonák, néha érthetetlen módon megáll: a hős események torlódása, szökések utazások és vakációk zuhatagában megmarad tizennégyévesnek, máskor akkora időtartamot ugrik át, hogy az olvasó beleszédül. Különös szerkezetű öntudat, olyan magányos, olyan lázadó, hogy még a kalendárium közösségét sem vállalja a világgal. Az emlékezőtehetség alkati hibája mélyebb jellemvonásra utal, valami meghökkentő, rejtélyes és tiszteletet parancsoló
*
De a szülői házra, amelyet elhagyott, pontosan emlékszik. Van egy korszaka az embernek, amikor még nem szakadt el a környezetétől, amikor még
*
Úrigyerek volt, ami másnál visszahúzódást, magábamerülést, a kiváltságok mozdulatlan élvezését jelenti, nála a kaland lehetőségét. Született tékozló, akinek a szemében minden értéknek csak az a létjogosultsága, hogy el lehet pusztítani. Más író, ha a gyermekkorára emlékezik, megkeresi a visszavezető utat a család elveszett közösségébe. Márai azt írja le, hogyan szakadt ki ebből a közösségből. Kora gyerekségétől kezdve a lázadás kezdetleges, majd egyre pontosabb körvonalakat öltő jelképei vonják magukra figyelmét. Gyereknél szinte valószínűtlen kiváncsisággal fordul a zsidók felé, felkutatja a város néhány örömtanyáját, kis gimnazista korában besompolyog a helyi lap szerkesztőségébe, hamar megtalálja a kapcsolatot családja «kevésbé előkelő» ágával. Jellemző, többször megismétlődő gesztusa a szökés, amellyel kíméletlenül, szinte brutálisan kiszakítja magát minden állandó vonzalom, minden emberi kapcsolat öleléséből. A papi gimnáziumban eleinte buzgón ministrál; baráti kapcsolat szövődik közte és
*
Ez a hűtlen ember a sietségtől pihegve, gyorsan, mohón, szinte dadogva a türelmetlenségtől leltárt készít az elhagyott családról. Érdekes család, népes, sokfelé ágazó, nyoma sincs benne Thomas Mann-i merevségnek, zártságnak és füledtségnek, csupa féktelen, lázas életkedv, amely valósággal szórja a különcöket és a tehetségeket. Két fókuszában a két óriás, a bécsi nagybácsi, theresianumi igazgató és a jogprofesszor, közben muzsikusok, finom, műkedvelő dámák, magányos mérnökök, festők, csodálatos táncosnők... A portrék, amelyeket Márai róluk készít, vázlatosak, néha elnagyoltak, mindig szuggesztivek. Áhitat és tiszteletlenség, elérzékenyülés és irónia nélkül beszél a családjáról, portréi hanyagok, könnyelműek és zseniálisak, rajtuk van a család kézjegye. Vajjon polgárok ezek az emberek? Polgárok ennek az életformának igazi értelmében: kalandvágyók, mohók, korlátlanok, magányosak és nyugtalan lelkiismeretűek. Márai nem szakadt el a családjától, ellenkezőleg, a család lényege nyilt ki benne, mikor a pesti előkelő internátusban dermedten húzódott el a diáktársaiból feléje áradó úri szolidarítástól és közönségességtől. Polgárság és magány ikertestvérek, egyszerre születtek, együtt terebélyesedtek és közös halál fenyegeti őket. A