Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ
Első szavától az utolsóig kedves írás, tiszta, meleg, puha, szomorkás öröm. Mialatt olvastam, egyszer se jutott eszembe, hogy könyvet tartok a kezemben. Hallottam inkább, mint betűztem a szavakat - éreztem, nem gondolkodtam. A madárcsicsergésen, tulipántszirom lobogásán nem fog az ítélet. Egyet tudok: szívesen hallanám mégegyszer ezt az igénytelen történetet - csak úgy, mintha rég elhangzott kedves beszélgetést adatnék felidéznem. Magamat figyeltem és bevallom, hogy a «Dali Dali Dal» olvasása közben a könyv írója állott előttem, nem is a könyv és tulajdonképpen saját emlékeim foglalkoztattak. - «Ni - mondogattam -, hiszen én is ösmerem ezt a kisvárosi utcát, tudom, melyik ház bukkan fel a fordulónál, ha a tanítóék udvara felé igyekszem, - látom még a «Kis Bika» előtt ténfergő bandát, - a cigánysor züllött tarka-barkaságán én is elbámészkodtam, - Bene Béni történetét akár el se mondja, hiszen jól ismerem, - lám a vágnerájból hozta az én apám is azt a felejthetetlenül hosszú és rózsaszínű árpacukrot, - a jázmin illata is ugyanaz és persze a bicegő albíró úr páratlan előkelősége is. Milyen jó, milyen kedves, hogy minderre Szép Ernő
Persze ez alapjában nem tartozik ide, mert hisz a mi falunkat nem is hívták Szilvahelynek, csak látogatóba jártunk be a szomszéd kisvárosba; és a mamám se varrt varrógépen, hanem egy kulcscsomóval a kezében - különben ezt a kulcscsomót Maga is említi valahol - futkosott egész nap fel és le a tornáclépcsőn, lakóháztól a konyháig, meg a vendégházig, meg a gyümölcsösbe és a tehénistállóba. Rettenetes sok ember és állat nyüzsgött az udvarunkon, mintha valami óriási bőségszaru repedt volna meg történetesen a házunk felett. A váltók is, melyek nálunk íródtak alá, sokkalta nagyobb és kövérebb váltók lehettek, mint amazok Szilvahelyen a tanítóéknál: csak épen hogy mifelénk is sok szó esett róluk.
Ilyesmi járt eszemben, miközben Szép Ernőt hallgattam - és épen ez szerettette meg velem a «Dali Dali Dal»-t. Muzsikája bűvös kíséret, mely kicsalja szívünkből a hozzárendelt éneket: saját visszaemlékezéseinket.
Erre a «Dali Dali Dal»-ra válaszolni kéne, mint egy kedves üzenetre. Hiszen minden gyöngéd odaadás, minden vallomásos beszélgetés után adósnak érezzük magunkat - hasonló melegen ömlő őszinteséggel. Még a virító bodzabokor szép ajándéka is megszégyenít kissé: hogy' viszonozzuk a ránk sugárzó örömet?
De a visszaemlékezés gyöngéd intenzitása nem adatott mindenkinek oly mértékben, hogy közölhetővé sűrűsödhessék. Annak, aki magát akarja ajándékba adni, nem elég, ha öntudata felületéről merít egy pohárnyit - nem - annak fájdalmas mélyre kell hajolnia, hogy onnan meríthessen, ahol az emberi lélekpatakocskák rejtett talajvizei találkoznak. Az öntudat tükrén úszkáló élmények, sőt közös emlékek felidézése sem hagy mélyebb nyomot bennünk. Hányszor kerültem össze emberekkel, akik valóban ugyanazt a Nagy-utcát, ugyanazt a Kis Bikát ismerték, mint én - konstatáltuk, hogy földiek vagyunk, kicsit örvendeztünk is tán egymásnak és rögtön elfeledtük a találkozást. Mértföldek választották el az ő falujokat az én falumtól - közös csak a semmitmondó külső valóság volt. Szép Ernő idegen és másmilyen gyerekkora azért zengeti fel bennem az én gyerekkoromat, azért szólít engem az ő édesanyja hangja az én édesanyám hangján: mert a költő leszáll abba a rejtelmes világba, ahol a fausti «Anyák» tartják kezükben minden élet egybefutó szálát. Sokkalta többet tud rólam, mint jómagam. Elvezet odáig, hol köznapi öntudatom szűk határai áttetszővé válnak, megérezteti velem, hogy ott is élek, hol már nemlétezőnek, halottnak hittem magam, hogy azonos vagyok azzal, mit idegennek véltem. Igazabb otthonomra, valódibb énemre lelek az ő világában.
Nem adódik ingyen a költőnek ez az életidéző képessége. Lelkét anyagba kell váltania, hogy közölhesse. Alá kell vetnie magát annak a törvénynek, amely az anyagon uralkodik. Amint az organikus élet csak ott születhetik meg, ahol az atómok egy eleve meghatározott titkos rend parancsa szerint csoportosulnak: a költészet kibuggyanása is a szóatómok művészi tömörülésétől függ. S ha a «Dali Dali Dal» költője nem ejtené ki a helyes igét a helyes pillanatban - ami pedig nehéz feladat, ezt a népmesék táltosai is vallják -, elmaradna a csuda, mely egy-egy falat emberi lelket megvált a közölhetetlenség börtönéből, az öntudatlanság rabságából.
Szép Ernő verseiben mindig azt szerettem legjobban, hogy milyen egyszerű eszközökkel él. Verse drága «kolumbus-tojása» a kifejezésnek. Az ember csodálkozva örvend: «Ejnye, hogy ezt még sohse mondtam így». Prózája nagy utat tett meg «hazafelé» a «Lila Ákác» óta - a «Dali- Dali Dal»-ban már megközelíti Szép Ernőt, a költőt. Közvetlen, meleg írás, szeretném hozzáfűzni: őszinte is. Hiszen ezek a jelzők úgy egymáshoz vannak rendelve, mint a rózsához a harmat. - De itt kis kétkedő szorongást érzek.
Nincs gyerekkor, mely olyan tiszta, egyhúron csengő melódia lenne, mint a «Dali Dali Dal». A gyerekkor, jól tudjuk, kaotikus ősvilág, megrendítő felfedezések, ambivalens szenvedélyek, megaláztatások, vad gőgök és főleg könyörtelen ítélkezések kemény hőskora. Meghatóan idillikus az a magyar mezővároska is álombáb uraival, áldott kis tanítójával, romantikus Kuki prímásával. De mi jól tudjuk: ez az idill egyszersmind irígység és fajgyűlölet által fűtött kis boszorkánykatlan. S a legmagyarszívűbb és legmagyarszavúbb aranyos zsidóemberen is alighanem előbb ütköznének ki fajának szenvedései és sajátságai, mint a történet 252-ik utolsóelőtti oldalán. - Miféle őszinteség ez hát, mely a «Dali Dali Dal» lapjaiból árad felénk?
Az őszinteség sokrétű fogalom. Más a regényíró őszintesége - mely látomásának teljességén, intenzitásán múlik. Más a történetíróé - kit a valóság tudományosan feldolgozott tényei kötnek. Más a konfesszióé - mely Rousseau óta a modern mémoire-írót arra sarkalja, hogy önkínzó aszkézissel túrja fel lelkét, tárja fel sorsát. Mikor Szép Ernő elmeséli nekünk gyerekkorát, vajjon ugyanarra az őszinteségre esküszik-e fel, mint Kassák az «Egy ember életé»-ben, vagy Márai «A polgár vallomásai»-ban? Alig hinném: Szép Ernő nem a multját, de a multjára visszaemlékező vágyálmait ajándékozza nekünk. Gyerekkora gazdagságából csak a tejszínt fölözi le - a nagy sajtár többi tartalma felkavaratlan marad. Ez a lefölözés azonban nem jelent felületességet, hiszen a tejszín sem felülete, de összegyűlt ereje, felszínre tört kivonata a tejnek. Ilyen a visszavágyó megemlékezés is: a lélek legmélyebb óhaja által parancsolt édes kiválasztódás. Meghamisít: mert egyoldalú - viszont őszinte: mert a lényeget szűri le.
A «Dali Dali Dal» emlékeztet a késői romantikusokra; Jean Paul gyönyörű «Schulmeisterlein Wutz»-jával, Börne néhány szép naplójegyzetével rokon. Ma nem szeretjük szentimentalizmusunkat. Szégyeljük, mint a tegnapi divatot, melyet a darázsderekú polgári világ viselt és mellyel vissza is élt. Talán félünk az érzelgősségtől, mert fájdalomkészségünket növeli. «Eh, szentimentalizmus nélkül is elég nehéz az életünk.» S feledjük, hogy az érzelgősség éppúgy hozzánk tartozik, mint minden más lelki megnyilvánulásunk, - kedves hazugsága nélkül csonka a mi őszinteségünk. Ma bátorság kell ahhoz, hogy egy költő rózsás színben, a szentek aureolájával övezve lássa szüleit, hogy elnéző mosollyal és hazavágyva pergesse le előttünk gyerekkori fészkének történetét. Szép Ernő vállalja azt, amit mások rejtegetnek: és legjobb igazolása, hogy olvasói boldog meghatott hazavágyódással tartanak vele, vissza a saját gyerekkorukba.