Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: BABITS MIHÁLY ÚJ KÖNYVÉNEK LAPSZÉLÉRE

Nem tudom Babits új könyvét úgy látni, hogy az csupán essay, a maga műfajának irodalmunkban egyedülálló példája. Érzésem szerint benne van mindaz, ami Babitsban egy folyton bővülő és emelkedő pálya folyamán kifejlődött és kifejeződött, summája minden eddigi eredményének, egy sokoldalú írói szellem egyenértékű kifejezője. Nemcsak az irodalmi gondolkodó van benne, aki a szellem legmagasabb luxusát űzte, mikor kíváncsian, élvezve és ítélve bejárta a világirodalom összes területeit. Benne van a kitünő elbeszélő, aki a beszéd különös varázsával ragad magával csúcspontról csúcspontra és életre idézi rég halott költők szellemét, ahogy egy történeti regényíró idézi a multak embereit és viszonyait. Benne van a költő, a nagy lírikus, aki ép úgy alkalomul ragadja meg érzelmi feszültségének enyhítésére az irodalmat, mint máskor - verseiben - az élményt vagy a lelkét izgató gondolatot. Mialatt a könyvet olvasom, nemcsak az évszázadokon át váltakozó költők finom vonalakkal rajzolt és tisztán megkülönböztöthető arcképeit látom s a művekről pontosan megfogalmazott ítéleteket, hanem magát Babitsot is, szüntelenül, a sorok, mondatok mögött, amint annyi különböző világnézet mögött elárulja a saját világnézetét, annyi lehetséges attitude mögött a saját attitudejét. Azt hiszem, hogy ebből a könyvből megfelelő kémiai analizissel ki lehetne vonni Babits lírájának és epikájának összes alapvető tulajdonságait. Ez adja meg a könyv rendkívüli varázsát, példátlan helyét az essay-irodalomban.

*

Aligha tévedek, mikor úgy látom, hogy Babitstól, mikor könyvét írta, nagyon távol állott minden ismeretterjesztő szándék. Ő nem tanítványnak képzelte olvasóját, aki az ő segítségével akar tájékozódni az irodalomtörténet útvesztőjében és műveltségét kiegészíteni a világirodalom ismeretével. Inkább élvezőnek képzelte, aki gyönyörködni kíván azokban a képekben, melyeket az író írókról, művekről, irodalomról rajzol elébe s aki számára ezeknek a képeknek a szemlélete a fontos, nem az adatszerű ismeret. Nem a lexikális anyag, hanem az, hogy mit és hogyan ír róla Babits Mihály. És mégis ez a könyv több tanulságot és tájékozást ad az olvasónak, mint akármennyi pedáns, adatokkal, könyvcímekkel és évszámokkal túlterhelt világirodalmi kézikönyv, mert minden kornak, minden szóba kerülő írónak és műnek csalhatatlanul a lényegét adja. Ezt a soha nem tévedő megérzését a lényegnek Babits az essayista, Babitstól a költőtől kapja. Mert mi fontosabb a versben, mint hogy ki legyen benne fejezve, legtökéletesebb formájában a mondanivaló lényege?

*

A világirodalmi kézikönyvek kivétel nélkül az egyes nemzetek irodalmainak konglomerálásai, a nemzeti irodalmak sokaságának felsorolásai. Babits visszaviszi a világirodalom fogalmát eredeti értelméhez, ahogy szülőapja, Goethe elgondolta. Ő az emberiség szellemének meg nem szakadó folyamát látja benne, gyönyörű erőfeszítését az embernek a világ öntudatosítására és kifejezésére, korok és nemzetek különbözőségén át. Az emberi öntudat fénye először Görögországban lobban fel és bevilágítja a világot, aztán ugyanez az öntudat, csak épen nyelvet váltva, Rómában, a nagy nemzetekfeletti birodalomban folytatódik a középkoron át, amelyben elveszett a birodalom politikai egysége, de megmaradt az emberiség öntudatra jutott részének szellemi egysége. Ez szimbolizálódik a latin nyelv kizárólagos használatában. Amint az egyes nemzetek lassankint nemcsak ember-voltuk, hanem nemzet-voltuk tudatára is ébrednek, az egység lazulni kezd, de a szellem egységes marad. Csodálni való, ahogy időszakok, történelmi helyzetek, nemzeti karakterek minden roppant változásain át mindig változatlanul egységes, változhatatlanul ugyanaz marad minden irodalom és minden nagy író végső célja. Sok irodalom van, de mindegyikben benne van az oszthatatlan egy irodalom. A nagy írók mind testvérek, a nagy művek testvérművek. Ez nemcsak a hagyomány folytonosságában, a nemzedékek elkerülhetetlen egymásrahatásában nyilvánul, hanem egy szavakkal ki nem fejezhető valamiben, ami egyaránt megvan minden irodalomban és minden nagy íróban. A világgal és önmagukkal szemben való attitudejük mindig lényegileg ugyanez. S a különböző nemzeti irodalmak összességét ez teszi világirodalommá.

*

Hogy van nemzetek-feletti világirodalom, azt pontosan szemlélteti, hogy a láng - ugyanaz a láng - minden korban más-más nemzetnél lobbant fel legmagasabbra, az írói szellem folytonos munkája közben hol itt, hol ott jutott fel ez a munka a legszebb csúcsokra: egymásután Olaszországban, Angolországban, Franciaországban, Németországban. Mint amikor hol ezt, hol azt a részét világítja be a tájnak a reflektor-fény, amely azonban mindig ugyanabból a villamos áramból táplálkozik. Ezt még senki olyan világosan és meggyőzően nem mutatta meg, mint most Babits Mihály.

*

Az ókorról szóló rész az írói művészetnek egészen kivételes példája. Olyan, mint egy elegáns athéni márványépület, amely a finom kézzel faragott mesteri reliefek összefüggő sorozatának pompás kerete. Az ember Babits vezetése alatt elfogulatlanul, nagy örömök várásával lép be az épületbe és amit lát, felülmúlja minden várakozását. Micsoda pompás relief-képek Homérosról, Aischylosról, Aristophanésről, Platonról, milyen finom kis vázlatok a kisebbekről! Milyen fölény, mikor Euripidesben megmutatja a közönségnek kezet nyújtó tehetséges routiniert, a modern színpadi író ősét! És Vergilius arcképe, és mindenek felett Horatiusé, a szavakkal való képírás e remeke! És ami e kis képeket összekapcsolja, a görög szellem nyüzsgő mozgalmasságának, szabadságának és fesztelenségének, a római szellem rhetori statikájának és ünnepi pózának az az éreztetése, amely olyan életet visz az egész képbe, hogy az ember szinte szemtanunak érzi magát. A megelevenítés mesterműve ez.

*

Nem ismerem eléggé az idevágó irodalmat, tehát nem merek határozottan beszélni, de az az érzésem, hogy tudományosan is ujság, valóságos felfedezés, ahogy Babits kimutatja a középkori keresztény latinnyelvű irodalom közvetlen kapcsolatát a klasszikai latinnal. A kettő között nincs meg az a nagy cezura, amelyet feltételezni szoktunk, a középkori latin a klasszikai latinnak egyenes folytatása. Uj a tartalom, bár vannak előzői, főleg a görög szellemben, de ez az új tartalom a réginek nemcsak nyelvén, hanem gondolkodási és művészeti formáiban keres kifejezést. A klasszikain kiművelt emberi elme küzdelme a keresztény világkép átfogására és a görög-latinból örökölt formákban való kifejezésére - valóságos dráma ez, a legérdekfeszítőbb erőfeszítések egyike ez az emberi szellem történetében. És milyen hatalmas szellemek voltak ennek a drámának a protagonistái! Csak Szent Ágostonra kell gondolni, ahogy képét Babits megrajzolja. Népek harcai, birodalmak összekapcsolódásai és szétszakadásai, rettentő háborúk, történelmi vajudások közben micsoda gazdag és emelkedett szellemi élet! Micsoda égi madarak húztak el népek és országok romjai, népek kínlódó vergődései felett! A szellem talán soha ilyen diadalokat nem aratott.

*

Babits nem titkolja, hogy sajnálattal nézi a latin irodalmi nyelv háttérbe szorulását a modern nemzeti nyelvek mögött. Elkerülhetetlen fejlemény volt ez, de meglazította nemcsak a világirodalom, hanem általában az emberi szellem egységét. A részlegest hangsúlyozta az egyetemes rovására. Ez az álláspont logikusan következik Babits gondolkodásából, amely a nagy szintézis, az egyetemes emberiség felé fordul s a nemzeti elv modern kihangsúlyozásával szemben az egész emberi fajt összekötő szellemi erőket hangsúlyozza. Hatalmas kupolát épít a részekre tagolt épület fölé. Lehet, hogy ez nem «korszerű» álláspont. De szabad-e a kornak megfeledkezni, hogy vannak magasabb nézőpontok és mélyebb kapcsolatok is, mint amelyeket nem hangoztatni szokás?

*

Szembetünő, mennyire új stílust teremtett Babits a világirodalom történetének elmondására. Eltérőt saját értekező írásainak stílusától is. Teljesen szakított a hagyományos kritikai zsargonnal. Azt mondhatni, az elbeszélő stílust alkalmazza az irodalmi dolgok fejtegetésére. Rövid, szabatos, tökéletesen ritmizált mondatok, tele friss élettel. Szinte az élő beszéd benyomását érezzük. Teljes közvetlenséggel beszél, még ha nehéz témákat fejteget is. Az olvasó sokszor nem is sejti, hogy milyen mély dolgok felett jár. Mintha jól elbeszélt regényt olvasna. Ez nyilván onnan van, hogy az író nem tudást közöl, hanem élményt. Nem a világirodalomról szerzett ismereteit mondja el, hanem azt, ami benne a világirodalomban való kalandozásai közben, belül, az elméjében és szívében történt. Más világirodalmi könyvben úgy járunk, mint egy könyvtárban, érezve a régi könyvek doh és porszagát. Babitséban úgy érezzük magunkat, mintha megelevenedett emlékek közt időznénk. Mémoire ez: olyan ember mémoireja, akinek az irodalom életfunkció és az olvasás ép olyan esemény, mint akármi más, amit életében átélt. Ő az eszményi olvasó. A legnagyobb szellemek az ő számára írtak.

*

Magányosan, a világ mai zűrzavarában idegenül, sokszor félreértve, gyanakvó és gyanusító lelkektől félremagyarázva, betegséggel küzködve Babits Mihály végrehajtotta a modern magyar irodalom egyik legnagyobb cselekedetét. A legnagyobb örömet és elégtételt szerezte meg nekünk, akik kezdettől fogva mellette álltunk, hittünk benne és büszkék voltunk rá.