Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

RABINOVSZKY MÁRIUS: AZ ÚJ TÁNC HARMINC ÉVE

A táncművészet alapproblémája Isadora Duncan fellépése óta látszólag még ma is változatlanul ugyanaz: balett vagy új tánc? Az alternatíva ellentétes felfogású hívei már többször eldöntöttnek vélték a vitát, hol a balett, hol az új tánc [*] («mozgásművészet») javára.

Ime a helyzet harminc év előtt, 1904-ben, amikor Duncan döntő budapesti sikerét aratta:

a tánc megbecsülése a mélyponton volt s a közönséget csak mint (érzéki ízű) szemgyönyörködtetés érdekelte. A «táncművészet» tekintélye körülbelül egy fokon állott a «szakácsművészet»-ével. Az operai színpadon a balett volt az úr, stilusában egy lényegileg avult (18. századbeli későrokokó) megkövesedett stílus maradványa. A 19. század folyamán a balett századának művészi problémáival egyáltalán nem, vagy csak külsőségekben tart fenn kapcsolatot s így a színházi közönség tudatából lassan kiveszett a tánc elvben művészi volta. Századfordulónk szemszögéből nézve a tánc nem művészet többé, legfeljebb egy maroknyi operai habitüé számára az.

Ekkor jött Isadora Duncan, angolszász naivitással, elfogulatlansággal, vitalitással és - ami nem lényegtelen a kilencszázas évek szempontjából - korszerű szépségideált megtestesítőn. (Jellemző tünet, hogy az 1920-as évek két forradalmi jelentőségű - expresszionista - táncapostola, Märy Wigman és Valeska Gert, a csúnya, «érdekes» és termetben sem kifogástalan típust képviseli.)

Duncan merészen új tanokat hirdetett:

a tánc vallásos művészet; valamikor minden művészetek között a legelőkelőbb volt, újra azzá kell válnia;

a tánc örök törvényeinek eszményei forrása az antik tánc (ahogy irodalmi és képzőművészeti forrásokból következtethetünk rá);

csak a természetes mozgás egyúttal szép mozgás is; a harmonikus meztelen test mozgása tökéletesen szép;

a természetesség elvéből folyik: nincs két egyenlő test, mindenki egyéniségének megfelelően és másképpen táncoljon;

a természetesség elvéből folyik továbbá a gravitáció, a föld vonzóereje: természettörvény, melyet a tánc sem tagadhat meg; a táncos ne repüljön és lebegjen, hanem éreztesse teste konkrét voltát;

a táncművészeti képzés gimnasztikai megalapozottságával egyúttal a higiénikus nőnevelés s az eugénika szolgálatában áll.

A pozitív érvek e fegyvertára egyúttal magában foglalja az akkori balett Duncan-i értelemben vett szigorú kritikáját:

a balettnek köszönhető, hogy a tánc a művészetek között az utolsó; a balett a rokokó öröksége, az antik abszolút értékű törvényeitől merőben idegen;

a balett természetellenes: «A szoknyácskák és trikók alatt természetellenesen eltorzult ízmok mozognak... az ízmok alatt természetellenesen eltorzult csontok: egy megnyomorított test és egy megnyomorított csontváz táncolnak Önök előtt...» (Isadora Duncan: «A jövő tánca»)

a balett motívumai uniformizáltak, egyénietlenek;

a föld vonzóerejétől való szabadulás mimelése (spiccelés, könnyű szökkenések) hazug, mert természetellenes;

a balettnek gimnasztikai értéke nincs; az eugenika szempontjából káros.

Ezek az érvek megfelelnek a kor szellemének s irányt szabnak az új táncmozgalom balett-oppoziciójának s egyúttal pozitív céljainak. Húsz-huszonöt évig a fenti pontok tartalmazzák a mindjobban népszerűsödő új tánc programmját, azon táncét is, melyet Duncan hatása egyébként sohasem érintett. Az új tánc programmpontjait a következőképpen fogalmazhatnók meg:

magasértékű, nagyigényű etikus művészetté tenni a táncot;

kapcsolatot találni érett művészi tartalmakkal és formákkal (az antikimádat Duncan-i sajátság marad; mások exotikumot, népi hatásokat keresnek vagy idegen műfajok - zene, képzőművészet, színészet - forrásából merítenek);

az emberi alkatot megigenlő táncruha (peplon, trikó, meztelen láb);

minden kényszeredettségtől, dresszirozástól mentes testtartás;

«egyéni», «szabadon kiélt» mozgás; minden mozdulat belső élményből fakadjon;

bravurmentes, egyszerű technika;

higiénikus torna, mint pedagógiai alap.

Ime a balett és az új tánc közötti ellentét. Az új tánc reformációja kényszerűen maga után vonta a balett részéről az ellenreformációt. A balett, érezve veszélyeztetett pozicióját, főben és tagjaiban megújhodni kívánkozott, anélkül, hogy alapvető szent dogmáihoz nyúlni engedett volna. A balett segítségére jött szkizmatikus orosz testvére, kit eleinte idegenkedve fogadott, hogy utóbb az orosz technikán és orosz stíluson igyekezzen felfrissülni és megújhodni. S miközben hatalmassá nőtt, különösen a fiatalság körében, az új tánc, a «mozgásművészet» tábora, a balett is szerzett új híveket, sőt, szenvedélyes apostolokat.

E pör - balett vagy új tánc - látszólag még ma sem dőlt el. A balett még ma is dilettantizmust vet az ellenpárt szemére, az új tánc még ma is ortodoxnak és életellenesnek bélyegzi a balettot.

De a valóságban az új tánc döntő hatással volt a balettra. A mai balett, ha még olyan «klasszikusnak» is nevezi magát, már nem az ami harminc év előtt volt. Hol félénken vagy külsőségesen, hol merészen s egy-egy lényegesebb vonatkozásban megújhodott. A balett viszont döntően hatott az új táncra. A balett példája tanította meg az új táncot az igazi (nem «természetes», hanem «táncszerű») technika értékelésére (ami nem jelenti a balett-technika átvételét, hanem egy új, konformtechnika kialakulását) és a dilettáns ízű individualizmus kiküszöbölésére.

Az eldöntetlen pör tehát a két ellentétes tábor lassú közeledéséhez vezetett. Még harminc év és kialakul az új, egységes táncművészet!

») technika értékelésére (ami nem jelenti a balett-technika átvételét, hanem egy új, konformtechnika kialakulását) és a dilettáns ízű individualizmus kiküszöbölésére.

Az eldöntetlen pör tehát a két ellentétes tábor lassú közeledéséhez vezetett. Még harminc év és kialakul az új, egységes táncművészet!

[*] A «tánc» szó alatt a fejtegetések keretében a művészi táncot értem.