Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · DÁNIEL ANNA:
- Mária, kedvesem, - mondta Don Molina az asszonynak, - amit parancsoltál, megtörtént. Angelica húgod becsülete meg van bosszulva. - S mert az asszony hallgatott, folytatta: - Felizgatott a dolog, úrnőm. A lelked olyan acélos, mint a legerősebb férfié. Hanem a test, a gyönge asszonyi test... Add ide a kezed, Mária, kocsidhoz vezetlek. És ha majd a sötét órák emléke elmúlik és reám, hűséges szolgádra téved tekinteted... - Mária hátrált egy lépést és végignézett a férfin: - Ha rádesik a tekintetem, akkor két alávaló gyilkos pillantása találkozik. Ha ajkam hozzádszól, a pokol kénköves lángja csap ki számon. Van-e kedved valaha még velem találkozni?
- Mária... Te nem tudod, mit beszélsz. Amit kívántál, megtettük. És te remélni engedted...
- Mi már csak azt remélhetjük, hogy a kárhozat tüzében együtt fogunk égni. de én a poklok szenvedésétől sem irtóznám, ha nem kellene ott veled együtt lennem.
- Mária... Tudod, hogy szeretlek. És életem egyetlen reménye, hogyha majd leveted özvegyi gyászodat...
- Sevillában a minap kóbor lányokat korbácsoltak ki a városból, - mondta sötéten az asszony. - És én inkább eltűröm, hogy a piacon a hóhér verje véresre testemet, semhogy téged még valaha magam elé bocsássalak. - Don Molina arca eltorzult s úgy ment Mária felé: - Asszony! Most velem jössz! Azonnal! - Egyik sem vette észre, hogy a fehérarcú fiatal szerzetes ott állt az ajtó mellett és nézte őket. Most előrelépett Silvestro testvér és csöndesen megszólalt: - Hová akarod őt vinni, Don Molina?
- Haza, a palotájába, - mondta mogorván a férfi. - Nem látod, hogy beteg? Én vagyok a család feje és parancsolója.
Silvestro megfogta Mária kezét és a feszülethez vezette. Az asszony némán, engedelmesen ment vele és térdreroskadt. - Minek hoztál ide, atyám? - kérdezte csendesen. - Látod, én már imádkozni sem tudok. Én nem tudok többé imádkozni. Hiszen ha az én Üdvözítőm meg is bocsát, én már soha meg nem bocsátok magamnak.
- Mert még mindig büszke és kemény a szíved - mondta a pap. - El fog jönni az idő, mikor nemcsak azt szánod, aki elment, hanem sajátmagadat is, mert itt kellett maradnod. Kelj fel, asszony. - Mária felállt. - Menj előre utadon, - folytatta Silvestro. - Te már tudod, hogy a kevély, tiszta, büszke lélek sokkal közelebb van a kárhozat kapujához, mint az az elesett, parázna vétkekkel bemocskolt. Don Molina, vezesd haza ezt a szegény, szerencsétlen, beteg asszonyt.
Don Molina félénken az asszony felé nyujtotta kezét. Mária ösztönösen hátrált, aztán a barát parancsoló pillantására némán, lehajtott fejjel kiment az ajtón. - Miért hagyod magára ezt a beteg asszonyt? - kérdezte a pap Molinától. A férfi arca eltorzult a keserűségtől: - Nem asszony ez már többet, Atyám. Örökre elvette Juan magának. Ez az ember halva is diadalmaskodott rajtunk. Nem asszony ez, csak Juan sírján felállított gyászoló szobor.