Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · DÁNIEL ANNA:
A nyirkos októberi délután ólmos homálya ereszkedett le az útra, mely a sevillai San Francesco-kolostorhoz vezetett. A klastrom egy félórányira volt a várostól és az úton mely különben eléggé elhagyatott, most lovasok mentek. Némelyik egyedül. Mások kettesen-hármasával, de sohasem nagyobb csoportban. Hányan lehettek, amint egymásután vágtattak a kolostor felé?... Már maguk sem tudták biztosan. Akik itt mentek az őszi alkonyatban, azoknak mind megvolt az okuk arra, hogy a végső elszámolást ma elintézzék Don Juannal. Halálos sebet kaptak és halálos bosszú hajtotta őket.
Pár pillanatig üres volt az országút, aztán két lovag jött megint rajta. Fiatal férfi mind a kettő. Ruhájukon, fegyverzetükön látszik, hogy a legelőkelőbb nemesek közül valók. Ott ügettek egymás mellett és olyan idegenszerű, mikor a fiatalabbik egyszerre megszólal: - Anna meghalt. Holnap temetik.
- Megváltatott szenvedéseitől, - mondta a másik lovag és keresztet vetett. Neki sokkal jobb így, Leontinus. - Aztán egy pillanatnyi szünet után hozzátette: - Juan is tudja már a halálhírt és félek, hogy mégsem fog ma eljönni.
- El fog jönni, - felelt Leontinus. - Te nem ismered még azt az embert. A te lelkedbe még nem markolt bele sima vaskezével. - Elhallgatott és vágtatni kezdett, mint aki nem akarja most, hogy társa szemébe nézzen. Don Molina pedig arra gondolt, hogyha a klastrom felé igyekvő férfiaknak - kivétel nélkül mindegyiknek, - megvan joga a leszámolásra, de talán Leontinus joga legerősebb. Ezt az ember vőlegénye volt a ma meghalt leánynak. A kormányzó egyetlen lányának, mikor Don Juan... Egész Sevilla ismerte a rémes történetet és a gyalázatos vizsgálatot, amit lefolytattak. Don Juan cimborái álltak őrt, míg az betört a szerencsétlen grófkisasszony, Donna Anna szobájába. Csak akkor futottak szét, mikor a kormányzó felébredt és lánya szobájába rohant. Ki láthatta mi történt ott?... És mégis tanuk álltak bizonyitani, hogy a kormányzó rohant rá Don Juanra és az csak életét védte, mikor a grófot keresztülszúrta. A grófnő duenája megesküdött, hogy Donna Anna hívta be titokban éjjel Juant magához. A bírák kihirdették az ítéletet: Tenorio lovag ártatlan. A lány beleőrült a gyalázatba, Juan hosszú tengeri úton mulatozott... Mire hazajött, minden csendes volt... Donna Annát zárdában ápolták és ma meghalt... A kormányzó márványszobra pedig ott áll a san francescoi klastromban, oda állíttatta fel családja, sírboltja mellé.
Donna Annát holnap reggel temetik apja mellé a kőszobor alá... Vajjon Juan el mer ma jönni a találkozóra, melyre Mária ide a klastromba kicsalta?... Most bátyja özvegyének tiszta nemes, büszke arcát látta... Máriáét, akinek kedvéért ő itt van. Ő, az egyetlen, akit nem személyes bosszú fűt Juan ellen, hanem az asszony iránti érzése.
Leontinus megállt és Molina utólérte.
- Bocsáss meg, - mondta csendesen Leontinus. - A lovam kissé nyugtalan.
Már ott voltak a klastrom előtt.
A sevillai San Francesco-kolostor refrektóriuma még napfényes időben is homályos. Az októberi délutánon alig szűrődött be valami világosság az apró rácsos ablakokon. Csak a nagy fekete feszület vált el élesen a fehér faltól. Alatta az imazsámoly már beleveszett a homályba. Az egyik ablaknál két pap állt. Az idősebbik, Niccolini testvér, magas, szélesvállú, fekete ember. Markáns arcának minden vonása kemény. A másik, fiatal szerzetes. Megvékonyodott fehér arca, nagy, sötét szeme mintha teljesen elidegenedett volna a földi világtól.
- Silvestro testvér, - mondta Niccolini fiatalabbik társának, - ma te fogsz a meggyilkolt kormányzó sírboltjában imádkozni.
A fehérarcú pap némán meghajolt. Nem lepte meg, hogy Niccolini intézkedik az öreg perjel helyett. Megszokták ők ezt már régen. Szó nélkül átvette a kulcsot. Niccolini erősen az arcába nézett. Tudta, hogy ez a fiatal ember felesége halála után jött be hozzájuk és ha föl nem veszi a barátruhát, ő is ott lenne a nemesek között, akik ma idejönnek a klastromba, halálos leszámolásra Juan de Tenorióval. Hogy itt a kolostorban?... Niccolini arca épen olyan kemény, elszánt és sötét lett, mint az úton lovagoló férfiaké. Ha azoknak megvolt a maguk életre-halálra menő perük Tenorio lovaggal, vajjon a kolostor nem Juan miatt lett szegény, nyomorult és elhagyatott? A király Juan ösztökélésére üldözte őket, kobozta el birtokaikat. Nem lebeg-e minden órában, minden percben fejük felett a kitiltás veszedelme? És akkor veszendőbe megy mindaz, amiért dolgoztak, harcoltak, küzködtek nemzedékeken keresztül. Az az ember fáradhatatlan minden gonoszságban, de talán legszívósabb az ő üldözésükben... Ha ő most bele nem egyezik, hogy Juant ide hívják ki, valamiképen valami formában úgyis végeznek vele. De ha itt történik meg a dolog?... Ha itt történik meg, akkor vagy mindnyájan elpusztulunk, vagy?... És ekkor megint új életükre, visszanyert hatalmukra gondolt, melyet a halálos veszedelem hozhat meg nekik... Ránézett a fehérarcú papra, aztán kiment a szobából.
Silvestro egyedül maradt. Megállt a feszület előtt. Nézte az elkínzott, ösztövér testet. ...Te megbocsátottál. ...Te meg tudtál bocsátani azoknak, akik dárdáikat beléddöfték, akik ecettel itattak, korbáccsal vertek. De ők csak téged bántottak? És ha azt bántják, aki a tied? Akkor is irgalmas tudsz maradni? - Hirtelen megrázkódott és térdreroskadt. Istenem mit tettem Krisztus, szent Üdvözítőm, mit gondoltam? Istenkáromló voltam. És ott maradt mozdulatlanul, lehajtott fejjel, míg a jobboldali ajtó kinyilt.
Don Juan de Tenorio jött be rajta.
A pap hallotta a lépéseket, de térdén maradt. Úgy nézte mozdulatlanul, némán. Juan meghajolt és az előkelő világfi udvarias hangján szólította meg a térdelő papot: - Bocsáss meg Atyám, hogy áhítatosságodban zavarlak. Donna Mária de Molina, kedves jó atyámfia idejön lelki ájtatosság gyakorlása végett. Innét egyenesen a Klára-nővérek zárdájába kísérem, hol bús özvegysége éveit kívánja eltölteni. Itt van már az úrnő?
A szerzetes még mindig mereven nézte Juant. Aztán lassan felállt, de nem vette le róla szemét. - Hát eljöttél?
- Ha nincs ellenedre, várni fogok a Senorára. Megengeded talán, hogy itt?...
Silvestro, mintha nem hallotta volna a feleletet, folytatta: - Tudtam, hogy eljössz. De mégis azt hittem... Azt reméltem... Juan de Tenorio, te elmertél ide jönni?
- Az atyafiságos szeretet érzése mindig erős volt bennem.
Silvestro most közelebb lépett hozz: - Nem ismersz Juan?
Don Juan kutatóan nézte a fehér arcot, a kitágult sötét szempárt. Aztán elmosolyodott: - Ha netalántán világi életedben a sors összehozott volna bennünket?...
- Hát tudod, ki vagyok?
- Most Atyám vagy. Szerető, irgalmasszívű Atyám.
A szerzetes egész közel lépett hozzá és a lovag vállára tette kezét: - Az vagyok. Az akarok lenni. Juan. Menekülj innét.
- Én?!
- Tudod ki vár itt rád?
- Egy asszony.
- A Halál.
- Az mindenütt és minden percünkben vár reánk, kedves Atyám.
A pap még mindég a férfi vállán tartotta kezét: - Én meg akarlak menteni. Én irgalmas leszek hozzád. Krisztus sebeire könyörgök, ne vétkezz többet. - Don Juan hátrált egy lépést és a pap keze lesiklott válláról.
- Úgy hát attól félsz, hogy bűnös szándékkal szívemben várom az asszonyt? Ha kívánod, lovagi szavamat kötöm le a Senora erényéért és az én tiszta atyafiságos érzésemért.
- Tudom, hogy parázna vágyak hoztak ide a vesztedbe. De én megmentelek. Annak az emlékére, akit meggyaláztál, elpusztítottál. Távozz innét...
- Kiről beszélsz?
- Mindegy az. Egyik áldozatodról. Akinek valaha azt esküdted, hogy szereted. Aki meghalt, mert becstelenné vált miattad. Ne gyalázd meg most megint emlékét.
Don Juan talán maga sem akarta, de elkacagta magát: - Kedves Atyám, nem te vagy az első férj, aki azért tett nekem szemrehányást, mert nem voltam hű a feleségéhez.
- Ha gúnyolsz, ha meggyalázol, még jobban szeretlek. Krisztus! Krisztusom. Nézz le most! Most nézz le rám! Kitárom előtted halálos sebektől vérző szívem. Sem harag, sem bosszú, sem keserűség nincs benne. Távozzál Juan.
Don Juan úgy állt vele szemben, mint akit kezd bántani, hogy ez a szerencsétlen nyomorult... Hangja is kelletlen lett. - Untatsz már jó ember. Menj utadra. Ha vétettem ellened, sajnálom. És - mondta egy kis habozás után, - ahogy így látlak, sokért nem adnám, ha utadba nem dob a végzet. De ha így volt?... Hagyj békében. Én itt fogom Donna Máriát bevárni.
A szerzetes kitárta két karját, mint aki a szent önfeláldozást várja: - Ölj meg. Taposs le! Akkor is a javadat akarom. Annak az asszonynak emlékére, aki meghalt. Az Üdvözítő emlékére, kinek irgalma örök, menekülj innét... Eredj le a kápolnába. Imádkozz meggyilkolt áldozatod sírja előtt. A kőszobor mögött van egy kis csapóajtó. Itt a kulcsa. Az ajtó a sírbolton át egy alagútba vezet. Megmenekülhetsz. Isten kegyelme újra befogad. Menekülj Juan.
Don Juan csak nézte a pap arcát. Hiszen ez a szegény nyomorult beteg. Úgy kell vele bánni, ahogy beteggel szoktak. Átvette a kulcsot és meghajtotta fejét: - Megyek a kápolnába, Atyám. Imádkozom és távozom. Köszönöm kegyes jóindulatodat, mindig hálás leszek érte.