Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám
Fiatal nő fekszik betegen
fehér szobában, fehér vánkosok között, fehéren, mint az angyal.
Kint nyár van. Fiatal madarak csipognak az ereszen s az akác másodszor virágzik.
Ó, miért e félhomály és mért donog a nagy, fekete légy az ablakon?
Mivel érdemelte ki ez a szép fiatal nő, hogy a végzet elvegye minden ékességét?
Sötét büneivel mögötte itt fekszik álomba széditetten
idegen férfi kezek késsel nyultak hozzá
s miközben ugy érezte könnyü szárnyakon csodálatos tájak fölött bolyong
kivették a fél veséjét, megtisztitották a beleit, aztán nagyjából összefércelték
ahogyan a drótos sárgaréz drótjával összeférceli a törött edényt.
Az órák most esztendőknek tünnek előtte s a fájdalmat kimondhatatlannak érzi magában.
Nem régen még olyan volt, mint a tropikus virág, amely Isten szabad kertjében diszeleg.
Nem régen még olyan volt, mint a kergült tavaszi szél
szédülten forgott a bálteremben s körülötte a szoknya selyemfodrai örvénylettek.
Nem régen még mohó, féltékeny szerelembe ejtette a férfiakat
s most ki emlékszik erre a hirtelen elfordult világra, ki emlékszik
az ő szép melleinek domborulatára, vidám tekintetére, nyiló piros ajkaira?
Bizony, még versbeöltözötten is rettentő ez a valóság, itt állok képzeletem kutja előtt
hogy tiszta forrás vizét meritsem két öblös tenyerembe, hogy még egyszer
lássam őt emlékeim tükrében ugy, ahogyan eleddig ismertük és szerettük valamennyien.
Hiába minden. Hiába. Ő már nem az, aki volt s talán már én sem vagyok a régi
különben mért lenne ez az örökös félhomály és mért feküdne ő előttem olyan fehéren
mint az angyal, aki valóban angyalnak is született?