Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / ·
Ma van a születésnapom, ünneplem. Hej haj Nilus!
Ünneplem a születésnapomat... s ha jól számolom, mert pontos vagyok, ez a nyolcszázadik. Szép szám, kerek összeg, nyolcszáz év, hej haj Nilus!
Öreg vagyok, de élek még. És tovább élek. Fejemtől a farkamig öt méter tíz, nem kerek összeg, de szép. Nyolcvan fogamnak ép birtokában vagyok. Fejem hosszú és lapos, homlokomon taraj ékeskedik. Hátam olajzöld, hasam sárga. Hej haj Nilus!
A Nilusban éltem szabadon, míg a Hatalmas Ember meg nem fogott. Egyéves voltam, ifjú, bohó és könnyelmű. Tisztán emlékszem a szép, hatalmas folyóra, a meleg iszapra, melyben születtem, a tojástömegre, melyből kikeltem. Fákról levelek hullottak a tojásokra, édesen rothadtak a levelek és kellemes melegben tartottak engemet, testvéreimet és lelkiismeretes anyámat, aki védelmezett a többi tojásokkal és valamennyi fiával. Boldog, gondtalan idő! Kibújtunk a tojásokból és nekivágtunk a hatalmas víznek. De jött egy Lény, aki anyámnál is, a víznél is hatalmasabb, hálót dobott rám és kihúzott a Nilusból.
Hej haj Nilus!
Megérdemeltem a fogságot, mert bűnt követtem el. Nagy bűnt. Egy aranyfényű estén, mikor hullottak a levelek és édesen rohadtak az iszapban a tojásokon, fejemre szállt egy angyali madár. Tündéri madár, hasznos madár, angyali madár. Egy krokodilusintő, egy Cursorius aegyiptius, a Gázlók rendjéből, a Lile-félék családjából. Édes kis zömök teste volt, rövid nyaka, kedves erős csőre. Háta és nyaka fekete, melle piros, lába kék. Angyali madár. A fejemen ült, andalítóan fütyürészett és táplálkozott a testemből. Én feküdtem a vízen, a kis Cursorius táplálkozott és kiszedte pikkelyeimből az undorító élősdieket. A fogaim közt is keresgélt. Tűrtem, szerettem, mosolyogtam, hálásan pillantottam rá. Ősi időktől kezdve jó barátságban élünk a Cursoriusokkal, szolgálatokat tesznek nekünk s én az nap már sokat ettem. Sok halat és egy juhot, tehát éhes sem voltam. És egyszerre pokoli ötletem támadt. Milyen lehet testemben a kedves kis Cursorius? És ahogy a fogaimat fütyörészve tisztogatta, fájdalom, bekaptam, lenyeltem. Szorongva néztem körül az alkonyatban, tudtam, hogy bűnt követtem el. Nemsokára jött is az Ember a hálóval. Nem voltam teljesen erőim birtokában, elfogott. Elkerülhetetlen volt.
Hej haj Nilus!
A Hatalmas Ember azóta sokfelé cipelt már ezen a nagy világon. Furcsa egy uralkodó a Hatalmas Ember, titkait nyolcszáz év óta hiába fürkészem. Országokon és tengereken át vonszol és gyakran változtatja alakját. Amikor a Nilusban megfogott, magas volt, izmos, erős és barna testű. Csakhamar megráncosodott, megfehéredett és egy napon mozdulatlanul feküdt mellettem. Nemsokára visszatért, de akkor fehér volt és szakállt viselt. Ma jól megnéztem; ma alacsony, kövér, szőke és komor. Beszédét nem értem, de tudom, hogy gyakran változtatja szavait. Csodálatos, hogy Ő érti valamennyi beszédét.
Hej haj Nilus!
Nyolcszáz év alatt sokféle dolgot művelt körülöttem a Hatalmas Ember. Folyton tevékenykedik, folyton épít és rombol. Most egy nagy házat épített nekem, nagy medencében tartogat és mutogat. Pénzt kér és kap érte Hatalmas Embertársaitól. Ez is a Hatalmas Ember megfejthetetlen titkai közé tartozik. A nyolcszáz évet is tőle tudom, Ő számítja, Ő hirdeti szavakkal és betűkkel. Azt állítja rólam, hogy láttam a keresztes háborúkat, a pápaság és császárság harcát, Napoleont, a francia forradalmat, Bismarckot, a világháborút és Rooseveltet. Lehet, hogy láttam, de nem érdekelt. Azt hirdeti rólam a Hatalmas Ember, hogy én vagyok az élő történelem s birodalmak és népek múlnak el, de én élek. A Hatalmas Embereknek tetszik ez a kijelentés, tetszik, néznek és fizetnek érte. Robespierrenek is megmutattak. Tetszettem neki. Napoleon is megnézett. Bólíntott. Goethe megnézte testemet és megfogta a lábamat. Nem tudom, mért éppen a lábamat simogatta, hiszen az gyönge, fejletlen, a farkam sokkal tiszteletreméltóbb; de ez is a Hatalmas Ember titka. Most Londonban vagyunk, nemsokára Párisba megyünk, aztán átkelünk az óceánon. Egyszer talán viszontlátom a Nilust is.
Hej haj Nilus!
Jámbor születésnapi óhaj ez a Nilus! A Hatalmas Ember azt mondja, hogy ott szegények a testvérei és megtekintésemért nem tudnak elég pénzt adni. A Hatalmas Embernek pénzre van szüksége, én, fájdalom, nem adhatok Neki. Milyen kár, hogy nincs pénz a Nilusban. Ott csak víz van, hal van, iszap és levél van, fény és testvér van. Nem mondhatom a Hatalmas Embernek, vigyen vissza a Nilusba, adok érte pénzt. Ez csalás volna, én pedig nem akarok több bűnt elkövetni. Elég volt egyszer. Hej haj Nilus!
Várnom és tűrnöm kell. Ki tudja, mi a terve a Hatalmas Embernek! Egyszer majd megint fehér hajat ereszt, lefekszik és nem mozdul. Folyton változik, csak én nem térhetek vissza a Nilusba. Én vagyok a nyolcszáz éves alligátor, hallom. A Hatalmas Ember mondja és akkor igaz. Azt hiszem, meg kellett volna kérnem a kedves Napoleont, hogy szóljon érdekemben a testvérének, gazdámnak. Vagy talán inkább a nagy homlokú Goethe segített volna rajtam? Mindkét esetben azonban rendkívül zavart voltam és a jó gondolatok mindig későn jutnak eszembe. De ha legközelebb találkozom a kedves Napoleonnal vagy a lábamat kedvelő Goethe úrral... talán megértik majd könnyeimet és...
Hej haj Nilus!