Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

SZABOLCSI BENCE: BESZÉLGETÉS A ZENETÖRTÉNETRŐL

Vitatkozók: Sextus és Valerianus, akik, klasszikus nevük ellenére, mainap s közöttünk folytatják le ezt a párbeszédet.

Sextus: Üdvözöllek, Valerianus. Örömmel hallottam, hogy a munkád mostanában jól halad.

Valerianus: Igen, most, hogy egyes részletek már megjelentek belőle, nagyobb kedvvel dolgozom.

Sextus: Örülök annak is, hogy a kritika ezúttal energikusan figyelmeztetett arra a hibára, amelyet munkáidban és előadásaidban mindig kifogásoltam. Túlságosan hangsúlyozod a közösség szellemét és igényeit s nincs elegendő érzéked a nagy egyéniségek műve iránt.

Valerianus: Lehet, hogy így van; mondják, hogy ez nemzedékünk közös hibája. Súlyos hiánynak tartod?

Sextus: Az igazi történelem meghamisításának, - még ha zenetörténetről van is szó. Az igazi emberi kultúra egyes nagy cselekedetek sorából áll.

Valerianus: Legutóbb «adott esetünk» volt, - a magyar zene története. Ott pedig, mint tudod, a múlt századig nem lehet szó nagy egyéniségekről vagy nagy cselekedetekről. Hova forduljon itt a történész, ha nem a közös, általános mozgalmakhoz?

Sextus: Nyugaton azonban más a helyzet.

Valerianus: Annyiban más, hogy ott a népzene - vagy talán nem is annyira a szorosan vett népzene, mint a «nemzeti közösségek» zenéje - sokkal korábban átadta a maga teremtő-energiáit a művészi zenének, tehát az egyéniségek birodalmának. Franciaországban a tizenötödik, Németországban a tizenhetedik század folyamán történt meg ez; Olaszországban pedig talán még előbb, mint a franciáknál.

Sextus: Szóval itt mégis csak egyéniségek állanak az előtérben. És íme: ezeknek a népeknek volt és van par excellence «nagy zenéjük». Azt hiszem, a zenére is áll, amit Babits mond legújabb könyvében: «Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak. Az igazi világirodalomtörténet ezeknek története. A nagyoké, akik folytatják egymást századról-századra s kezet nyujtanak egymásnak a népek feje fölött.»

Valerianus: Babits talán nem gondol arra, hogy ezek a nagy egyéniségek és nagy művek csak legtisztább megfogalmazásai annak, ami a tömegekben alaktalanul vagy öntudatlanul él...

Sextus: Kollektív világnézet! ismerjük. «A tömeg sötét» - mondja Babits. «A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át.» Ezt nagyon igaznak érzem. Sőt, én még tovább mennék, mint Babits, tovább, mint a te kedvelt zenetörténészeid. Azt hiszem, minden alkotás egyetlen ember nagy próbája, gyötrelme, maga-igazolása, győzelme, - de semmi több. A «sötétség»-re nem hat; egyedül ég el, visszfény, folytatás és válasz nélkül a ködös és ellenséges világűrben; rakéta, mely a maga erejéből, egyedül száll a magasba és társtalanúl húny ki a sötétben, magányosan. Ha igaz (aminthogy igaz), hogy «csak az egyén a valóság», akkor ez a valóság mindig tragikus.

Valerianus: Nem gondolsz a nagy összefogó mozgalmakra. Josquin Flandriájára, a Palestrina-korszak kórus-zenéjére, a madrigálra, a 17. század német korál-irodalmára... A muzsikusok itt belefogóztak egy-egy nagy gondolatba és közösen dolgoztak azon, - hogy Bach eljöhessen. Bach vagy más, - szóval a nagy költő, aki összefoglalja és betetőzi a kor egyetemes mozgalmait, a «mindenki-zenéjét».

Sextus: Teljesen egyéni értelemben, egy ember hangján!

Valerianus: Ez igaz; de ebbe a hangba, a Bach hangjába belezengett, beleénekelt az egész régi Németország...

Sextus: Az «Olasz koncert»-ben, a «francia» és «angol szvitek»-ben...

Valerianus: A régi Németország, amely, miközben önmagát kereste, valóságos gyermeki buzgalommal tanúlt egész Európától. Azóta pedig... Nem veszed észre, hogy Bach vagy Mozart vagy Beethoven nem repültek el ismeretlen üstökösök módjára, hanem roppant hagyatékot hagytak itt, amelyből egy egész kultúra épült?

Sextus: Az ilyen általános kultúrák, félek, inkább félreértésekből támadnak. A nagy művek lényege hozzáférhetetlen maradt és az is marad örökre. Költő és költemény visszahozhatatlan, egyszeri csoda.

Valerianus: A «Varázsfuvola» vagy a «Mesterdalnokok»...

Sextus: Épp olyan magányos, ismeretlen hegycsúcsok maradtak, mint alkotóik. Téged megtéveszt a külső, mondvacsinált, hazug népszerűségük. Pedig nyilvánvaló: a «közös kultúrákat», azt a sokat emlegetett kollektív műveltséget epigonok és átlagemberek, adminisztrátorok és iskolamesterek építik fel, inkább gyöngeségekből, tévedésekből és utánzatokból, mint igazi gondolatokból, - vagy kivált eredeti gondolatokból.

Valerianus: De mikor ezeket a gondolatokat először elgondolták...

Sextus: Túlságosan tiszták és kemények voltak, hogysem közös tulajdonná lehessenek. A folytatók, a népszerűsítők, a feloldók, az alázatos tanítványok és hangos apostolok - ezektől válnak a nagy művek igazán magányosakká.

Valerianus: Kissé kicsinyesnek érzem ezt az egyéniségkultuszt, ezt a szkepszisből és áhítatból szőtt rezignációt. Én nem féltem ennyire a nagy egyéniségeket és úgy érzem, hogy nem is kell sem őket, sem a gondolataikat ennyire félteni a tömegektől. Lehetséges, hogy a «profanum vulgus» félreérti őket, hogy a tiszta megpillantás, felismerés és megfogalmazás mindig egyes nagy emberek műve lesz és marad. De azt hiszem, a nagy életek és nagy művek alapját a tömeg is meg fogja érezni mindig, - hiszen maga is él! és a tömeg öntudatlanul hordja és dajkálja magában ezeket a félig elgondolt gondolatokat, ezeket a ködös fél-emlékeket, - egészen addig, míg majd újra jön valaki a közösségből, aki tisztán megmintázza.

Sextus: Én azonban féltem a nagy gondolatokat és félek a «közösségek»-től. Palestrina éppoly megértetlen maradt, éppúgy ellaposították a követői, mint Mozartot vagy Wagnert, vagy ki tudja, egykor Bartókot és Kodályt fogják a követőik...

Valerianus: Hadd laposítsák. A gondolataiknak, a műnek ez nem árt; a gondolatok kimondatlanul ott maradnak a közösségben s egy nap majd felébrednek valahol, felgyújtanak és elhívnak másokat.

Sextus: Persze te is a fajt vagy nemzetet érted itt közösség néven, ahogyan ma általában szokás.

Valerianus: Nemzetet, vagy ha úgy tetszik, fajt is, kultúrát is, emberiséget is, - mindent, ami élő szellemi organizmus, ami nem mesterséges, hanem eredendő egység. Legjobban persze a családunkra hasonlítunk, akár akarjuk, akár nem, akár örülünk neki, akár nem. Azt merném mondani, hogy az ideáknak háromféle halhatatlanságában hiszek. Ez a három úgy tartozik össze, hogy az egyéniség, a nemzeti közösség és az emberiség végeredményben egy-egy teljes képlete a szerves életnek. Az egyéniség, ha egy nagy gondolat felvetődik benne, később okvetlenül újra meg újra vissza fog térni hozzá. Gondolj itt Mozartra, aki...

Sextus: Hihetetlenül sokat fejlődött, változott, alakult és minden évben új meg új belső válságokon ment át.

Valerianus: De úgye, az a néhány fiatalkori miséje, melyeket a multkor átnéztünk, mégis már a posthumus Requiem hangját idézi? Persze a gondolat mindig mélyebben és igazabban tér vissza... Azután a nemzet. Nem látod, hányszor visszatér ugyanaz a gondolat egy népközösség életében, sokféle alakban? Szinte a műfajok története is így volna megírható...

Sextus: A legtöbb formát az olaszok teremtették meg és a németek tetőzték be.

Valerianus: Mégis, valahányszor valamit «betetőztek», a saját régi emlékeikre nyúltak vissza. Az ő legrégibb «operájuk» népi misztérium volt, az olaszoké inkább ünnepi színjáték, a franciáké udvari balett. És mind a három a maga későbbi legnagyobb teljességében ezeket a gyökereket idézi, ezekre mutat vissza, ezeket igazolja. Aztán gondold meg mily hallatlanul erős az emlékezete egy-egy «írásnélküli» közösségnek is! A mai magyar népi siratók még körülbelül ugyanúgy hangzanak, mint a szibériai osztjákok és vogulokéi; Li-tai-po dalait még néhány évtizeddel ezelőtt mint élő népdalokat találták meg Kínában és az amszterdami zsidók még ugyanazokra az Ézsajás-dallamokra emlékeznek, mint a bagdadiak. Egyenesen félelmes, mily keveset jelent néhány évszázad egy emberközösség életében...

Sextus: És a harmadik fajta halhatatlanság?

Valerianus: A harmadik a teljes emberiség öntudatlan emlékezése. «Nagyban» ugyanaz, mint amiről eddig «kicsiben» beszéltem. Egy archeológus-barátunk nemrég azt mondotta: nem lehet véletlen, hogy különböző népek évezredek távolságában is, öntudatlanul ugyanegy helyre építették szentélyeiket, mindig oda, ahol előttük már egy régebbi nép szentélye állott: önkénytelenül egy helyen keresték az ismeretlen istent... Hogy nem véletlen Trója kilenc geológiai rétege egymás fölött: ezek a népek önkénytelenül egy helyen képzelték a Várost. Trója háziistenei továbbélnek Rómában; Antiochia művét Bizánc folytatja, az arab dalformák újra felvillannak a spanyol zenében és Horatius metrumai az ingolstadti akadémián virulnak melódiákká másfélezer év multán... Nem, a zenében sincs máskép. Ami itt elvész, amott visszatér, ma nincs itt, holnap újra jön...

Sextus: Ami különböző fényforrásokból indúl, az lényegében más- és másszínű fény lesz.

Valerianus: Más és más, - és talán mégsem olyan nagyon más! A többszólamúságot Európában háromféle helyen is kezdeményezik különböző időkben - és a Kelet is tele van hasonló, öntudatlan kezdeményezésekkel. Az opera, a szimfónia egyszerre négy helyen is készül megszületni. A legrégibb hangszerek Délázsiában ugyanolyan formát mutatnak, mint Mexikóban és háromezer évvel később Északeurópában... Emberek vagyunk, akarva vagy nemakarva egy nagy szervezet tagjai és akarva-nemakarva hordozunk magunkban egy csomó emléket egymásról, önmagunkról. Így, öntudatlanul emlékezünk a fajtánk multjára is: szűkebb családunk, nemzetünk multjára éppúgy, mint az egész emberiségére. Telve vagyunk ismeretlen kezdetekkel, még inkább ismeretlen folytatásokkal. Semmi sem vész el, akkor sem, ha írott nyoma nem maradt, sőt akkor sem, ha nem tudunk róla, mert valahogyan mégis emlékezünk rá.

Sextus: Az eredeti értelmet, az élet akkori teljességét nem tudjuk felidézni. Egyik körnek nincs útja a másikhoz, a nemzet vagy a kultúra lelke éppoly megközelíthetetlen, zárt világ, mint az egyéniség. Mikor megismétlik vagyis megismételni vélik, már félremagyarázzák; mikor reprodukáljuk, már meghamisítottuk. Meddő iparkodása a történelemtudománynak.

Valerianus: Az egész akkori életet talán nem tudjuk felidézni, - de egy részét bizonyára; s ezt is épp azon a réven, hogy magunk is élet vagyunk. Élet - tehát emlékezés. Magad hallottad: egy előadóművészkollégánk tegnap azt panaszolta, hogy Bach korának zenéje örökre elveszett, mert hangzásban, akusztikus arányaiban nem tudjuk többé felidézni. Hangzásban talán nem, hiába építünk mesterséges régi hangszereket, - de nem él-e bennünk mégis lényegének egy darabja? Nézd csak: mintha a mai magyar zene, Bartók és Kodály zenéje egy sor «klasszikus» vonást örökölt volna a régi nyugattól, - pedig úgye, már nem abból a «család»-ból való, nem az a faj, nem ugyanannak a népnek zenéje? Nem is nagy kerülővel azok a barbárok jutnak eszembe, akik az antik kultúra örökösei lettek; egy világ eltemetői és leváltói, akikben ez az eltemetett világ egy napon új értelemre ébredt... Ameddig ez él, ameddig ilyesmi lehetséges, addig ne féltsétek a régi remekműveket - és ne féltsétek a régi költőket se! Egyik mindig fel fogja idézni a másikat, «kezet nyújt neki» és «a századok nem számítanak». (Ezt épp Babits mondja, kire az imént hivatkoztál.) Nem mesterséges rekonstrukciókban élnek, hanem érzékeinkben, tudatunk mélyén, ösztöneink szövevényében. És ez a halhatatlanság talán igazibb élet, mint minden filológia, mint minden gondos zenetörténeti «felélesztés» és talán mint minden történettudomány. Az igazi továbbélés s egyúttal az igazi históriai erő ilyen fél-öntudatlan; bár szerencsés percekben szinte vár rá, hogy öntudatra hozzuk, hogy felfedezzük. Homály és fény csodálatos módon egymás felé törekszenek, mintha kezdettől fogva összetartoztak volna és csak életünk esetlegességei választották volna őket szét egyidőre. Ösztöneink történelme időnként, legalább csekély részében, öntudatunk történelmévé alakul. Mi ennek az inkorporációnak vagyunk engedelmes eszközei; és úgy érzem, ezért és csak ezért érdemes historikusnak lenni.

Sextus: Történész a történettudomány ellen! Furcsa látvány.

Valerianus: Sőt, azt hiszem, itt járunk legközelebb igazi feladatunkhoz. Különben ne gondold, hogy a tudomány ellen prédikálok... Az igazi tudomány, úgy rémlik, valamiképpen mindig összefüggésben marad emlékezésünk legmélyebb törvényeivel; nem az elmulót menti - ha van ilyen -, hanem a megmaradót öntudatositja. A részletek, adatok, okmányok: holt törmelékhalom, elmult idők ijesztő kísértetei, értelmetlen szimbólumok maradnak mindaddig, míg ez a fajta emlékezés át nem lelkesíti, új életre nem igézi őket (új életre, vagy régi életükre - a kettő itt csak egyet jelenthet); így, ezen a fokon válnak tulajdonképpen tudománnyá, vagyis újra egy szerves valóság részeivé.

Sextus: Nem győztél meg, Valerianus. Mithikus «emlékezés»-edről is azt mondom, hogy csak a nagy egyéniségben alkotó érték, a tömegben inkább csak passzív lomhaság, afféle «vis inertiae», inkább ballaszt, mint vagyon. Nem az egyénben emlékezik-e a közösség? A te «társas álmod» puszta illuzió, látszat, frázis; valósággá az egyénben tisztul, élete ott kezdődik, ahol az öntudat.

Valerianus: Most már világosodik előttem: te egyéniségnek és öntudatnak nevezed, én organizmusnak és emlékezetnek - s mintha ugyanegy dologról beszélnénk. Vigyázzunk, hogy szavak meg ne tévesszenek. Te talán a magasságát méred, én a mélységét, te a lombját, én a gyökerét; két különböző irányból, de mindketten az egy Gondolatot lessük, az egy Hangra hallgatózunk. Várjunk, míg ez a hang közvetlenebbül szól hozzánk, oly közvetlenül, hogy szavak és elméletek többé el nem fátyolozhatják. Várjunk, Sextus, és tapogatózzunk tovább feléje, zenén és történelmen keresztül... Béke velünk.