Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám
Részletek tömege, részletek özöne, kétszázezer betűnyi hadsereg vonul fel, hogy leírja, ismertesse, elemezze előttünk egy seszínű hivatalszoba életét reggeli
Halálosan unalmas lehetne, ha nem lenne kitünő. Mert ebben a regényben - nem! én a regényt másnak képzelem: széles, gazdagvízű, hömpölygő folyónak, epikus méltósággal előretoluló élettömegnek - ebben a különös és finom írásban, mely nem regény, elmondás: szellemidézés, az ismertetés megvilágosodás, a tüzetesség: szenvedély. A porszemeket elemző kéz észrevétlenül épít is. A csipri-csupri jeleneteket nem naturalista lerögzítés sorakoztatja egymás mellé. Az író valóban a miniatür-festészet aprólékos technikájával él, de a részlet szeretete nem azonos a naturalizmussal. Komor András megfigyelései nem tapadnak a felülethez, belülről kifelé fotografált röntgenfelvételek ezek s éppen ezért misztikus szálak szövik őket groteszk, elkerülhetetlen sorssá. A rosszul szellőzött irodahelyiség levegője titokzatos lombikok kigőzölgéséből ered, melyekben mai homunkulusok alakjai szemünk láttára fogannak, fejlődnek, nyomorodnak torz emberekké. S a gombostűre, illetve betűre szúrt, mesterségesen kitenyésztett kísérleti rovarok imponáló rendszerről tanuskodnak. Kiderül, hogy természetrajzuk nélkülözhetetlen az állatvilág adekvát megértéséhez, s legyünk bár csalogányok, tigrisek vagy repülőhalak: erős és áttéphetetlen kapcsok kötnek bennünket a «kispolgárhoz», - már csak azért is, mert egyazon világrend termékei vagyunk. A lombikokkal és mikroszkóppal felszerelt kísérletezőben valami E. T. A. Hoffmann-szerű varázslóra bukkanunk, aki arra kényszerít bennünket, hogy addig-addig figyeljük kotyvasztó, boncoló és gyűjtő mesterkedését, míg magunk is hátgerincünkön érezzük a lerögzítő gombostű hegyét. Százhúsz oldalon át ezt kapjuk: ezt a szúró fájdalmú felismerést. A 120-ik oldalon csap le ránk a sorsokat eldöntő dráma. Egy kis ujságjegyzet evez bele ebbe a poros és egyhelyt nyüzsgő hivatalszobába, egy cseppnyi idegen folyadék és felkavarja a lombik csendes törvényszerűséggel erjedő tartalmát. Hirtelen forrásnak indul a főzet: az üveg megreped s kis torz szörnyek, homunkulus-embriók ügyefogyottan ficánkolva, ráncos-koraszülött képpel kerülnek ki az ellenséges, szabad levegőre.
A pillanat izgalmas, sőt megrázó: ennek a mikrokozmosznak robbanása nagy világok összeomlását idézi fel. Mi lesz most: életben maradnak-e a furcsa rovarok az őket egybefogó és tápláló flaskó-fegyház szétrombolása után? Mi lesz most, mi lesz velünk, ha felbomlik társadalmi rendünk, mely egyben éltet és megnyomorít bennünket?
Valóban szívbemarkoló és pompásan megfogott jelenet játszódik le előttünk. Odaát a hétszer-szent igazgatói szobák rendjét betolakodott detektívek túrják fel, - a kenyéradó gépezet megáll, - idebenn egy elemeire bomlott közösség megrémült tagjait szemléljük: mint reszketnek, lázongnak, menekülnek, - hirtelen megsemmisült a társadalom adta életértelem! Vajjon megszületik-e a káoszból az egyén - a szétgördült cseppek vajjon sajátos sorssá kerekülnek-e? A hatvan percig tartó feszültség után (alig egy órányi történésről van szó és elolvasása is megközelítően ennyi időt vesz igénybe) kiderül, hogy a robbanás terméketlen baleset volt. A feszültség lassan elül, amint a felszabadult kis sejtek tehetetlen vergődését figyeljük. Meglessük, hogy futnak szét ennek a kis világnak szertefröccsent elemei, hogy másutt ugyanígy, ugyanilyen kémiai tömörülésben leljenek menedéket, vagy megsemmisüljenek a keresés magányában. Nem - egyéniségről, sajátos sorsról szó sem lehet: ezek a homunkulusok nem tudnak a maguk lábán, a maguk lelkén elindulni. A feszültség drámai percei ismét laboratóriumi megfigyelésbe csendesülnek. Mégis egy tragédia emelkedik ki a csöpp világ összeomlásából. Kümmerle úr, a kitenyésztett sejt, a tökéletessé korcsosult hivatalnok, mint minden, ami maradék nélkül beteljesült: felmagasztosul. Számára a sors lombikja nem törhet el, mert egy ő lombikjával, rabsága örök, kikezdhetetlen lelkiség. Ő egy kis bálványokat imádó nagy hitnek szolgája, aki elpusztul ezen a világon, de nem vesztheti el sajátos túlvilágát. Kümmerle úr képmásában mesterien szomszédol a legkeserűbb karikatúra a tragikus portréval.
Komor András sokat tanult a francia boncoló-művészek s az orosz lélekidéző-bűvészek mesterségétől. Mindig érdekes, mikor köznapi jelenségeket símogat: mert gesztusát izgatottá eleveníti az a szeretettől vegyülő undor, mely őt az élet jelenségei elé parancsolja. Becsületes művész, őszinteségre és gondosságra törekvő. Csak arról beszél, amit valóban ismer, tud, átélt, s érezni, hogy gazdagsága túlszárnyalja azt, amit elmond. Tartalékai vannak, bőség, melyet eljövendő termések érdekében halmoz fel vetőmagnak. S tán emiatt a felhalmozott mondanivaló miatt érzem regényeit töredéknek, nem a befejezetlenség, de a folytathatóság értelmében. Könyvei kiegészítik egymást. Más-más oldalát világítják meg egyazon kispolgári életnek, hol a kényszerű önámítás harcát a kénytelen felébredéssel, hol talmi gyönyörök, talmi dicsőségek küzdelmét a bennünk lézengő és lázadó természetes Ádámmal. A «Nászinduló»-ban talán mélyebb, általánosabb érvényű lelki rétegeket tár fel; viszont az «R. T.»-ben kerekebb, formásabb, művészibb. Ezek az írások egyszersmind kiváló és gazdag jegyzetek egy megírandó összefoglaló regényhez, melyet Komor András már megélt és melynek megírásához már kicsiszolta szerszámát: a furcsán lejtő, inverziókkal játszó, látszólagosan laza, de valójában símulékony és átfogó mondatot. Néha tetszelegve forgat egy-egy szószerszámot, túlsoká is elgyönyörködik benne. Helyenként modoros: francia marquiskra emlékeztető hangja itt-ott önállósul és tovább beszél akkor is, ha Komor András maga már elhallgatott. Viszont mért ne viselkednénk mi udvarias türelemmel ezzel a megnyerő francia hanggal szemben, aki a mi kedvünkért tökéletes magyarrá vált - sőt pestivé, pesti magyar-zsidó kispolgárivá. Az előkelő francia stílus-hagyomány nem gátolja meg abban az írót, hogy újszerűt éljen meg és mutasson meg nekünk.