Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

Tamás Ernő: BACSÁNYI TRAGIKUMA

Megrázó és egyben szimbólikus az a mód, ahogyan Bacsányi János csontjainak hazahozatalát - elintézték. Hazahozták és újra eltemették, hogy most már a halála után is száműzetésben maradt költő linzi sírja se kísértsen többé. Nem akarok szándékosságot felfedezni a hazahozatalt kísérő megnyilvánulásokban, de valóban csak ez a kifejezés illeti meg e kegyeletesnek szánt ténykedést: elintézték és rezignáltan kell látnunk: úgy történt minden, hogy nemcsak nem dobogtak fel rá a szivek, de szinte alig vették tudomásul Bacsányi holta után hazatértét a linzi számüzetésből.

Vértes József, a lelkes vidéki tanár akaratlanul nyilván nagyon kényelmetlen helyzetbe hozta az irodalmi testületeket, még inkább a hivatalos köröket azzal, hogy úgyszólva kikényszerítette Bacsányi hamvainak régen tervezett és éppen olyan régen halogatott hazahozatalát. Országos ünnepnek igérték a tapolcaiak ezt a kegyeletes tettet és nem rajtuk múlott, hogy ismét csak az bizonyult be: a felvilágosodás, s szabad gondolat költőjének, - akinek életében borostyán helyett börtön meg üldözés jutott osztályrészül, - a halála után is csak mellőzés és lekicsinylés jár ki.

Mikor Bacsányi szülőházát Tapolcán emléktáblával jelölték meg, a Nyugat-ban felvetettem, hagy az emléktábla önkéntelenül azt a célt szolgálja, hogy a költők szelleme helyett - a nevük éljen és írásaik új, teljes kiadásának terjesztése, műveiknek ismertetése igazabb életet hozhatna számukra. A rosszakarat ünneprontásnak, akadékoskodásnak tüntethetné fel az ilyen gondolat közlését, de a költő hamvainak hazahozatalát kísérő jelenségek után senki sem tagadhatja e figyelmeztetés jogosultságát. A tájékozatlanságnak, az értetlenségnek, a költő igazabb értékelésétől való húzódozásnak olyan megdöbbentő példáit láttuk, amit ugyancsak bajosan jellemezhetne a «hálás utókor» elhasznált szóvirága. Avagy nem megdöbbentő-e, hogy majdnem minden napilap átvette a félhivatalos kőnyomatos elképesztő tévedését, mely Bacsányi linzi internálását - a szabadságharc leveretése után való letelepedésnek vélte. Nem megdöbbentő-e a fölényeskedő liberális vezércikkíró tájékozatlansága és értetlensége, amivel kimondja a szentenciát, hogy az öreg költő(?) «jelentéktelen költészete» alig szivárgott át már egy évszázad emlékezetén is és történelmi szerepe is csak annyi, hogy a Martinovics-összeesküvés idején Kufsteinban ült és lefordította Napoleon kiáltványát. (Nem is fordította, csak pallérozta Márton József nyelvész fordítását.) A legtöbb napilap viszont néhány sorban ejtette el az egész irodalomtörténeti eseményt.

A sajtóközlések híven tükrözték a hivatalos körök és írói testületek zavarát: vajjon hová tegyék Bacsányit, mit is kezdjenek ezzel a költővel, aki a franciaországi változásokra írt versével és lekicsinylett történelmi szerepével most váratlanul ide hurcoltatik a földícsért kortársak sietve emelt szobrainak ünnepi hangulatát rontani! Mi is a költő történelmi szerepe - nyilván nem jelölik útját kétesértékű államférfiúi cselekedetek. A költő történelmi szerepe mi más lehet, mint az életfelfogás, a világszemlélet fejlődésének, a forradalmi átalakulásoknak előkészítése a lelkekben és a kor nemesebb törekvéseinek kifejezése költészetében. A költő látó szemével figyelte a franciaországi eseményeket és figyelmeztetett:

Múlnak az esztendők: változnak az emberi dolgok;
S változik ím! Európa szemünk láttára naponként.
Int az idő! Később késő lesz minden igyekzet...

Bacsányi tömör, eredeti, biblikus erejű nyelven írt, lüktető ritmusú világszemléleti versei a felvilágosodás, a haladás egykori harsonái és szószékei azoknak az eszméknek, amelyekért Martinovics és társainak «zavaros feje porba hullt. A franciaországi átalakulás hatására fogant versekért Bacsányi egy évet senyvedett a szörnyű kufsteini börtönben és az elvek, amelyekért Hajnóczi társaival meghalt és a költő szenvedett: az emberi haladás öröktörvényei. A francia forradalom alkotta meg a törvényeket és ezeken nyugszik a polgári társadalom, amely ma a rég halott költő verseiben is feszengve, sőt rémüldözve fogadja a létét adó elvek fölemlegetését. Valóban kínos helyzetbe kerülnek tehát a hivatalos és maradi felfogás képviselői, amikor ilyen körülmények között ünnepelniök kell azt a költőt, aki ostorozta a képmutatókat, «vakító szenteskedőket»:

Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen
Üldözi mindazokat, kikről a józan okosság
Élesztő tüze sugárit tündökleni látja!

Meghatóan igyekeztek is tisztára mosni a forradalmár költőt, - de hol marad az esztétikai megítélése annak, akinek hívatása mégis csak a gondolat, az érzelem művészi kifejezése. Bacsányi költő volt, írótársainak szellemi vezére, csupán Kazinczy ócsárolta személyi okokból még feleségét, Baumberg Gabriellát is. Költészetének hatása átsugárzott a következő nemzedék forradalmi szellemébe, mely megalkotta az 1848-iki átalakulást. Toldy Ferenc kiadta verseit de utóbb is terjedelmes életrajzokat, színdarabot írtak róla és a jelen század elején kisebb gyüjteményeket adtak ki verseiből. Ha az iskola, az irodalomtörténet, meg az irodalmi kritika nem tartja ébren az érdeklődést Balassi Bálint, Csokonai költészete iránt, nem jutnak-e Bacsányi sorsára?

Bacsányinak a megértés és terjesztés helyett csak az exhumálás borzalmas kegyelete és nevének fenntartása jutott, holott eljött az ideje megjelent és kéziratban maradt összes verseinek, valamint prózai munkáinak és Baumberg Gabriellával való levelezésének kiadására. Különben egészen eltemeti emlékét a kultúrális élet lüktetésétől távoli tapolcai sír.