Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám
A csoport üléséről jöttek, ahol politikáról és közgazdaságról vitatkoztak. Úgy kezdték, mint valami fiatal zenekar tagjai, össze-vissza fals hangokkal, de fanatikus lelkesültséggel s most fáradtak, alig vonszolják magukat az éjszakában.
Tavasz van, május közepe táján, a hold teli arccal úszik a magasban s a csillagok fénye fehéren ragyog át a sötétkék boltozaton.
Elhaladnak a pályaudvar előtt s nemsokára letérnek a széles, kivilágított Körútról. Szótlanul lépkednek egymás mellett, himbálódzó karjaik néha összedörzsölődnek, de úgy tesznek, mintha észre sem vennék ezt a véletlennek látszó érintkezést s mintha az utat sem érzékelnék, ami alattuk fekszik és a levegőt sem, ami a meleg, áporodott szagok után most alaposan megdolgoztatja a tüdejüket és fölfrissíti az arcszínűket. Az egyik fiú, a másik lány.
A fiú neve Péter, a lányé Sicu. A csoportban egy ferdevállú szemüveges fiú ragasztotta rá ezt a kissé lekicsinylő, kissé becéző gúnynevet anélkül, hogy ezzel komolyabban meg akarta volna őt sérteni. Miért is tette volna? Jóbarátok voltak, együtt szokták megbeszélni az ülések vitaanyagát, szabad idejükben együtt jártak túrára a közeli hegyekbe és úgy tudták róluk a pajtások, ha ma nem, hát holnap kivesznek egy kis lakást és összeköltöznek, mint férj és feleség. Ez volt a látszat, a valóság pedig az, hogy a fiút nemsokára egy antimilitarista tüntetés alkalmával lefogta a rendőrség s azóta már több mint másfél éve ül a katonai fogházban.
Akkor ősz volt, ködös, elszomorító időjárás s nem csak a lány szíve fájt a lefogott fiú után, de az ég is mintha gyógyíthatatlan szomorúságba esett volna, kénszagú ködök szakadtak le belőle az éjszakába.
Most tavasz van, az ég szinte kidíszítetten ragyog és Sicu kettesben lépeget hazafelé. Kettesben s talán a reménység új csillagával a feje fölött. Tizenhét éves volt akkor, most tizenkilenc. Mennyi minden történt azóta. Kifejlődött a teste és a lélek is kifejlődött benne, de nem tudja, örüljön-e ezeknek a változásoknak. Úgy került bele a mozgalomba, mint más fiatal lányok az első báli forgatagba. Megismerkedett egy fiúval s az mintegy kézen fogva bevezette a csoportba, ahol életében először hallott komolyan politikáról és a lázadó szavak úgy hullottak bele a lelkébe, mint a hegyről leszakadt kövek az alvó tóba. Most itt áll szédülten és ellenségesen az egész világgal szemben. Nappal egy varrodában dolgozik s estére mindennel meghasonlottan üldögél fiatal társai között. Feltörő vágyak és gyalázatos tehetetlenség emésztik. És úgy érzi, hogy ez a fájdalmas kettősség egyre inkább a sorsává válik. Most itt lépeget a barátja mellett és mit szóljon hozzá, ha csak nem valamit a politikáról és a közgazdaságról? Mintha külön törvényrendeletet írtak volna az ő számukra. Nem illő, hogy olyasmiről beszéljenek, ami nem a közösség ügye, ők maguk, fiatal testükkel és kíváncsi lelkükkel, mintha nem is ezen a világon élnének. Pedig hát élnek, helyesebben mondva itt vannak és élni szeretnének s ezért sokat szenvednek másoktól és önmaguktól is. Milyen elbírhatatlanok a nappalaik és milyen elbírhatatlanok az éjszakáik. Harcolnak a világ bajai ellen és magukban iparkodnak eltemetni az apró kétségeket és az emésztő vágyakat. Igen, a vágyak azok, amik nyugtalanítják az ember vérét és lassan, lassan a húst, a fiatal, eleven húst is fölemésztik a csontjairól.
Oldalról rátekint Péterre. Nemsokára lámpás alatt mennek el s a világításban meglátja a fiú szép, vékonyélű arcát, az összecsukott piros szájaszélét és a magas, gondolkodó homlokát, amely egészében kilátszik a hátracsapott sapka ellenzője alól. Huszonöt-huszonhat éves lehet és olyan finom a bőre, mint a kissé vérszegény lányoké, hosszú szempillái beárnyékolják a tekintetét. Észreveszi, hogy a lány nézi, feléfordul s rekedtes hangon mondja:
- Rossz estém volt. Egyáltalában nem úgy beszéltem, ahogyan szerettem volna.
- Fáradt vagy s szerintem ez érthető is.
- Ezzel semmit sem mondtál - feleli Péter és fölvonja a vállát, hogy így is jelezze ideges elégedetlenségét. - Érthető? Lehet, hogy érthető, sok minden érthető a világban és még sem rendjén való. Érzem, napról napra jobban elmerülünk ebben a pocsolyában és semmit sem tudunk ellene tenni. Mindenki arról beszél, hogy maholnap itt az új háború és senki nem védekezik ellene komolyan. Ma este erről akartam beszélni és mi volt az, amit összehadartam? Üres szavak, néha úgy hangzottak vissza a fülembe a saját mondataim, mintha verset szavalnék.
- Nekem tetszett, ahogyan beszéltél. Látni lehetett, hogy átérzed azt, amit mondasz. Minden szavad igazság.
- A többieknek nem ez volt a véleményük - halkan beszélt s a lépteit lassította. Fejét előre csüggesztette, mintha a szürke földön keresné a szavakat, amikkel folytatni készül a beszédet. - No ja - mondja. - Ha így megy, el fogunk merülni. Átnyargal fölöttünk a reakció, mint valami lovasbandérium. Talán lesznek olyanok is, akik elülről kezdik az egészet. És olyanok is lesznek, akik majd hátat fordítanak annak, amit eddig csináltak. És én? Mit tudom azt, hogy mi lesz velem?!
Az ucca üres. Amióta a Körútról letértek, egyetlen ember jött velük szembe. Egy szakállas, lezüllött öreg, mezítláb a hűvös éjszakában s gyanus rongytömeggel a hóna alatt. Pillanatra megállt előttük, lekapta a sapkáját, de meg sem várta, hogy adjanak neki valamit, hangosan kiköpött és tovább csoszogott.
- Milyen emberek, Úristen! - mondta a lány és önkéntelenül is a fiú karja után nyúlt. Öt erős ujjával megszorította, de hogy Péter idegesen megrángott, hirtelen elengedte. - Látod, milyen emberek élnek körülöttünk?
- Igen.
- Nem szabad, hogy kétségeink legyenek azokban az igazságokban, amiket eddig vallottunk. Ideges vagy, Péter. Próbálj megszabadulni a nyugtalanító gondolatoktól.
A fiú keserűen fölnevetett, aztán csöndben mentek egy darabig. Vörös téglából rakott fal tövében haladtak. Valamiféle raktár lehet a fal mögött, olyan szag terjeng a közelében, mint a szemétdombok körül. A túlsó oldalon nagy háztömbök sötétlettek, itt-ott tüzes ablakkivágásokkal. A közeli uccakereszteződésnél katonai őrjárat fordult be.
Péter a lány felé tekintett és hangosan kérdezte:
- Emlékszel rá, amit Müller püspök németországi prédikációjából idéztem? Azt mondta: az a szó, hogy «béke», a templom számára nem a háború ellentéte. A béke fogalma a mi értelmezésünkben csakis az Istennel való békét jelentheti.
- Milyen családból származol, te Péter? - kérdezte a lány anélkül, hogy megvárta volna a másik beszédének befejezését. - Kik voltak a szüleid? Élnek még?
- Élnek.
- Hol élnek?
- Vidéki emberek. Elmaradt lelkek, mint általában az ilyen lateinerek. De jó szülők és megérdemlik a szeretetet. Az ő állandó segítségük nélkül fene se lett volna belőlem. Az apám nem püspök volt, csak elemi iskolai igazgató, de a háborút azért soha nem dicsőítette. Belőlem gépészmérnököt akart nevelni és nem sikerült neki. Sok minden nem sikerült neki az életben. Talán csak a házassága. Az anyám nekivaló jó asszony.
- Minden fiú ezt mondja az anyjáról.
- A lányok nem így beszélnek róluk. Örök riválist látnak bennük. Nem így gondolod te is?
A lány, mintha valami fantom ellen védekezne, karját elhárító mozdulattal kinyujtja maga előtt a levegőben. Póznak látszhatik ez a mozdulat, pedig nem az. A félszeg, magát megmutatni nem akaró ember gesztusa, tétovázó beszéd, szavak nélkül, valahonnan a szív tájékáról. A következő pillanatban már maga is érzi, hogy ez a mozdulata félremagyarázható lehet, határozottan azt mondja:
- Nem erről akartam beszélni.
- Én sem! - vágja rá a fiú. - De megérintettél bennem egy húrt s az most tovább szól anélkül, hogy magam is akarnám. Sokszor gondoltam rá, mik is azok a szálak, amik ennyire az anyámhoz kötnek? Lehetséges az, hogy megelégszem az ő átlátszó, tiszta szeretetével anélkül, hogy feleséget vagy szeretőt kívánnék magamnak? Vagy talán éppen a szerető, a feleség hiányzik az életemből? Olyan kérdések ezek, amelyek egyre gyakrabban vetődnek föl bennem, egyre hangosabban kiáltanak és egyre megoldhatatlanabbakká válnak. Arra is gondoltam már: mi értelme annak, hogy benne vagyok a mozgalomban, mi jogon akarok beleszólni a közösség ügyeibe, ha a magam kis bajaival sem tudok rendbe jönni? Mikor először elítéltek, még diák voltam, harmadéves műegyetemi hallgató. Tudtam, hogy kicsapnak az iskolából, ketté törik a pályámat és minderről alig is vettem tudomást a mellett a fájdalom mellett, ami az anyám iránti sajnálatból fakadt. Nem a magam derékbatörött életét, hanem az ő reményeinek a be nem teljesülését fájlaltam. És fájt az is, mikor először meglátogatott a börtönben és a kezemmel se érinthettem. Ott volt közöttünk a rács. Feketére mázolt vaskerítés s mikor az anyám közel lépett hozzá, hogy a résen át megcsókoljon, az őr félretolta. Azt mondta: «Egy lépést hátrább!» Nem sírtunk, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy én most rab vagyok és a börtönben ilyen a rend. Mindenkinek be kell tartani. Tudtam, hogy ez a rend, de a rácson át láttam az anyám vékony, összetörődött alakját s a szívem majd meghasadt ezekben a pillanatokban. Nem is volt olyan öreg, mint amilyen elkínzottnak és szenvedőnek látszott most. A szemei mintha kisebbek lettek volna, az orra elvékonyodott és az ajka is vékony és lilaszínű, mint egy régi sebhely az arcában, a ráncok és gyűrődések között. A haja tele volt ősz szálakkal, amiket én még sohasem láttam. Így megváltozott az előző karácsony óta, mikor utoljára voltam látogatóba náluk. Akkor még szép volt és valósággal fiatalos. S most látnom kellett, hogy egyszerre így összeroppant - én miattam.
Mint aki elfáradt az emlékei között, megállt és nekitámaszkodott az egyik fának az út szélén. A hold most körülbelül a fejük fölött volt, citromsárga fénnyel világított és az ő arcuk is sápadtnak és hidegnek látszott ebben a világításban. A fiú kérdezte: - Gondolod, hogy jó úton járok? Nem kellene szégyellenem, hogy így nyavalygok előtted?
A lány megint odanyúlt a fiú karjához s most nem engedte el olyan könnyen, mint az előbb. Mennyi mondanivalója lenne neki is. Szinte már érzi a nyelvén a szavak keserű ízét, mintha különös zamatú gyümölcsöt forgatna a szájában és nem mer szólni. Erősnek kellene mutatnia magát, hogy a másik is megerősödjön tőle. Nehéz idők várnak rájuk és ki kell állniok a megpróbáltatásokat.
- Megértelek - mondja olyan hangon, hogy a másik csakugyan megértést és megbocsájtó szeretetet érez ki a hangjából. - Tudom én, hogy vannak ilyen érzései az embernek. Fáradtak és kétségbeesettek vagyunk, de hiszem, hogy ebből is ki lehet gyógyulni, mint ahogyan a testi betegségekből kigyógyulunk.
- Vagy kigyógyulunk, vagy belehalunk! Nem bírunk magunkkal, valahol hiba csúszott a számításainkba. Raszkolnyikov belepusztult abba, hogy emberfölötti ember akart lenni s úgy látszik, mi abba pusztulunk bele, hogy nem tudunk maradék nélkül beleolvadni a tömegbe. Arra kényszerülünk, hogy magunknak éljünk, mint a hüllők és a föld alá bújt kukacok. Dehát élet az úgy, hogy az ember csak azért legyen, hogy egyen, emésszen, pofázzon az üres térbe és aludjon a meleg takaró alatt?
- Ha ez lenne az élet, akkor inkább a halált választanám.
- Az fáj nekem, hogy a háború ellen szónokolok, meg akarom győzni az embereket, hogy lépjenek föl az igazságtalanságok ellen és nem tudok megbirkózni saját magammal. Közönséges, hazug fráternek érzem magam és erről a hazudozásról sem tudok lemondani. Arra is szükségem van, hogy másnak látsszam, mint aki tulajdonkép vagyok.
A lány egyik kezével még mindig a fiú karját fogja, erősen, mintha valami hinár fölött akarná a levegőben megtartani. A másik kezével, a puha, meleg tenyerével megsimítja az arcát. Nem játékból, vagy ravasz meggondolásból és Péter megérzi ezt. Hagyja, hogy cirogassák, gyorsan ver a szíve, arca kipirosul a föláramló vérétől. Ha nem állna a fánakdűlten, talán elszédülne azoktól a pezsgő, hirtelen érzésektől, amik pillanatok alatt az egész testét elöntik. Nem tud ellentállni a szónak, ami az ajkára kívánkozik:
- Sicu - mondja és szembe néz a lánnyal, piros arccal és megnőtt pupillákkal, amik kiizzanak a pillák alól. Két marokkal megfogja a lány kezét, azt, amelyiket az előbb még az arcán érzett és a szájához emeli. Megcsókolja:
- Pajtikám!
A lány valami mély ismeretlen örvényből kapaszkodik ki a partra, megdöbbenten védekezik:
- Ne, ne, Péter, nem szabad! - és ki akarja venni a kezét a szorító marokból, de nem erőszakkal. Nem. Inkább csak úgy, mintha szégyellené magát, mintha félne valaminek a bekövetkeztétől. Mintha attól félne, hogy beteljesedik a kívánsága, amit olyan félve takargat a társai előtt s aminek a beteljesedését annyira szeretné. Menekülni próbál, de a másik nem enyhül meg az irányában.
- Nem akarod, hogy szeresselek?
- Péter drágám - dadogja a lány olyan rekedt hangon és ijedten, mintha segítség után kiáltana. - Mi történt veled, Péter?
- Hát nem értetted meg, amit mondtam? - a lány remegő kezét újra a szájához emeli. - Szeretlek.
- Szeretem a kezedet, hát megcsókolom! Ha le merjük köpni azt, amit utálunk, akkor miért szégyellenénk megcsókolni azt, amit szeretünk? És én érzem, hogy szükségem van valakire. Éppen terád van szükségem, ha meg akarok állni az életben, ha tovább akarok jutni azon az úton, amin elindultam évekkel ezelőtt.
A lánynak most a másik fiú jutott az eszébe, az a ferdevállú, aki kedvesen gúnyolódni szokott vele s aki most bent ül a katonai börtönben. Az is beszélt előtte a szerelemről, a szavai tele voltak könnyen érthető célzásokkal, de ő úgy érezte mindig, mintha valahonnan távolról, valami biztos fedezékből hallgatná a fiú beszédét. Most azonban nagyon is védtelennek érzi magát és olyan pironkodva áll Péter előtt, mintha a ruha is lefoszlott volna a testéről.
- Nem gondoltam, hogy ezt akarod - mondta végül is mosolyogva és lépett egyet, hátha ki tudnának jutni az elvarázsolt körből. - Úgy éreztem, hogy beteg vagy s ha megsimítanám az arcod, mint azt anyád tenné, akkor meggyógyulsz.
Mennek és az enyhe szél játszik a hajukkal.
A fiú már megint a háborúról beszél. Nem olyan tétován és gyerekes irtózással a szívében, mint az előbb. Látja, hogy a szörnyű Masztodon közeledik az országúton, de nem az a legendás régi, amely füveken és gyümölcsökön él, ez már emberhúson táplálkozik és legázol mindent, ami az útjába kerül. Látja a közeledtét és azt mondja nagyon határozottan:
- Le fogjuk győzni.
A lány a fiú kezét fogja, előre-hátra himbálja és közben ő azt mondja:
- Nemcsak a fájdalom, hanem az öröm is megerősíthet bennünket.
Mennek és alig is vesznek észre valamit, ami körülöttük történik. Könnyen lépnek és a tüdejük könnyen lélekzik. Az égen, mintha már hasadna a világosság. Kopog alattuk az út s nemsokára föltűnik az ékalakba épített házsor, ahova, ha megérkeznek, a lány eltűnik a kapun.
A város külső kerülete ez kaszárnyaszerű épületekkel s a vastag, szennyes falak között fáradtan szuszogó emberekkel. Itt van az a ház, amelynek a kapujában a két fiatalember útja hirtelen kettéválik.
A lány fölszalad a nyolcvanhárom lépcsőfokon a harmadik emeletre s aztán belép a lakásba, ahol már mindenki alszik. Homályos, ólommozgású pillanatok gyűrüznek körülötte. Egy kis asztalkára oda van készítve a vacsorája, nincs türelme, hogy leüljön hozzá, csakúgy állva s anélkül, hogy gondolna rá, magába dobálja az ételt. A konyhában levetköződik, még egyszer megnézi magát a tükörben. Elsőbb az arcát, aztán egészen derékig. Siet, hogy minél előbb bebujhasson az ágyba. Kicsit még visszagondol az utcai jelenetre, Péter fájdalmas szavaira, a piros, meleg ajkaira, amelyeket előbb a kezefején érzett, néhányszor megfordul a takaró alatt halkan, hogy a többieket föl ne ébressze és aztán ő is elalszik. Elalszik mélyen, a plafon felé fordított arccal és szorosan összefont lábakkal.
Péter eközben éppen a hídon ballag át, amely hatalmas, szürke kőtestével keresztben fekszik a folyó fölött. - Szép este van - gondolja - milyen szerencse, hogy ilyen fiatal és egészséges az ember.
Valamelyik templom fölött tizenkettőt ütött a toronyóra.