Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám

FÖLDI MIHÁLY: A LEGYŐZÖTT EMBER
Szó-kompozíció

Keresgélek a szavak közt, szeretném azt mondani: jó. Nem jó. Good. Bon. No! Szép, talán. Nem szép. Nem jó, nem szép. Szavak, mindenféle szavak, angol szavak, magyar szavak, francia szavak, szavak, szavak, rossz szavak. Nem rossz szavak. Szó, szó, szavak. Diók. Dobok. Kalapács. Leány. Fehérek.

Tanganyika!

Öröm? Nem öröm. Örül a gyermek, örül az asszony. Ki örül? Örül a német, örül a japán, örül a pogány. Öröm? Ki örül? Szavak. Szótár. Iskola. Győzelem. Liget. Tenger, osztriga, lék, lyuk.

Tanganyika!

Köszönet! Kösz... Köszönet a kopásért, a múlásért, a hullásért. Köszönöm az utat, köszönöm, hogy mutatod az utat, a semmisülést. Az utat, a ködöt, a fényt, a semmit. Sem szó, sem szám. Nem egy, nem ezer, nem nulla. Semmi, egyedül. Semmi! Nem ó, nem a, nem ú, semmi.

Tanganyika.

Köszönöm a kanyarókat, mikkel gyerektestemet fertőzted. Köszönöm a baktériumokat, melyeket ellenem küldtél. A millió pálcikát, a nyugtalan gömböket, a telhetetleneket, a ravaszokat, a surranó-futkosó bacillusokat, miket testem ellen lázítottál. A náthákat és hurutokat, melyekkel nyálkahártyáimat koptattad, hörgeimet izgattad, tüdőmet kínoztad. A tetveket, melyekkel albán hegyek alatt bőrömet szurkáltad. A tífuszt, mellyel galiciai mocsarakban megajándékoztál. Köszönöm az izgalmakat, melyekkel szívemen doboltál. A nyugtalanságokat, melyekkel idegeimet ziláltad. Köszönet és hála!

Tanganyika.

Köszönöm, hogy gáncsokat vetettél. Köszönöm Jancsinak, hogy meglopott, Pistának, hogy becsapott, Máriának, hogy elhagyott. Köszönöm az árulásokat, a hűtlenségeket, a gyöngeségeket, a hitetlenségeket, a tévedéseket, a komiszságokat, az aljasságokat. Köszönöm, hogy pazarolhattam a szívemet, hitemet, munkámat, az erőmet, barátságomat, a kedvemet. Köszönöm, hogy kihasználtak, megtévesztettek, félrelöktek. Köszönöm az élőknek, hogy rosszak voltak, hogy szerettek és nem szerettek, köszönöm a holtaknak, hogy hűtlenek lettek.

Tanganyika.

Köszönet, élők! Üdvözlet, hódolat, hála, élők! Köszönöm nyugtalan szemetek tengerét, melyen nem tud kikötni a béke hajója. Köszönöm a kezeteket, mely ütésre zsugorodik, mikor simogatásra tágul. Köszönöm a szájatokat, mely szeretetet fecseg, gyűlölettől rezeg, irigységtől görbül. Köszönöm a hazugságaitokat, a megbízhatatlanságaitokat, a hamisságaitokat. Köszönöm a feledékenységet, a hálátlanságot, a rosszhiszeműséget, a mohóságot, a telhetetlenséget, amikkel törtétek, zúztátok, aprítottátok lelkemet. Köszönöm a pártoskodást, mellyel győztetek, az elfogultságot, mellyel kisemmiztetek, a vihart, mellyel fullasztottatok. Hála!

Tanganyika.

Hála, ó holtak! Köszönöm a mosolyt, mellyel nyugalomba ringattatok, a barátságot, mellyel kitüntettetek, a kegyet, melyet szívemre tűztetek, míg együtt haladtunk e meredek úton. Köszönet a bánatért, a csalódásért, a fájdalomért, mit távozástokkal okoztatok. A mozdulatlanságért, mibe mosolygástokat borítottátok, az elérhetetlenségért, hova elfutottatok, az illuziókért, miket csontkezetekkel széttéptetek és rongyaiban is magatokkal vittetek. Köszönet, szép halottak! Nemes halottak, fínom halottak, hatalmas holtak, köszönet! Köszönet a kételyért, amit lelkembe ültettetek, a rejtélyért, mit itt hagytatok, a bizonytalanságért, mibe zúdítottatok, a csalódásért, amivel megajándékoztatok. Köszönet, kedves halottak!

Tanganyika.

Most már látom az utat, ember útját. Nehéz néha a szívem, olyan, mint a kő és hallom anyám hangját: jaj, fiam, a szívem. Az orrom néha csappá válik, csurog belőle a fehér lé és fujtat, krákog a tüdőm, mint a meghajszolt ló. Elborul néha a szemem és bódulatot keres a kezem és nézem rajta a kanyarodó ereket és hallom az apámat, aki bort reggelizik. Hallom a meszet, amint ereimbe hull, nézem a havat, mely hajamba permetez, nézem a barázdát, mely gyerekarcomba hasít. Szűk uccák felől jövök, táguló útak felé haladok. Köszönet a kis szobákért, Fehérvári-út, Újpest, Pipa ucca! Köszönet a kőért, a mészért, a baktériumokért, élet! Köszönet a nagy útért, halál!

Tanganyika.

Köszönti a győzelmet, ki sosem harcolt érte, köszönti a győzelmet és köszöni a legyőzetést. Üdvözlet az ügyeseknek, a fürgéknek, a brutálisoknak, a műveletleneknek, a harcosoknak, a győzőknek! Kínálok még néhány csepp vért, néhány deka agyvelőt, egy pár sugár lelket, ötletet, gondolatot, egyszerű szívet, melegséget, hitet, lopjátok, fussatok vele! Nézem lyukas zsebeteket, síma szátokat, telhetetlen életeteket. Vigyétek! Köszönet rabló kedvetekért, szőrös kezetekért, mániákus eszetekért. Tiétek minden igazság, tiétek minden pénz, dicsőség, hatalom, szeressétek. Köszönet, hogy viszitek, hála, hogy akarjátok.

Tanganyika.

Köszönet, Uram, hogy mindezt láthattam. Nem szép, nem rút, nem érthető, nem rejtélyes. Miért éppen én ne láttam volna magamat emberi bőrben és életemet emberi lények közt? Köszönöm, Uram, hogy kezdetet adtál és véget ígérsz. Köszönöm, hogy gyengének teremtettél: hogyan hasonlítottam volna össze magamat az erőssel? Köszönöm, hogy tökéletlennek teremtettél: hogyan vágyódhattam volna a tökéletességre? Köszönöm, hogy hibásnak teremtettél: hogyan álmodhattam volna a szépről és hibátlanról? Köszönöm, hogy számba csurgattad a boldogtalanság ecetjét: hogyan ismertem volna meg a boldogság édes ízeit? Köszönöm, hogy barbár és beteg világba küldtél: hogyan hirdethettem volna az isteni ország szép rendjét? Köszönöm, hogy próbára tettél és engemet is legyőzöl. És tágítod előttem az utat a fény, a köd, az árnyék, a Semmi felé. Köszönet a Semmiért! Köszönet a halálért, köszönet a nyugodt és vidám mosolyért, mellyel üdvözölhetem. Indulhatunk, hajó, mosolygunk! Indulhatunk a Semmi felé, megérkezett a mosoly. Köszönet a mosolyért!

Tanganyika.

A gép, mely fekete színeket darál a piros vérbe, zakatol már a szívben. Lengenek még homlokomon az élet zászlói, de rúdjukat a lélek mélyén rágják már a teremtés szúi. Tanganyika, előre! Kezd ízleni a por is, mellyel az élet a legyőzött ember levesét sózza, kezd megszépülni a gyöngeség is, a fájdalom is, vigasztalni a csalódás is, világossá válik néha a sötétség is és távoli hegyek orma fölött felbukkan néha a fekete nap. Tanganyika, hátra! Előre, hátra, egy-kettő, egy-kettő. Napos reggeleken felvillan még az ifjúság lángja: előre! Alkonyodó percekben felsuhog a láthatatlan korbács: hátra. Előre, hátra, tanganyika. Zümmögnek az elprédált percek, kavarognak az eljövendő órák, hátul por, elül por, elül ember, hátul ember... köszönet az emberért, köszönet a porért, köszönet a győzelemért, hála a legyőzetésért, tanganyika, tanganyika.

Tanganyika.