Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám
Szolga vagy, költő. Ezt se resteld.
Különb jel a te szolgaságod,
kitüntetőbb, mint mit viselnek
a büszke, öntelt uraságok,
akiknek szolgálsz. Kutya módra
lapulsz és hajlongsz is nekik.
Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól
a farkast, mely benned lakik.
A nyájban is te vagy az ősi
ösztön a hív emlékezet,
a hirtelen feljajduló kín.
Vigyázz, hogy meg ne öljenek.
Vigyázz s örülj, ha estelente
annyi erőd mégis marad,
hogy vigasztalva megsimítsad,
kisimítsd torzult arcodat.
Hogy végre fájó nyújtózásban
kihúzd magad, - a lelked is;
s ember mód kiegyenesedve
szétnézz, - míg pillád leesik.
Fáradt vagyok. A város szélen
lakom. Arrébb a domb megett
kezdik a villák udvarán már
dalukat a szelindekek.
Nem ugatnak. Fejhangon nyínak.
Kimondhatatlan fájdalom
hosszú rongyai szakadoznak,
lengnek a sötét ágakon.
Az vagyok, aminek születtem
és szabadulnom nem lehet.
Idegeimre csomózták rá
a gyeplőt és a kötelet.
Befogva ébredek, úgy alszom
és akkor is, ha lázadok,
legjobban akkor érezem, hogy
szolga vagyok. Nem hazudok.
Ki úr fölöttem, az ne higyje
fél szavamat se. Ajkamon
a hang is máskép száll, riadtan,
én is megvetve hallgatom.
Alázatosan, hason jő vagy
előre vak dühtől remeg.
Értem a szót már: «Ha követni
akarsz, oszd szét a kincsedet.»
Nincs más út. Fájdalom, de így van,
csalni akar, ki mást regél.
Két vallása van a világnak,
két hada: gazdag és szegény.
Közöttük nincs híd, nincs barátság!
Ha te nem is, de én csak azt
figyelem: hátha nem is téged
szeretlek, csak az aranyad.
Nem azt szeretem. Meg vagyok már
szolgaságomban. Itt vagyok.
Odúm, váram és büszkeségem.
Belőle át nem adhatok
egyölnyit, egy félszeg mosolyt sem
gőgömből! - Ez az én helyem,
így birom csak, ami ostorként
csattog testemen-lelkemen.
Kilépek egyetlen szobánk
elé a szűk erkélyre. Mint
keleti pap, itt e magosban
füstölgöm tünődéseim.
Éjről-éjre nézem a várost,
próbáltatásaim honát.
Nem szólok. De emlékeim,
nyínak, mint arrébb a kutyák.
Sajnállak, főnököm. Derék
fiú vagy. Ha eléd jutok,
leültetsz. Vitázol velem.
Hallgatok csak, bólintgatok.
Mily hamis mindez! S mily hamis, ha
ellentmondok is. Se barát,
sem ellenfél, - ember se, csak
lakáj, egy kutya néz reád.
Ne engedj engemet magadhoz.
Csalódni fogsz. Előbb-utóbb
kiütközik énrajtam is
förtelmes fekélyként a gond,
a nyomor bélyege, - hiába
osztod velem eszméidet. -
Más világban élsz. Magamat
nem érthetem, ha értelek.
Vadonban tudom én magam.
Mutogassatok: eleven
jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel
társaloghattok csak velem.
Mióta élek, vakulásig
dolgozom és görnyedek itt,
e szép világon; elbutultam,
megsüketültem egy kicsit.
Jókor betörtek. «Ne feledd,
ki fia vagy,» - mondta apám.
«Alázatos légy, engedelmes,
így partra juthatsz még talán.»
Ezt nyujtotta útravalóúl,
amikor útnak indított.
Tízéves voltam; addig is már
láttam, a világ hogy forog.
«Eredj oda, csókolj kezet,
az a tiszttartó, az a pap,»
mondta anyám és könnyel, szóval
törte vad nyakasságomat.
Éhkoppal, rongyokkal, hideggel
tört a város, az iskola,
biggyedt szájjal, jégpillantással,
mit nem feledhetek soha.
Gépkocsin mentem nem is régen
egy kis városon át. Sarat
ha vágnak arcomba, nem indul
szívemből olyan indulat,
mint ott egy ház láttán. Kiküldtek
kapuján egyszer engemet:
«Az ilyen jött-mentek tanítják
rosszra a jobb gyermekeket!»
Hallottam, ahogy megindultam
nehéz csizmámban, hallgatag.
Másnak: rossznak, elátkozottnak
hittem már én is magamat.
Elhittem a szép, lágy anyának.
A szégyen, mi akkor kísért
támadt fel újra. Ropogott
kezemben a kormánykerék:
Ki innen! Vissza se tekints -
Ki e városból! Bárhova!
Döljön össze a múlt mögötted,
mint Szodoma és Gomora.
Ezt megcsináltad, - álmélkodtak
útitársaim hevemen.
Időbe telt, amíg nevettem
én is e régi eseten.
Én tanítottam rosszra őket.
Én, aki pusztánkon kívül
szólni is alig mertem. Féltem:
tájszólásomról kiderül,
hogy honnan jöttem s kigúnyolnak.
Ki is gúnyoltak. Napra nap
a kertek alatt gyakoroltam
a finom szóra magamat.
Mily örömmel hagytam el aztán,
pelyhes állal, e szép hazát!
s beszéltem végre, mily örömmel,
egy más nyelvet, a franciát.
Fölszabadultan, mily vidáman
és bátran törtem, gyúrtam azt!
Idegen voltam? - Semmi ahoz,
ami otthon voltam, - paraszt.
Elzártak onnan, hol születtem,
hol még boldog volnék talán,
elküldtek, de ezer istrángot
és gyeplőt aggattak reám.
Vagy hinár, bozót a szegénység?
Kezed-lábad indák kötik -
Ha emelkedsz, hetediziglen
az egész rád kapaszkodik.
Vállalom! ezt és nem panaszlom.
Az övék voltam, az vagyok -
Szomorú tőke, mit kínlódva
egy fél falu összeadott,
s most várja, hogy kamatot hozzon.
Nem tagadhatom meg soha,
kiknek az én téveteg sorsom
minden reménye s támasza...
Csápokat nyújt feléd a múlt, a
jövő. Gúzsba köt a jelen.
Jó csapda lettél, te is, - ékes
csapda, ragyogó szerelem!
Ahova nyultam, hirtelen
csuklóm bilincs kulcsolta át.
Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:
egyetlen börtön a világ.
Fölnézek, sűrű-zöld az ég, mint
májusi meggyfa. Lombja közt
kicsillan itt-ott már a csillag,
a fényes, vérpiros gyümölcs.
Elnézem. Ily elérhetetlen
mi jó ízt: kedvet adna még.
«Élet» mondom s várom, mit érzek:
Szürkeség övez, messzeség.
Annak a végén, ott kezdődhet
az élet tán. Képzelni sem
tudom már. Kastély díszlik ott?
Mindenki sétál vagy pihen?
Együgyű kép. Nyilván a régi
urak, a gróf úr élete
lengett előttem. Láttam azt is.
Megvetem. Az sem kellene.
Ha szolgaság van, százszor inkább
legyek csak szolga itt alant!
Ha áldozat kell, nem a hóhér:
százszor inkább az áldozat!
Százszor inkább a kizsebelt,
mint aki - bármikép - zsebel.
Már így vagyok. Nem szeretem,
ha nyulnom szennyes lébe kell.
Kényes lettem. Idegesít
minden piszok. Gyakran mosom
kezem. Hajdani trágyahordó,
veszélyesen fínomodom.
Zavartan feszengek a fényes
szalonban a hölgyek-urak
között. Szemem az ördög tudja,
vidám szemükben mit kutat.
Meghívtál magadhoz, barátom.
Te véled nem, - de ki elénk
a tálat hordta, inasoddal,
Ferenccel megbarátkozék.
Ebéd után soká beszéltünk,
«Nősülnöm, szólt, itt nem lehet.»
Hogy mondjam? Nem tölt el gyönyörrel
kézfogásod s dícséreted.
Nehéz dolog ez. Néked is.
Elképzelem a sorsodat.
Iszol, mulatsz, - de poharadban
valami alj mindig marad.
Keserű íz, tán mérgező is.
Hányingerlő, - ha érezed.
Ha nem: akkor pedig szívednek,
fejednek is már kérge lett.
Akkor kicsit én a disznóhoz
hasonlítnálak. Bizonyos,
szárnyas eszméinkhez közöd nincs,
sem a Krisztus szavaihoz.
Akkor fiam, ha Igazságról,
vagy ilyesmiről szó esik:
ódalogj el. Vesd meg a szolgák
rögeszméit s mozgalmait.
Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra,
bocsáss meg, hogy kidobtalak
őrületemben s véled együtt
nagylelkű ajándékidat.
Attájt fogadtam meg: ki nálam
vagyonosabb, jobb módja van,
azzal nem állok szóba, ahoz
úgysem lehet igaz szavam.
Sorsomba ahány kötelet
a csontig vágni érezek:
- nem vethetem le - de sziszegve
mindegyikkel árvább leszek.
Megmartan s marva, hontalan
magányosan bolyongok itt,
vitázom az ifjú csikasszal,
ki szívemben acsarkodik.
Fogat mutat s már szállna szembe,
vagy futna árkon-bokron át -
Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek
és ott künn a vadászkutyák.
Csitítom - hallgass, várj, lapulj még.
Leszen annak is ideje. -
Napra nap így leszek magamnak
pribékje, házőrző ebe.
Este ülök az asztalomnál
üresen, vigasztalanul,
szívemből messze, tétova
csüggedt vinnyogás szabadul.
Szabadul, - szabadulna, hogyha
jajra is volna még erőm -
költő, mondom s mosolygok bambán,
félóra hosszat, megvetőn.
Gondolat nélkül, merev szemmel
könyökölök fél éjszaka,
mintha kezem egy idegen,
lenyakazott főt tartana.
Egy főt és abban egy rögeszmét:
nem is élsz. Aki valaha
te voltál, meghalt. Azt megölték.
Árnyéka, rossz másolata
vagy annak csak, aki lehettél
volna! Gúnyképe! Néha még,
ha meglátogat, csak azért jő,
hogy arcodba köpje dühét.
Állom már ezt is. Alig értem.
Visszhangot, egy szikrát nem ad
fáradt fejem. Távolról hallom:
ahogy leejtem tollamat.
Nyisd ki a szád, - hallom parancsként
révületemben, - torkodon
próbáld ki a jajt, mit hörögnek
a kutyák a domboldalon.
Tanuld el. Ahoz igazodj,
azt fújd, lehúnyva szemedet,
nem várva magyarázatot,
se vigaszt, se feleletet.
Fujd csak, mint ott künn a kutyák,
talán akadnak társaid,
azt nyögd, míg az egész világ
egyetlen kardalban vonít.
Ez a rend, - mondják, - fogd be jól
füledet és jajongj tovább -
Mit akarsz? Kérdik. - Mi nem értünk -
te nyíjj csak, izgass és kiálts.
Van aki ért. Ha felfigyelsz
zeng már a dal. Ha akadoz,
te légy a hangos! Vidd a hangot!
Légy bíztató, előcsahos.
A nyájban is te vagy az ősi
ösztön, a hív emlékezet,
a farkas-szív, mely visszasírja.
mit az ész is feledni kezd.
Ne tudj, ne érts te semmi mást,
csak szíved örök szomjuhát
s ha máskép sohasem lehet:
üvölts míg világ a világ.