Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám

GELLÉRT OSZKÁR: BABITS MIHÁLY KÖNYVE: AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETE

Örömmel és büszkén jelentjük, hogy Babits Mihály új műve az idei Könyvnapra elkészült. [*] S bizonyos, hogy örömünk és büszkeségünk e szinte családias érzése - hiszen a könyv kiadója a Nyugat s azt legelébb a mi közönségünk kapja kézhez - egyre szélesebb területekre áradva, az idei Könyvnapot, éppen Babits műve révén, irodalmi életünk ünnepévé fogja avatni. Mert Babits olyan művel ajándékozta meg a nemzetet, aminőt az ma senki mástól nem kaphatott; úgy mondta el számára a világirodalom történetét, ahogyan - mint ő maga jogos önzérzettel írja - voltakép még el nem mondta senki.

A módszer újsága és eredetisége: hogy ebben az irodalomtörténetben nem talál az olvasó semmi skatulyát és osztályozást. Az európai irodalom történetét nem nyelvekre és műfajokra csoportosítva kapja, amiből aztán magának az olvasónak kell elképzelnie és megalkotnia a valódi történetet. Az európai irodalmat Babits teljes egységben látja. A történetben természetesen benne szerepel minden nemzet irodalma, de minden nemzet irodalmából csak az, ami - minden nemzeté. Tehát a hegycsúcsok; amik együtt, a görög irodalom kezdetétől máig, az európai irodalom óriási hegyláncát adják.

Az európai irodalom a göröggel kezdődött. Évszázadokon át a görög volt az irodalmi világnyelv. Szerepét később a latin vette át. De ez az egységes irodalom a latin után sem szűnt meg. Tovább élt és gazdagodott a kereszténység világlelkében akkor is, mikor ez a lélek nemzetekre szakadozott. És hiába büszke a modern irodalom szelleme arra, amiben a közös áramtól különbözni látszik. Babits a soknyelvű világirodalomban is a közöset keresi, az egyetlen élő szellemet. Mert az író állásfoglalása a világgal szemben a kifejezéssel válik tudatossá; s az író kifejezheti a nemzeti lelket, de nagyobb az az emberi attitüd, amely a nemzeti közösségen felül azt az állásfoglalást teszi tudatossá a Mindenség előtt, amely minden ember számára érvényes. Az irodalomban nincs is tökéletes eredetiség, az egészen nagyok csak egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei. Babits ezt az egyetlen lélekáramot követi nyomon, a fejlődés időbeli folyamatosságában. Ez az egységes időbeli látás pedig folytonos felfedezéseket ad, amelyek sokszor magának az írónak is meglepők.

A könyv előszavának erre a gondolatmenetére nyomatékosan kell felhívni az olvasó figyelmét. De nem azért, hagy azt higyje: itt az történt, hogy az író kiszabott maga elé egy mesterkélt módszert s nekiült művének azzal a szándékkal, hogy e módszerhez görcsösen alkalmazkodni fog. Itt fordítva történt. Mikor az író visszatért felfedező útjáról - egy hatalmas körrepülésről a 2700 éves világirodalom hegyláncolata fölött - csak akkor született meg az új művel az új módszer is. A módszer tehát: eredmény. Ami pedig azt bizonyítja, hogy ezt a művet így csak olyan gondolkodó alkothatta meg, akinek élet-attitüdje, hogy az emberiség legnagyobb kincse amivel önmagát megajándékozhatta, a gondolat kifejezésének tökéletessége; s csak olyan költő, aki előtt a világirodalom egysége egyetlen vízióban vált tudatossá. A költő látomásos, lenyügöző ereje s vallomásának szuggesztivitása kellett ahhoz, hogy a legtávolabbi, ködbevesző hegycsúcsokra is fényt árasszon, s bűvös látcsövével jelenné tegye a multakat. Hogy végigálmodja számunkra azt, aminek titkos összefüggéseit mi észre sem vehettük, mert túlságosan is éberek és józanok voltunk hozzá.

A kifejezés formájául Babits az esszé műfaját választotta. De platóni és ágostoni értelemben. Ez az esszé epikai folyamatosságú. Ez az esszé: a világirodalom regénye. De ugyanakkor líra: élményekről s csak élményekről adott naplószerű vallomás. Őszinte vallomás, s nem lexikális felsorolás és adathalmaz; akit az író nem olvasott, arról be is vallja nyíltan, hogy nem olvasta. Csak semmi nagykép! Hol van ma a világon valaki, aki elmondhatja, hogy ötven éves koráig mindent elolvasott s közben még, író létére, alkotni is ráért.

Szememben azonban ez az esszé, minden regényszerűsége és bensőséges lirizmusa mellett is, valósággal drámaszerű. Színtere: Európa; ideje: az emberiség szellemi életének 2700 esztendeje. Egy új színjátékban van részem; egy «isteni színjátékot» kapok a világirodalomról; ha úgy tetszik, három olyan főjelenettel, mint az antik, mint a himnuszköltészet s Dante, és mint az angol költészet, «melynél többet egy modern nemzet sem adott a világirodalom közkincséhez». (A himnuszköltészet fölfedezése valóban egyik legfontosabb élménye az írónak; csak a XIX-ik század túlzott nacionalizmusa és atheizmusa, melyben még mi is nevelkedtünk, burkolhatta ködökbe a világirodalomnak ezt a közel ezer éves korszakát, amin pedig az egész új, modern líra épült.) Egy világszínpadot kapok tehát, a legnagyobb egyéniségek kollektiv drámáját, egy lüktetően izgalmas akciót, eleven áradást, sokszáz szereplővel, akik közt vannak főhősök, de vannak, akik csak apródok az igazi fejedelmek mellett; statiszták azonban nincsenek; mert minden egyes szereplő ahogy megjelenik, máris éles reliefet kap s ha távozik, alakja akkor is mindvégig feledhetetlenül él emlékezetemben.

A világszínpadon már az expozicióban bennelélekzik s dobog az egész dráma, a legvégső jelenetekig. Fellép Homéros, «az első»; s vele az indulat és lelemény hősei. Ott állsz minden alkotó művészet két főforrásánál; indulat s lelemény sodraiba kerültél magad is. S most vedd elő egy szemvillanásra a színlapot: a könyvhöz csatolt idő- és névmutatót. Az igazi nagyok nevei ott ragyognak a könyv első oldalaitól az utolsókig. A változó maszk alatt megláthatod az örök arcot, az örök világszemet, mely harmadfélezer és távolában előreveti vagy visszaveti fényét. Föllép Platón s úgy lép föl, mint egy «antik Tolsztoj». A mai «kollektiv» lelket keresed? Megjelenik Aischylos, az első költő, «aki az emberiség problémáit először pillantotta meg». Hamlet az Orestés utóda, az Eumenidák Raszkolnyikovot is üldözik. A modern átlagirodalom ősére vagy kíváncsi? az első íróra, akiben az ember először érzi, hogy mintha nem is egy író állna előtte, hanem csak maga az - irodalom? Megjelenik Euripidés; «ő az első auktor, akinek írásaiból már az egész átlagirodalom levegője csap ki.» A világirodalom egységes áram. A legrégibb magyar vers Dante korával kapcsolódik, Balassa a Shakespeare-ével. A himnuszköltészet Baudelaireig, a Divina Commedia Proustig ível. De a karvezető a hegycsúcsok alatt megmutatja a völgyeket is. S a völgyek, a szakadékok mélyén is a nagy összefüggéseket; mint sekélyesedik el egy-egy régi korszakban a tartalom, mikor a legnagyobbat, ami az emberi lelkekben él, nem szabad vagy nem lehet kimondani. Régi korszakokról beszél, s te itthon érzed magad. Vezetőd a szabadságot mindennél többre becsüli. Megmutatja, hogy a ponyvairodalom romlatag és buja termése trágyázza sokszor a szellemi talajt, melyből egy-egy remekmű azért kinőhet. Régi korszakokról beszél s te megint itthon vagy. Vezetőd szigorú, de megértő is. Megmutatja, hogy a kicsinyek élete mily döntően hathat a nagyokra; hogy hol dolgozik egy-egy újnak nevezett irodalom halott apparátussal; mi benne a dekorativ virtuózitás, a síma játék, a zenébe olvasztott banalitás; a frivolitás, rutín és hisztéria; hogyan munkál titokban már az új a régiben; hogyan bomlik s erjed egy-egy túlérett kor szeszes és ecetes ízekre; hogyan támad a boldog pogányságra a gyötrődő barokk lelkiség s az irracionális pazarságra az ész és józanság reakciója, «karján csinos testvérével, az ügyességgel.»

S mindezt a naplószerű vallomás emberi hangján s a stílus költői változatosságával, amit az élmény fontossága szab meg: a legnemesebb pátosztól, a legmélyebb elmélkedésen át, a legközvetlenebb csevegésig. Vezetőd sohasem válik unalmassá; követed, velemégy, még legszubjektivebb itéleteiben is. Mert nemcsak módszerében új és eredeti, de értékelésében is az.

Tanuja lehettem annak; amit a záró fejezetben Babits arról mond, mily rövid idő alatt - nem is kellett félesztendő hozzá - írta meg könyvét, szinte egyetlen lendületre. De az olvasó ne feledje, hogy itt harminc esztendő páratlanul gazdag élményanyaga került feldolgozásra, s e nagyszerű munkával együtt most előtte rajzolódik ki korunk legműveltebb költőjének lelki arcképe. És a kultúrhistórikusé, akinek sóhaját minden művelt olvasója át fogja venni: mi lenne ma már, ha a római kultúra nyugodtan fejlődhetett volna tovább és mi lehetne az emberiségből, ha a XIX-ik század kultúrája nem hullott volna hirtelen a mai végletes sötétségbe!

A XIX-ik századnak erről a sötétségbe hullott nagy kulturájáról s az utánakövetkező három évtizedről a könyv egyelőre csak vázlatos áttekintést nyujt. Ugyanakkor azonban azzal a nagy ígérettel lép az olvasó elé, hogy az európai irodalom e legújabb korszakát majd pótkötetben fogja kimerítőbben tárgyalni. De a most megjelent kötet magában is teljes és befejezett s a közönség példátlan érdeklődését tökéletesen kielégíti; csupán kis pihenőt ad, egy újabb, mohó várakozás ingerével, a folytatás előtt.

Babits művével, úttörő és hézagpótló mivoltával a magyar sajtó bizonyára érdeme szerint fog foglalkozni; vissza fog térni rá, többször s kimerítőbben és szakszerűbben a Nyugat is. E cikk csak számadás és rámutatás. Számadás egy ünnepi érzésről. És rámutatás a műre, mely egy nagy magyar szellem magatartásának dokumentuma, legnagyobb élményéről. A nemzeti irodalom nemcsak saját nemzeti talajából táplálkozik - írja Babits -, hanem világirodalmi áramlatokból is, de a nemzeti irodalom is táplálja a világirodalmat; a legkisebb, legistenhátamögöttibb nép is szülhet egy-egy világirodalmi nagyságot. Meg vagyok győződve róla, hogy ha Babits művét lefordítják idegen nyelvekre - elsősorban angolra -, becsületet fog szerezni a magyar névnek; e mű helyet kap még az olyan szigorú mértékkel írt irodalomtörténetben is, mint aminővel Babits írta meg a magáét. Mától fogva egy remek magyar esszével gazdagabb az európai irodalom története.

[*] 356 oldalon, számos illusztrációval, egykorú rajzzal és karrikatúrával.