Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Két világ ütközik össze. Az egyik, az arisztokrata régi diplomaták világa, amelynek alapelve: mi itt a követségen egy a hazánkat képviselő szigetet jelentünk, őriznünk kell hazánk tekintélyét, ezért szolidaritásra vagyunk kötelezve s ha valaki közülünk megtéved, akkor sem szolgáltatjuk ki, hanem a magunk külön törvényei szerint bánunk el vele. Nem a büntetőtörvénykönyv paragrafusai szerint, amely úgy állapítja meg a bűnt és büntetést, mint a könyvelő a számla tételeit, hanem a mi saját kasztunk törvényei szerint, amelyek nem ismernek büntetést, csak bünhődést. A bűnös legyen saját ítélőbírája és ha kell, hóhéra. A büntető igazságszolgáltatásnak semmiesetre sem szolgáltatjuk ki, mert a mi kasztunk nem tűri a nyilvános botrányt. A büntetőtörvénykönyv a kereskedőknek, iparosoknak, ügyvédeknek s más alantas népnek való, mi fölötte állunk. Ezzel szemben a polgári elv: a kaszt-szolidaritás felett áll a törvény, amely egyformán ura az arisztokrata diplomatának és az egyszerű polgárnak. Aki valami büntetőtörvénybe ütközőt követett el, azt meg kell büntetni a paragrafus szerint, tekintet nélkül a kasztra, amelyhez tartozik. Senkitől sem lehet azt követelni, hogy áldozatot hozzon azért, hogy az ilyen bűnös megmeneküljön a törvényes büntetéstől. Az arisztokra elv szerint a polgári származású, nagyon tehetséges és érdemes kereskedelmi attasénak vállalni kellene a nevére hamisított csekk kifizetését, sőt azt az ódiumot is, hogy fedezetlen csekket írt alá. Ezt nem vállalja, tehát lehetetlenné teszi magát az előkelő hivatalban. Viszont a katonai attasénak, aki a csekket hamisította, nem szabad a büntetőbíróság elé kerülni, ahol, mondjuk, legfeljebb három-négy évi fogságot kapna, hanem úri módon agyon kell lőnie magát. Ebből folyólag a kereskedelmi attasé, aki ragaszkodik a három-négy évi fogság-büntetéshez, megrendülve jön rá, hogy miközben ő felháborodott azon, hogy ezt megtagadták tőle, azalatt a bűnöst, aki véletlenül a legjobb barátja a követségen, halálra ítélték s a büntetést végre is hajtja magán. Igazán nehéz egy polgári észjárású kereskedelmi attasénak asszimilálódni az arisztokrata diplomácia világához.
Közben azonban indiszkrét kérdések merülnek fel a nézőben. Mi történne, ha a kereskedelmi attasét nem hívná el sétálni a nagykövet szép unokahúga, akibe szerelmes, épen akkor, mikor barátja, a katonai attasé be akarta neki vallani a csekkhamisítást, a megfelelő enyhítő körülményekkel? A kereskedelmi, amilyen jóbarát,
A Harald Bratt néven működő német színpadi írónak az ügyessége abban áll, hogy ezek az indiszkrét kérdések a nézők nagy többségének nem jutnak az eszébe, amíg a játék folyik. Oda tudja kötni a figyelmet arra, ami a színpadon történik, nem enged kérdéseket föltenni. A jelenetek úgy vannak kiválogatva és megkonstruálva, hogy akkor is hatásosak, ha nincs bennük igazság. Nagy színpadi eredmény, így kézben tartani a nézőt. A felvonások szünetében, vagy utána hazamenet aztán fölvetődnek az indiszkrét kérdések és az ember rájön arra, hogy becsapták. Nem boszantóan, de mégis becsapták. És rájön arra is, hogy nem két világ ütközött össze, hanem két kulissza. Mert az arisztokrata diplomaták világa épp úgy nincs a valóságban, ilyen tiszta tenyészetben, mint a kereskedelmi attasé világa és főkép nincsenek egymással ilyen kompromisszumot kizáró összeütközésben. Nem lehet elképzelni nagykövetet, aki ennyire lenézzen egy kereskedelmi attasét azért, mert a nevére csekket hamisítottak. Az egyik világ is, a másik is, egy olyan viszonyban van a valósághoz, mint a kulissza a természethez: nem a magától értetődő élettörvények uralkodnak bennük, nem a természetes emberi logika, hanem a külön, mesterséges, színpadi törvények, a maguk mesterséges külön logikájával. Ilyen világokat konstruált egykor Sardou és Echegaray, - lehetetlen arra nem gondolni, hogy a német szerző ezeknek a mestereknek a tanítványa.
Hogy az említett becsapás mégis megtörténhetik, ahhoz az kell, hogy az előadás nagyon hathatós cinkosa legyen a szerzőnek. A Belvárosi Színház színészei teljesen kielégítő mértékben gondoskodnak erről. A darab szuggesztiója alatt tudják tartani a nézőt s bizonyos értelemben még azt is el tudják vele hitetni, hogy nemcsak szereplők mozognak a színpadon, hanem valóságos alakok. Ez egyformán áll