Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · FIGYELŐ

Magyar Bálint: A VÉGZET BÁBJÁTÉKA
Aldous Huxley regénye - Nova

Érdekes volna egyszer elemezni az irodalmi alkotás technikai determinánsait. A képzőművészeteknél ez kézenfekvő: ugyanazt a szobrot ugyanaz a művész az anyag tulajdonságai szerint egymástól eltérően alkothatja meg bronzból, márványból, fából, üvegből stb. Kénytelen engedni az anyag törvényeinek és az azok által engedélyezett eszközökkel fejezheti ki mondanivalóját. A képzőművészetben ezt mindig számon is tartották: milyen mértékben változott meg egy szobrászi kultúra fáról márványra való áttérés következtében, illetve mennyiben érezhetők még az utóbbiban regresszív jelenségként a fatechnika elemei. Időben közelebb: mit jelent a vasbeton a modern építkezésben és milyen mértékben látszanak vasbeton-elemek téglaépületeken, illetve megfordítva.

Az irodalmi alkotás technikai megoldási módja eddig az íróasztal mellett tintával-tollal megírt irodalom volt. Legfeljebb a primitív hősi- és népköltészet élt úgy a köztudatban, mint ami ettől technikailag is különválasztható. Már most: a Bovarynét a gyorsvonaton írógépen kopogott riportregénytől nemcsak tartalmi, világnézeti vonások különböztetik meg (az értékbeliekről nem is szólva), hanem igen domináns mértékben technikaiak is. Ez pedig annyit jelent, hogy ha a Bovarynét írógépen kopogta volna le a szerzője egy gyorsvonat ritmusával a háttérben, akkor az minden szándékbeli megegyezés ellenére is igen lényeges részletekben különböznék az eredetitől. Az író lelkében felmerült téma más és más megoldási módot kap a megoldás technikai változatai szerint. Aminthogy a tintával papirra írt formánál fokozatonkint tömörebb az a kidolgozás, amely tussal való pontos megrajzolás, rovásírás, ékírás stb. útján teszi maradandóvá az író gondolatait. Legtömörebb talán akkor lenne, ha méteres betűkkel egy ház tűzfalára kellene festenie például egy novellát, vagy még inkább, ha sziklafalba kellene vésnie a betűket. Ennek fordítottjaként sokkal könnyedebb, terjengősebb, részletekbe menő lesz önkénytelenül is az illető mű, ha írója gyorsírással írja meg, még inkább, ha diktafonba beszéli és tulajdonképen akkor tudná minden külső befolyástól és gátlástól mentesen teljesen önmagát adni művében, ha elképzeléseit minden testi munka kikapcsolásával közvetlenül tudná papírra vetíteni.

Korunk nagy eredményei, a rádió, a film, a repülőgép, a röntgen, a gyorsírás, mind igen erősen befolyásolják nemcsak az írói látás kifejlődését, hanem a megoldás technikai részét is. Ezeket mind részletesen lehetne tárgyalni de most csupán a gyorsírás szerepéről lesz szó.

Az író fantáziája egy esemény folyamatos lepergetésénél sokkal gyorsabban mozog, mint ahogy azt tollal vagy írógéppel az író keze a papiroson követni tudja. Végigéli, végiggondolja az egészet a valóság terjengésével, szabálytalanságával, zsúfoltságával, de ezt csak nehezen és töredékeiben papirosra röpíteni. Valóság és alkotás, gondolat és írás között épp olyan sebességbeli különbség van, mint például az autó és a gyalogos között. A kéz lassú, nehézkes munkája az elgondolásnak csak egyes részleteit tudja lerögzíteni, igen nagy rész megsemmisül. A tollal, tintával megírt irodalomban tehát csak a kiemelkedőbb pontok, lényegesebb részek kerülnek papírra, bizonyos mértékig összetömöritve.

Az új regényirodalom egyik-másik jelentős részében ezzel szemben erősen érezhető a gyorsírás (sőt a diktafon) technikai hatása. Ez pedig a következőket jelenti: a kéz gyorsírással sokkal inkább tudja követni az agy elképzeléseit, többet tud azokból megragadni, miért is a mű terjengősebb lesz, részletesebb, epizódokkal, kiágazásokkal zsúfolt, lazább és mindenekelőtt sokkal szubjektívebb és őszintébb. A vonalvezetés szempontjából: eddig minden cselekmény-molekulának csak a lényeges része volt megvilágitva, az, ami a mese felé fordult, úgy mint ahogy az uccalámpa is csak a házak homlokzatát tartja fényben. A megszokott regényvonalvezetés is csak a cselekmény-molekulák felületeit érinti. Ezzel szemben a gyorsírási technika igénybevételével készült regény-kép széles sávot mutat, amiben a fővonallal szomszédos területek is szinte röntgen-megvilágításban látszanak.

A mondottak talán leginkább az újabb irodalomra vonatkoznak, így Aldous Huxleyre is. Magyarul megjelent regénye, a Point counter point, mely fordításában A végzet bábjátéka igen találó címet kapta, elsősorban látszik igazolni ezt a tételt. A könyv, az egész történet elvesztette síkszerűségét, térbelivé vált, nagy lapokból van felépítve, amiknek nemcsak az olvasó felé fordított éle kihangsúlyozott. Az egyes mozzanatok, pillanatok nem vonalban követik egymást; mindegyiknek mélysége van, mindegyiknek külön perspektívája. Az író rendszertelenül kalandozó gondolatainak menetét követi a regény szerkezete, ide-oda ugrál, belekezd sok mindenbe, de semmit se visz következetesen végig. Nem ad egységes cselekményt, sőt nem is egy cselekményt ad, hanem egész köteget, ami olyan hatást tesz, mint egy sok szálból font sodronykötél, amiből egyes drótszálak kiszabadulnak, kiállnak a levegőbe, egy kis darabon önálló úton mennek és egyszerre csak végük lesz az üres levegőben. Ez a regény bemutat egy egész társadalmi réteget, főszereplőket állít elénk, sok főszereplőt, akik azonban alig hogy elkezdenek mozogni, máris kénytelenek átengedni a helyüket másoknak, hiszen Ponson du Terrail sorozataihoz hasonló műnek kellene kikerülni abból, ha ezek valóban cselekednének is valamit. Itt mutatkozik a gyorsirás szellemének a hatása, mely hasznos annyiban, hogy egyszerű eszközökkel sokat tud adni, őszintébbé tudja tenni az írást, viszont megöli a tulajdonképpeni cselekményt: olyan részletes lélekanalizist ad, hogy mikor arra kerülne a sor, hogy erre az alapra épüljön is valami, akkor már betelt a kötet, nincs sem hely, sem idő tovább.

Félreértések elkerülése végett: lehet, hogy Huxley nem is tud gyorsírni. Ez azonban nem jelent semmit. Az se csodálatos, ha egy olyan építész művén találunk vasbeton hatásokat, aki sohase dolgozott vasbetonnal. A fogékony természetek önkénytelenül is hatása alá kerülnek mindazon elemeknek, amikből egy kor jellemző képe alakul ki.

A végzet bábjátéka tiszta irodalom. Szereplői is csak könyv-figurák, irodalmi alakok, létük egy-egy tétel igazolására szolgál és ha cselekszenek is valamit, az se egyéb, mint az a bizonyos «mellékelt ábra». Egy társadalmi osztálynak a rajza az egész könyv, aminek az alakjai mind kísértetiesen hasonlítanak egymásra bizonyos tekintetben. A szobatudós, a szocialista, a beérkezett művész, az előkelő hölgy, a nyárspolgár, a néplélek, a démon, a frontharcos vezér, mind egy társaságnak a tagjai, mind ismerik egymást túlontúl is. Szereplésük azt a hatást kelti, hogy itt nem igen lehetnek nagy változások, úgyis mindig minden a «családban marad». Valahogy társasjáték az egész, jobb körök társasjátéka nem halad egyenes vonalban előre, inkább körben mozog folyton, egyhelyben topog: nincs semmi fejlődés, semmi eredmény. A szereplők különböző lelkiállapotokat jelenítenek meg, tételüknek megfelelően viselkednek, nem esnek ki a szerepükből egy pillanatra sem. Az egyetlen mozzanat a regényben, ami frappáns és meglepő, egy gyilkosság. Azonban ez is olyan egyszerűen, olyan könnyen sikerül, E. Wallace hazájában olyan szokatlanul - de szándékosan - naiv, hogy végül azt a benyomást kelti, mintha ezt is csak úgy elmesélték volna, fikcióként, valami teória igazolásául.

A regény olyan mint egy kút; nem mutat sokat, kis felületű, akár át is lehetne lépni rajta, csak ha hozzászokik a szemünk, akkor látunk meg lenn a mélyben csillogni valamit. Ez a csillogás a stílus. Huxley nagyszerű formaművész. Ahogy egyes mellékmondatokkal, odavetett jelzőkkel életet önt papiros-figuráiba, ahogy teóriákból formált embereit addig gyúrja, színezi, árnyékolja, amíg azok teljesen élő, plasztikus hatást adnak, ez teszi csodálatos élménnyé a könyvet. Ez azonban inkább csak a másodszori olvasásnál alakul ki teljesen, amikor az olvasó felfigyel azokra a kis árnyalati fogásokra, amik felett elsőízben talán elsiklott.