Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · FIGYELŐ
Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges legmélyén? Mi közöset találhatnánk a cirkuszi arcfintoritásban, a szójátékban, a bohózatbeli félreértésben s az előkelő vígjátékjelenetben? - így kezdi Bergson a Nevetésről szóló tanulmányát. Valóban, mit jelent a nevetés? Aki örül, az nevet, nevetni jó, a jó és boldog emberek nevetnek. De nem nevetünk-e akkor is, ha valaki nagyképűen «visszaköszön», holott nem is neki köszöntek? Vagy ha rohanva érkezik s lihegve nézi az elfutott vonat hátát? Öröm és káröröm, nevet és
Száz új humoreszk - ebből csak
Nem tudom eldönteni, hagy Karinthy Frigyes melyik kategóriába tartozik. E könyvben ahány darab, annyiféle pszihé; játék a szavakkal, játék a nevetséges világgal, kegyetlen játék még önmagával is. Ha azt keressük, hogy e sokféle humoreszkekben mi az a kifogyhatatlan közösség, melyből az örök nevetséges táplálkozik, majd mindegyik lapra érvényesnek látszik a bergsoni meghatározás: «nincs komikum a tulajdonképpeni
De nézhetjük a humornak ezt a világát más fogalmak fényében is. A «Pillanatfelvételek» című ciklust olvasgatva, az embernek olyan érzése támad, hogy ezek az esetek, ezek az emberek, ez a légkör
Valakit, valamit, ami puha, védtelen és jóhiszemű: üldöznek, gyötörnek és felejthetetlenül megszégyenítenek. Ezeknek a humoreszkeknek egyéniségét ez a különös, fulladt és izgatott atmoszféra adja meg, melyben valami vészes földalatti nyomás humorost és tragikust oly közel taszít egymáshoz, hogy szinte hajszálon táncol az ellentétek egyensúlya s a humor úgy tornássza az oldó fény felé magát, mintha káoszból menekülne. A Hivatal, Nem nekem köszöntek, vagy a Magamban beszéltem című humoros eseteket például egyetlen emeltyű megbillentésével tragikus történetekké lehetne átváltoztatni. A lélek, amelyik önmagán nevet, sírni is tudna, s pusztán önvédelemből nevet, mint sötétségtől ijedt gyermek, ha énekel; ez a hang közelrokon a Karinthy-versek gyötrelmesen szép hangjával. De persze mégsem véletlen, hogy e szorongó emlékekből nem vers lett, s nem dráma, hanem humoreszk. A nevetés itélkezés, de önvédelem is. Egészen komplikált s szövevényes pszichológiai munka az, ahogy Karinthy e sötét világban fényt tud gyujtani magának, amíg önismerete álmok és emlékek nyomasztó asszociációit kibogozza s a megtalált fényben kineveti balga félelmeit. Ez az önanalizis úgy hat sokszor, mint epikusan előadott példázatok egy gyermekkor pszichológiáját boncolgató könyv margóján, mint tételek illusztrációja és igazolása - hogy sötét gyermekkorunk elnyomott félelmeit és megalázásait egész életünkön át hurcoljuk magunkban, s mindaddig szorongatni és kísérteni fognak - míg ki nem nevettük őket.
Persze nem állítom, hogy minden Karinthy-humoreszk ilyen, de ez ha nem is leggyakoribb, ezer arca közül talán a leglényegesebb arc. Ez a belső arc. Kifelé a világ kissé más, a szem, amely nézi, vidámabb, bölcsebb és keményebb tekintetű. De ez sem a humorista szeme. Az igazi humorista vele nevet a hálás publikummal és élvezi önmaga mulatságosságát, Karinthy sajátságoskép indulatosan tiltakozik minden ilyen szituáció ellem. «Humorista alatt nem azt az embert értik, aki viccel, hanem inkább azt, akivel lehet, sőt muszáj viccelni» (Vicces házigazda).
Karinthy humora nem a naiv viccelők konyhájából kerül, ezt a humort a legmagasabb értelem csiholja, éles, világos és fölényes elme munkája. Mindig tudatos, s ha úgy érzi, hogy analizálják, gúnyosan visszaanalizál. Fáradhatatlan szimattal dobja fel a mindennapi élet kis furcsaságait, hazug és rejtett és elferdült titkait; felvágja s elénk fordítja a
Egy-egy darabban az ifjú Karinthy üde vidámsága is felcsillan, (Mahlzeit és Zaturek) - ez nem az a harapó, gonosz világ, itt nevetni lehet s nem kinevetni, nem az ember komikus, csak a szituáció, mely mintha maga is mosolyogna a véletlenek félszeg játékain.
S még mélyebbre is áshatunk, megint egy új arc: az értelem játéka
Itt nem pusztán az ötletek és szójátékok sziporkáin fordul meg a dolog, egy nagyon mély és komplikált
Azt mondják, az a jó könyv, amiben mindenki a maga érzéseire és gondolataira ismer, amiben mindenki a saját egyéni ízlésének pontosan megfelelő szellemet kapja. Karinthy új könyve ebben az értelemben is jó könyv; ahány olvasó, ahány mentalitás, annyi színt, szempontot s értelmezést fog találni benne. Romlatlan elmék vidáman végignevetik az egészet, szilárd jellemükre büszke egyének fölényesen lemosolyoghatják a hős ügyetlen baklövéseit, ártatlan nők ötleteket tanulhatnak kevésbé ártatlan tapasztalatokból, férjek pedig felvilágosodhatnak az egész vonalon. A tudásra-szomjas komoly irodalmat kap, tudós készültséggel előadott eseményeket a nagyvilágból, s aki nem túlságosan vidám természetű, fel fogja fedezni e jókedvű világ alatt a földalatti sötét vizeket is.