Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · NÉVAI LÁSZLÓ:
Egy félóra mulva az autó visszavitte kettőjüket Salzburgba. János az egyik faluban megállította a kocsit, cigarettát vett s gyanakodva nézte a láthatárt. Vékony köd terjengett a bajor havasok felől. Amikor a város közelébe értek, magához húzta Éva kezét s arra kérte, hogy pihenjen estig.
- Tovább akarsz utazni?
- Dehogyis. Ma este megnézzük Gluck
A szállóhoz értek. A soffőr megemelte zsinóros sapkáját, visszaugrott a kormányhoz, a napfény megvillant a kémlő ablakon s a megszabadító kocsi fényes orra befordult a szomszédos uccába.
Éva este hétkor ébredt föl. János az ágya szélén ült s csontos hosszú arcát a tenyerében tartotta. Igazi hajdú fej volt, tekintete talán most is a nyírségi nádasba mélyedt, ahová nem ért el a labancok gyöngyházzal kirakott, cifra pisztolya. Az asszony máskor is az ágya szélén találta, anélkül, hogy a feszült arc mögött azelőtt megsejtette volna a széltől és füsttől kimart földönfutót. Észrevétlenül felült s nagy, nehéz csókkal kinyitotta János összeszorított hosszú száját. A férfi keze erősen reszketett, ügyetlenül szorította a karját s a szája csak a homlokáig merészkedett. A jobb kezed Jancsi... Erősen nyomta. Hirtelen ismerős fájdalmat érzett s az ura nevét hallotta, de olyan messziről, mintha csupasz sziklák verték volna vissza a mélységből.
Szótlanul mentek a színházba. Amíg aludt, havasi vihar szakadt a városra, a fák még csöpögtek s a gyalogjáró szélén fodrozva rohant le az esővíz. Alkonyodott. A halottvivők Eurydike holttestét Orpheus elé tették.
Éva csodálatos boldogságot érzett. Ilyennek szerette volna a temetését: Jánost tiszta ropogós fehérben, kezére hajtott fővel, barátok és hű fiatalok közt, kik a halotti ünnepnek szentelik ezt a szép, derűs napot. Korai halálával elmúlik felőlük a gond, szegénység, szolgaság, az istenek örökre elengedik a kicsinyes, mindennapi megpróbáltatást s elrendelik a férfihoz illő egyetlen nagy Próbát.
A fölösleges díszeitől lefosztott zene fegyelmezett borzalommal nyomult az alvilágba.
Mint Orpheus egykor, ki hitveséért az alvilágba szállt,
de visszajövet, míg ment előre,
megszegte a vak Szabályt...
Az alvilág küszöbén, már-már szemközt a fénnyel a kimerült Orpheus visszafordult hitetlen, gyáva asszonya után. Éva csak akkor vette észre, hogy sír, amikor a férfi zsebkendőjével az arcához tapogatózott. Még a démonok is melléje szegődtek, csak te árultad el, gondolta s az orrát engedelmesen belemártotta a zsebkendőbe.
Tündöklő, holdas éjszaka volt. A dóm kapujában a kőből faragott egyházatyák elbűvölve hallgatták a szomszédos térről áthallszó vízcsobogást. Egy darabig a főtemplom előtt üldögéltek, aztán lementek a folyóhoz, hogy jobban lássák a várhegyet. Szmókingos angol fiúk baktattak a híd közepén, a hátuk mögött rövid jeladás hallatszott s szétnyilt sorukban föltűnt a kék kocsi. Nyitott ablakából egy kesztyűs női kéz intett búcsút Jánoséknak, akik a korlát mellett, teljes holdfényben álltak. Két hatalmas bőrönd volt az autó hátuljára szíjjazva, úgy látszik, az asszony nem utazott egyedül.
Másnap megkapták Bálint kimentő levelét. Megelőző este váratlanul Antwerpenbe hívták, ahol egy Hythlodeus Raphael nevű portugál utazó Utópia sziget számára új alkotmányt akart vásárolni. Bálinté éppen ilyen, a vonaton legfeljebb még egy kicsit kiterjeszti a végrehajtó hatalmat.