Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · NÉVAI LÁSZLÓ:
Másnap reggel a Tomaselli kávéház előtt találkoztak vele. Évát már az se lepte volna meg, ha négy szürkével terem előttük s azt mondja, hogy Stalintól kapta az ötéves terv emlékére. Levett kalappal állt a napfényben s az asszony most látta először, hogy őszül egy kicsit.
Megelőző este érkezett Salzburgba. Tulajdonképpen nincs semmi dolga, restelli is, hogy ok nélkül kiszállt, de nem tudott ellenállni a műemlékeknek. Az asszony ismerte ezt a fogást. Örökké tétlenséget színlel, állítólag napokig lakik az ágyban, foglalkozásszerűen csavarog a Margitszigeten vagy elutazik Esztergomba, hogy Pázmány Péter pásztorbotját meglátogassa. A valóságban hatkor talpra ugrik. Semmi se esik nehezére, mint ahogy János mindent nehezen csinál, észrevétlenül dolgozik, láthatatlan kézjelekkel keresi a pénzt és rejtélyes foglalkozása egybeesik a szabad idejével.
De a beszéd nem ment olyan jól, mint Pesten. János hívta magukkal az érseki palotába, de Bálint nem mert elmozdulni a sarokról, ahová egy svájci szerkesztőnek adott találkát. Tanácstalanul mosolyogtak egymásra, érezték, hogy még nem illik válni.
Eközben a kék autó a járda széléhez gördült s a porköpenyes sofőr az ajtó elé ugorva nagyot köszönt Bálintnak. Gazdáját, Le Beau asszonyt, a Deista Nők Világszövetségének elnökét Bálint tavaly ismerte meg a genfi ülésen. Lady Le Beau annyira imádta a magyarokat, hogy amikor a férfi beszólt a kocsiba s néhány perc türelmet kért, mert legkedvesebb honfitársaival találkozott, az asszony kiszállt s viharos rábeszéléssel Jánosékat is meghívta Wolfgang tavi nyaralójába.
Útközben kiderült, hogy nemcsak szereti, hanem ismeri is a magyarokat. Két ízben volt Waldapfel grófék vendége Somogyban, akik népünkbe, múltunkba s ősi foglalkozásainkba egyformán beavatták. Mayfair-i lakásán magyar kutyákat tartott s a barátai közt Pappenheim grófnő magyarországi kalauzát osztogatta. Éva eltűnődve hallgatta. Eszébe jutott, hogy szegény apja sohase tudott a tiszalugosi parasztokkal bánni. Amikor újév napján a csendőrőrs tisztelgett nála, illemből a szolgálat felől érdeklődött. Könnyebb, mint a Kúnságban, felelte az őrmester s így tudták meg, hogy jámbor nép közt laknak. A lady pótolta hiányzó népismeretüket.
Ebéd előtt bejárták a nyaralót. Le Beau asszonynak nagyon szép könyvtára volt, itt dolgozott azokon a kiáltványokon, amelyeket a deista nők nevében Ázsia militarizált népeihez intézett. A szoba közepét vastag szőnyeggel borított heverő foglalta el: ezen pihente ki a kínos szövegezés fáradságait. Ázsiai népeknek írni nem könnyű! Falépcső vezetett az emeleti folyosóra, amelyből négy vendégszoba nyilt. Az egyikben Éva egy pillanatra visszamaradt. Talán a fali szőnyeg tetszett, talán az aranyozott álló óra... Később már maga se tudta, hogy mi tartotta vissza. A ruhásszekrény ajtaja elállt egy kicsit, kifelé menet önkéntelenül megbillentette s benézett. Bálint ismerős ruhái lógtak benne.
Egy másodpercig tartott az egész: a többiek már keresték. Nem is a többiek, hanem csak Bálint, a lady megbízásából. Amióta megérkeztek, a férfi tökéletesen megnémult, lement a partra, hogy utánanézzen a motorosnak, megetette a kert végébe kötözött pulikat, átvette a postát, egyszóval dolgozott. János úgy vállalta a munkát, mint a falusi takács a szövést. Bálint okosabban csinálta: az asszony minden lépését látta, egyetlen kárbaveszett mozdulatot se tett, pontosan, de «ráadás» nélkül dolgozott a koszt-kvártélyért.
Az ebéd csöndes volt. János farkasétvággyal evett s a szeme a tiroli bortól megfényesedett. Le Beau asszony biztosan olvasott Pappenheim grófnő kalauzában a magyar zsellérről, mondta váratlanul az ebéd végefelé. A zsellér lefordíthatatlan, szólt közbe Bálint szárazon. Akkor majd körülírom, felelte János kipirulva. És körülirta. Leírta a nagyapját.
Éva megdermedt. Hát ez lappangott a hallgatag esti szobadíszités és az ágyban megoldott számtanpéldák mögött? Földosztásról szóltak az iskolai példák? Egy ősi szolgát dugdosott előle s Bálint talán meg se fordult a fejében. Kiegyenesített kaszára gondolt, amelyhez nem maradt ereje s helyette megragadta a gyűlölt hivatali munkát, amelyet úgy rázott és öldökölt, mint Toldi a két farkast. János hirtelen elhallgatott. Átnyult az asztalon s a felesége félénk kezét öklébe szorította. Bocsáss meg, ha neveletlen voltam, súgta magyarul.
- Sajnálom, hogy azelőtt nem beszélt a barátairól, - fordult az angol nő Bálinthoz, amikor fölálltak. - Még sohase láttam ilyen szerető házaspárt.
A motoroshoz menet elmondta, hogy a túlsó parton őrzik Michael Pacher oltárát. Nem ismerik a képet? Ő rajong a festészetért. Tavaly nyáron Fontainebleauból átkocsizott Barbizonba, a hajdani festőtelepre. Rajong a festészetért! erősítette a kertkapuig.
És a muzsikáért is. Éva most már jól emlékezett rá. Néhány év előtt egy előkelő angol nő a berchtesgadeni úton elütött egy fiatal lengyel hegedüművészt, fölvette a kocsijába s a legjobb bécsi sebészt hivatta ki hozzá. Később Varsóban is meglátogatta. Mindezt a newyorki vizsgálóbíró előtt vallotta, aki a hegedüs halálügyében nyomozott. Amerikába menet véletlenül összetalálkoztak a hajón, Bostonig együtt utaztak, de lady Le Beau is csak a lapokból értesült, hogy a szerencsétlen fiút később megmérgezték.
Éva hirtelen elszédült. Lassan kicsúszott János karjából s határtalan megkönnyebbüléssel végigesett az úton.