Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · NÉVAI LÁSZLÓ:
Harmadnap, Salzburgba menet János kiállt az üres folyosóra. Évek óta nem volt ilyen jó napja, harag és halálvágy nélkül gondolt a mindennapi robotra s már azt se bánta, hogy Bálint délig olvashat az ágyban. Biztosan benne volt a hiba: mindenből lelkiismereti kérdést csinált, minden a bőrére égett, anélkül, hogy a lelkét végképp átadta volna valami igaz ügynek. Elégedetlen volt s nem lázadó. Tegnap, az udvari könyvtárban egy kicsit elfogta ugyan a keserűség, morgott is valamit a gondtalan diákéletről, de Éva úgy meghökkent, mintha hivatalkerülésen érte volna. Nyilván ragaszkodott a mindennapi robothoz, amely a férjét esténként engedelmes hajótörötté és botcsinálta lakásdíszítővé szelidítette. Így is van rendjén, határozta el megkönnyebbűlve, a feletőtlen élethez nagyobb szív, erősebb tüdő s más származás kell. A csavargó Bálint csavargó ősét Thurzó János a szandeci úton verette agyon. Az övét Bocskay telepítette a nánási telekre s az apjáig nem is mozdultak el onnan.
A folyosó végén óvatosan kinyitotta az ajtót. Rövid sínrészek villantak fel a megelőző kocsi hágcsója alól s a hosszú fűszálak eszeveszetten hajlongtak a töltésen. Eszébe jutott, hogy néhány nap előtt még egy «véletlen» halálos vasúti baleset is megfordult a fejében s mosolyogva, elhárító mozdulattal betette az ajtót.
A pályaudvar előtt sárga bőrrel bevont egyfogatúak álltak, uriasan, falusi kényelemmel lehetett rajtuk a városba vonulni. De János ügyet se vetett a gömbölyü kicsi lovakra, átment a lángoló téren s a villamoslépcsőnél bevárta Évát. Még a csomagokat se tette le. A szellőzetlen, zsufolt villamos nehezen siklott a lejtős uccákon, óvatosan lerakta szemközti szomszédjukat, egy asztmatikus, átizzadt ingü pénzbeszedőt és csörömpölve a hídra vergődött. János ledugta a fejét, hogy jobban lássa a panorámát. Állítólag már a várhegyet is megpillantotta.
Az asszony gépiesen bólintott. Tavaly nyáron Bálint megérkezett Fontainebleauba, a pályaudvar előtt kocsira ült s az erdőn át Barbizonba hajtatott. Évának csak most tünt fel, hogy nem mondta meg: kivel. Kivel mással, mint valami nővel. Már bosszantotta, hogy a télen nem ugratta Bálintot, nem csikarta ki belőle a nő nevét s mire a hídvégére értek, a kiváncsiság s az új bosszúság észrevétlenül elnyomták az elmaradt kocsizás fölötti keserűségét.
Ebéd után a bécsi kószálás előlről kezdődött. De alig találtak ki a dómtérre, a szökőkút előtt összetalálkoztak János hivatalbeli barátjával, aki roppant megörült a véletlennek. Legalább együtt írnak lapot a gazdájuknak! Rég készülhetett erre az ünnepi szertartásra, mert frissen töltött töltőtollat és selyempapírba göngyölt képeslapokat vett elő s felszólította Évát, hogy döntsön a szövegről. Három változatot ajánlott, mindegyiken meglátszott a huzamos előkészítő munka.
De Éva percek óta csak azt a hatalmas kék kocsit figyelte, amely a dómtól jövet lassan elgördült előttük. Vékony por lepte, a vezető rövid bajuszt viselt s a rézsút kifeszített sugárfogó kék fényt vetett az arcára. Negyven év körüli magas asszony olvasott a kocsiban. Éva csak később emlékezett rá, hogy csontkeretes pápaszemet viselt.
A drága, jó fiú délután elutazott. Kikisérték az állomásra s visszajövet útbaejtették a Mozart-múzeumot. Mozart anyáskodó ember volt, magyarázta János, ajtócsapkodás, családi jövés-menés közt komponált s munka után kiült a konyhába az asszonyokkal beszélgetni. Kimenet egy kis bonyodalmuk támadt. János a látogatók helyett az adományozók könyvébe írta a nevét s a boldogtalan teremőr kezeit tördelve visszacipelte őket, hogy sajátkezüleg javítsák ki a hibát. Legalább megtudták, hogy aznap mindössze négy adakozó akadt. Az utolsó erőszakosan megnyomott vonásokkal csak a kezdőbetűit írta be. Az őr úgy emlékezett, hogy a parancsoló írás egy pápaszemes hölgytől származik. Angol lehetett, tette hozzá csalhatatlan néprajzi ismerettel, mert 500 schillinget adott.
Bálint biztosan tudta volna, hogy kicsoda. Amióta a kedves kollégával találkoztak, Éva egy pillanatig se tágított többet az elképzelt közeléből. Együtt találgatták a szembejövő autók nemzetiségét: ez francia lesz, mondta ő, de a férfi fogadott, hogy angol s csakugyan az indiai alkirály ült benne. Az árkádok alól most lépett ki a fürge kis Salvador y Madariaga, aki Bálint alkotmányát nagyon megdicsérte Genfben. Az autós hölgyet... Itt Éva elakadt, abban a homályos reményben, hogy a férfi feltűnik a legközelebbi uccasarkon s kisegíti az elakadt találós játékban.
Még azt is megmondta volna, hogy mit csináljanak este, ha már nem telt a
Sokáig tartott az út a harmadik emeletig. A vadászlakba illő, falusias lépcsőház falán jámbor német metszetek lógtak. Fiatal vándor búcsúzott a fogadós lányától, Schubert és Schwindt a bécsi határban kocsikáztak. A nagy csöndben csak a vízvezetéki cső elnyujtott búgása hallszott. Hirtelen elakadt, szívére szorította a kezét s a falhoz lapult. Nem, még nem látott senkit. De a következő fordulóban megpillantja Bálintot. Már nem hasonlít a régi baráthoz, a szeme pirosan csillog, mint annak a titokzatos állatnak, amely gyerekkorában a Tisza túlsó partján kóborolt.
- Istenem, én Istenem...
A földszintről felhangzó nevetés visszaadta az erejét. Bement a szobájukba, leroskadt az ágy szélére s a tenyerét remegő ajkára szorította. Most már tudta, hogy kettőjük közül őt mérgezték meg. A Károlyi-kert fölötti kicsi lakásban naphosszat attól rettegett, hogy egy szép napon János se szó, se beszéd a hivatalból egyenesen Bálint után szökik. Gyűlölte a szombat esti beszámolókat, nem volt kíváncsi a kalandokra (a barbizoni útitársra se volt kíváncsi!) s a legszívesebben betapasztotta volna a fülét. Leszedte az asztalt, feketét főzött s úgy tett, mintha nem zavarná a férfiakat. Most minden szóra emlékezett. Micsoda tekergő, mondta János, mikor a rossz vendég elment, de a hangja olyan forrón vallott a szabadságról, hogy Éva beleborzongott. Nem is hitte, hogy ez a rövid külföldi út talpraállítja Jánost. Holott már Bécsben összeszedte magát, levelezőlapot írt a főnökének s megvette Salzburg látképét a «szombati» sarokba.
Arra ébredt, hogy meg-megakadva, nyugtalanul dörög. Az ura az éjjeliszekrényen tapogatózott, megtalálta a teli vizespoharat s kiitta. Fuj de meleg, morogta magában.
Éva nem mozdult. A száját egy kicsit kinyitotta, hogy kevésbé hallszódjék a szívverése. Álmában Bálinttal átkocsizott a salzburgi hídon. A középen tartottak, mikor a tulsó partról a kék autó beléjük rontott s a ló elejét fölnyársalta. De a kiömlő vért Bálint csókja hirtelen eltakarta...
Szerelmes vagyok, mondta hangosan. A hangja azonban nem tért vissza az álomból. János eközben felkelt, óvatosan az ablakhoz tapogatózott s a félrehúzott függöny mögül az eget kémlelte. Délelőtt Hellbrunnba készültek.