Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám
Abból látszik, hogy öregszem, mert a régesrég adódott eseményekre sokkal jobban emlékszem, mint a napokkal ezelőtt történtekre. A furcsa csak az, hogy, ami most eszembe jut, az nem is esemény, csak egy huszonöt év előtti közönséges szürke téli reggel, minden olyasmi nélkül, amit történésnek lehetne nevezni. Talán csak azért kell leírnom, mert olyan jól emlékszem rá és mindössze nyolc esztendős voltam akkor.
Rajtunk, kosztos gyerekeken kívül a néni és a bácsi aludt még a szobában. November lehetett, talán december... Amikor a cseléd felkeltett, a rolló még le volt húzva. A szobában az üres ágy látszott, amelyből a néni és a bácsi fölkelt. Ez a fehér ágy derengett ki a sötétségből és földúlt vánkosaival, megbolygatott dunnájával - nem tudom miért - azt a ravatalt juttatta eszembe, amit a kötelesék házában láttam pár napja. A köteles a szomszédunkban lakott. Sok gyereke volt, mindig ivott, a feleségét verte, káromkodott, kiabált az utcán és mi egymást ijesztgettük vele. Este, ha későn jutott eszébe a néninek a másnapi sütés és bennünket szalasztott el élesztőért a boltba, azzal rémítettük egymást:
- Jaj, gyün a részeges köteles...
Futottunk hazáig és a bácsi, akinek olyan nevetősen kék volt a szeme, mint a pólyásbabáké, végigsimította az arcunkat.
- Megint futottatok, holott a példabeszéd is azt tartja...
- Lassan járj, tovább érsz - hadarta Bandi, akit utáltunk a piszkos bársonyruhája miatt, a horkolása miatt, én pedig csak hallgattam és füleltem kifelé, az utcára, ahonnan ebben a percben csakugyan behallatszott a részeges köteles danolása...
- Nem danol többet, nem is üti többet a feleségét - mondta egy délután Márta, a cselédleány, ahogy vizet húzott a kerekes kúton.
A Bálint suszter felesége átkiáltott a szomszédból.
- Nem kár érte, dögöljön meg sorra az ilyen ember...
Így tudtuk meg a részeges köteles halálát. Mind a négyen elindultunk a kötelesék felé, ahol a legkisebb lány hajtotta játékból a konkolyozót a gangon. Ahogy meglátott minket, menekedni akart befelé, de a bátyám rákiáltott.
- Ne félj Annus, nem bántunk. Csak eljöttünk, mert hallottuk, meghalt az apád...
A kislány hangja olyan büszkén csendült, mintha új hajasbabával dicsekedne.
- Gyertek csak, megmutatom. Az új ruhája van rajta, a lábán fehér kapca...
A konyhában sokan sürögtek a gőzölgő tűzhely körül.
Valaki ránkkiáltott.
- Hát ezeknek mi közük ide?
A kötelesné védelmünkre kelt.
- Csak eredjenek a Lajos bácsihoz. Az izraelitáknak is az az Istenük, ami minékünk...
Nem értettük, miért mondja ezt, csak betódultunk a parádés szobába, amely jéghideg volt és a közepén csupa fehérségen feküdt a köteles. Nem dalolt, nem káromkodott, a szeme le volt húnyva és az álla felkötve.
- Szúrósra pederték a bajuszát - suttogta Róbert, akinek örökké sárga, jód-szagú kenőccsel volt bemaszitolva a fejbőre, mert sebek nőttek a haja közt.
A bátyám, csakhogy mutassa a maga tudását, felnőttes komolysággal mondta:
- Hallgass, nem szabad a halott bajuszát nézni...
Szerettem volna kérdezni, hogy miért, de nem mertem. Csak néztem a becsukott szemű kötelest, az első halottat, aki elém került. Sokáig néztem volna még, de a kötelesné benyitott.
- Gyertek, mert megfáztok...
A gang legfelső lépcsőjén büszkén állt Annuska.
- Az én papámnak aranybetűs koporsót hoznak, az én papámhoz eljön a tanító úr meg a pap is és énekelni fognak... És gyertya is ég...
Bandi a piszkos bársonyruhája zsebébe mélyesztette kezét.
- És annak is örülsz majd, hogy az aranybetűs koporsót leeresztik a gödörbe és földet dobnak rá? És, hogy árva leszel, mint a Kölesi Évi?
- Te leszel az. Én nem leszek árva. Az én papámnak fehér kapca van a lábán...
Nem mondta tovább, inkább hajtotta az üres konkolyozót.
Az utcán azt kérdeztem a bátyámtól:
- Miért nem szabad a bajuszát nézni?
Gondolkodott. Tudtam, hogy most ki fog találni valamit. Semmi nem juthatott eszébe, hát sokat sejttetőn, kezének széles gesztusával kísérve, kijelentette:
- Azért, mert nem...
És én álmomban is ezt a fekete bajuszt láttam. Sokszor, nagyon sokszor láttam és ezen a reggelen a néniék fehér ágya is őt juttatta eszembe.
Ásítottam, fáztam és közben húztam a harisnyámat. Hirtelen eszembe jutott, hogy a bátyám jövőre gimnáziumba megy, nem lesz akitől kérdezzem, hogy melyik cipő való a jobb, melyik a bal lábamra. Titokban tartottam, hogy ezt nem tudom, a bátyám se mesélgette, csak ha nagyritkán összevesztünk, vágta ki utolsó tromfként.
- Hallgass, vagy mindjárt megmondom a... tudod már mit...
Róbert, akinek szintén volt valami szégyelni valója, kárörvendően nevetett.
- Te, úgye nedves neki reggel a hálóingje meg a lepedője?
A bátyám azonban odább lökte.
- Hogyisne, úgy, mint a tied? Azt lesd!
Bizonyos, hogy megint baj volt a Róbert lepedőjével, mert Márta költögetésére nyafogni kezdett.
- Hagyjon engem... ágyban maradok, mert bedagadt a torkom...
Mártát azonban nem lehetett becsapni.
- Bedagadt a torkom, persze. Csak egy-kettőbe fölkelni... Pelenka kellene az ilyen gyerek alá...
Mindnyájan nevettek és én odasúgtam a bátyámnak:
- Add a jobblábamra valót...
Nagykeservesen befűztem a cipőimet.
Jaj, de jó lett volna mégegyszer visszafeküdni az ágyba, magamra húzni a dunnát és nem látni ezt a félsötét szobát. A téli reggel minden hidegét a csontjaimban éreztem. Összekoccant a fogam, az asztalon megláttam az összepockázott számtanfüzetemet és nagyon boldogtalan voltam.
A konyhában a teknő mellett ott állt Sulteisz néni, a mosónő. A lámpás még égett, de a felszálló, vastag gőzök befátylazták a cilindert. A mosónő belehajolt a teknőbe, szipogott és nedves orrát a réklije ujjába törölte.
Sohasem éreztem még ezt a kietlenséget, mint ebben a luggőzös, szűk konyhában. Sírni szerettem volna és leginkább azért, mert a tulajdonképpeni okát nem tudtam. Mindenféle szagok jöttek felém. A tej odakozmásodott a spórherden, de ez még csak hagyján! A luggőznél is jobban keverte a gyomromat a piszkos, ázott-tollú liba, melyet a sarokban tömött Márta. Összehajtott zsákon ült, térde alá szorította a libát és szórta szájába a zsíros, paprikás vízben áztatott dagadtszemű kukoricát. Néha megrázta fejét a liba és hullott szájából a kukorica szerteszét. Márta felemelte lábát, a liba sétálásba kezdett és még közelebb hozta szennyes tollai büdösségét.
A bácsi, imaszíjjal a homlokán, a karján; az ablak mellett ült, kezében a feketetáblás könyv és mormogott magában. A mosónő ránézett, tátva maradt csöppet a szája, úgy nézett, míg a néni rá nem förmedt.
- Eressze le a lugot és öntsön tiszta vizet a ruhára...
A keskenyre nyilt ajtón Eszti jött be, karján nagy halom vágott fával. Zöpögött, a szeme ki volt sírva. Tizennégyéves volt Eszti, de gyerekségében túltett még Bandin is. «Nagyon hátul álltál, amikor az észt osztotta az Isten» - szokta mondogatni a néni és ilyen alkalmakkor rendszerint egy-egy pofon is kijárt Esztinek. Nem rosszaságból verte a néni, százszor is elharsonázta naponta: «Nem akarok a mostohád lenni, a javadat akarom, nevelni akarlak, úrilányt akarok faragni belőled, hogy különb légy, mint a tollszedő mocskos anyád volt - nyugosztalja Isten szegény Rezsint...
Eszti ledobta a vágottfát a spórherd elé. A néni túlhangosnak találta a robajt.
- Ne truccolj, ne dulj-fulj, mert megmondlak apádnak. Jaj neked, ha az a kezébe vesz...
A bácsi, szép kék szemeivel felnézett a feketetáblás imakönyvből, rá a lányára és megcsöndesedett az imádságos szava. Kelet felé fordult, hajlongott, a szíj vége lebegett karján és fején, a néni pedig tovább kommandérozta Esztit.
- Szerencséd, hogy imádkozik apád. Ezer szerencséd... Eredj, terítsd meg az asztalt, de magadnak ne rakj csészét, nem kapsz reggelit...
A bácsi csak hajlongott kelet felé fordulva, homloka közepén az imaszíj szent négyszöge feketedett és a kék szemének volt egy olyan pillantása, hogy mindnyájan elhallgattunk. Csak a liba gágogott szétterjesztett szárnnyal, szegény, piszkos liba, amelyből szombatra pecsenye lesz.
- Vidd ki azt a ludat - parancsolta a néni Mártának, előbb azonban felvette ő maga, megtapogatta a hasa alját és zsíros mosoly terült el vastag szája körül.
- Szép mája lesz...
A víz jéghideg volt a bádoglavórban, szemem égett az előkívánkozó könnyektől, de csak locsoltam, mostam magamat, mintha minden nagy bánatomtól meg tudnék így szabadulni.
- Fogkefét használni - intett a néni, mert a spórherd mellől, a sűrű gőzön keresztül is látta, hogy csalni akarok a szájmosásnál.
A félszemű Jankó cigány nyitotta az ajtót. Éppen csak ez hiányzott még ebben a viharral bélelt reggelen. Maradék mérgét a kopaszfejű cigányra zúdította a néni.
- Mars innen! Beereszti a hideget, behozza a büdösséget. Nincs semmi... mars innen... nincs maradék. Eredjen dolgozni, akkor lesz kenyér. Mars, mars innen, a kenyér héjját is bánom ilyen naplopótól. Megégetni, felnégyelni kellene valamennyit...
A bácsi leszedte a szíjakat, összehajtotta az imakendőjét, az ablakdeszkáról elvette a két szivarvéget és pipájából ujságpapirosra piszkálta a bagót. Futott vele a félszemű Jankó után és ahogy visszajött, neki is juttatott valamit a néni.
- Te Spitzer, te szoktatod ide ezt a bandát, az áldott jó szíveddel, te Spitzer, mert te azt se bánnád, ha karéjszám szétosztogatnám nekik a kenyeret...
A bácsi azonban felénk fordult.
- Fél nyolc lesz gyerekek. Reggelizni, mert elkéstek az iskolából...
- Asztalhoz - harsonázta a néni és, ahogy megláttam a gyűrött, kávéfoltos abroszt, ahogy felémtódult újra a liba ittmaradt szaga, a luggőz, ahogy láttam az ablakra tapadni a szürke, fagyos téli reggelt, bizsergő, égő szememen kibuggyant a könny.
A néni előtt ez sem maradt rejtve.
- Te, Spitzer, nézd ezt a gyereket, ez megint sír, ez megint szeretne a mamájánál lenni, hogy szopjon kicsit...
Bandi a piszkos bársonyruhájában, Róbert a kenőcsös fejével, hangosan vihogott, a bátyám pedig dühösen mormogott valamit felém.
Gyorsan megtöröltem a szememet és inni kezdtem a kesernyés kávét.
A bácsi csak kavargatta az övét. Felvette, a szája felé vitte a csészét, de újra letette.
A spórherd felé nézett, ahol Eszti állt...