Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám
Mikor az út fordulójához értünk
két frissen metszett cöveket vertünk a földbe és megjelölvén őket
mondtuk: legyetek méltók nevünk őrizetére.
Mert hiú, fiatal legények voltunk ekkor, akik kevés pénzzel rendelkeznek
és még kevesebb ismerettel az élet rejtett dolgai felől.
Így délidőn, ha víz partjára értünk, élvezzük legigazabban az életet.
Miközben virágok nyílnak köröttünk s miközben madár rikolt a fán
mezítlen állunk a sárga fövenyen, ábrázatunk megtükröződik a vizben
és örülünk a szélnek, mely összeborzolja testünk pehelyfinom szőrzetét.
Ó, Isten, ha vagy, tekints le fiaidra, akik gyarló fájdalmukban
egyedül vándorolnak ezen a girbe-gurba földön!
Így kiabálunk a végtelen magasságba és tudjuk, mindez csak játék,
Rózsák helyett szavak rügyeznek fogaink között és a viz is játszik fehér habokkal
méh száll, lubickol a malom kereke, vagy gólya kelepel a fényben
gyereket hintál fehér pólyában, ahogyan a mesékben irva van
s ahonnan mi valamikor kiléptünk
ágrólszakadt csavargók, most két mezitelen kamasz a viz partján
amint elfeledkezvén a világról
örülünk magunknak és éneket zengünk a nyár dicséretére.