Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: A FIATAL SZÉCHENYI
Forrongó idők voltak és az egyén csak nehezen állhatott ellen a történelem sodrának. A forradalom véres árnyéka beborította a régi szépségeket, a kegyetlen megtorlások megbénították a régi lendületet. Óvatos és kiábrándult lett ez az ifjúságát vesztett nemzedék, amelyhez Ferenc gróf is tartozott; míg lassan-lassan az üres lelket betöltötte a hit. A gróf az évek folyamán fel-felcserélte titkárait. Az első - Hajnóczy József volt. A második már csak ártalmatlan világi könyveket fordított magyarra. Az utolsó, Pigay Antal vallásos iratok átültetésében lelte kedvét, amelyeket Széchenyi a maga költségén adott ki. Leányát kezdetben Verseghy tanította hárfa mellett énekre, a pap, aki börtönbe jutott; később Hofbauer Kelemen atya volt a gyermekek nevelője, akit szentté avattak. A régi szabadkőmíves társaság helyét a bécsi újkatolikusok foglalták el, Adam Müller, Friedrich és Dorothea Schlegel, Veit János s a megtért német, olasz arisztokraták. «Meinen guten alten Vater sah Papa Vitzay, als Atheisten, als brennenden Patrioten, als wüthenden royalisten, als Bettbruder und so weiter. So trugen ihn die Wellen, wie werden sie mich tragen» [*] - jegyezte fel naplójában aggodalmas sóhajjal István fia. (1820 november 21.)
Mégsem a hullámok vitték, hanem a sebzett lélek gyógyulást kereső ösztöne. Útja nemcsak az övé, hanem az egész felvilágosodásé, amely heves rázkódásokon keresztül jutott el önmaga tagadásáig. És különös, az annyira ellentétes eredmény mégis magán viseli fogantatása jellegét. Az első szembeforduló nemzedék nemcsak műveltségét nyerte a felvilágosodástól, hanem gondolkozási formáit, dialektikus eszközeit, stílusát; a szabadgondolat kezéből csavarta ki a fegyvert, amelyet ellene fordított. A vallásos megújulás leglelkesebb harcosai a friss ihletet nyert szerzetesek mellett áttért protestánsok, kitért zsidók, a racionalizmus iskoláját kijárt franciák; hitbuzgalmukban ott izzik az ész türelmetlensége. A logika játékait megúnt agyvelő most misztikus örömökkel zsongítja magát és a kettő szenvedélyes végiggondoltságában nagyon hasonlít egymásra; a rokokó szeszély a szertartások bonyolult szépségében talál kielégülést; az örökölt esztéta ízlés megkeresi a zsákmányát a katholikumban. A politikai visszahatás is a forradalom eszközeivel építi ki hadállásait. Bonald az ideológok, gyűlölt ellenfelei merevségével sorakoztatja összezúzó érveit, Rivarol végsőkig finomult szellemességkészlettel tagadja a tagadást és a legnagyobb mester, Metternich a maga személyében újból életre kelti a letűnt ancien régime-et.
Egyet azonban végkép elvesztett ez az átmeneti nemzedék: a szórakozását. Olvasmányai elkárhozódtak; minden, ami kényes ízlését kielégítette, tilos volt, ami újat kapott, csak az erkölcseit nyugtatta meg. A kavargó eszméknek kiváló prófétái mellett még nem született meg a művésze; a veszedelmes gondolatokat Voltaire képviselte, a magasztos elveket névtelenek. A stílus még a lázadók pártján állott. Az évszázad varázsától nehéz volt szabadulni azoknak is, akik meggyűlölték a századot; egy gróf Teleki József, aki röpiratban támadta a filozófusokat és kíváncsi tisztelettel zarándokolt el hozzájuk franciaországi útjában, jellemző példája a meghasonlott kortársnak. Egyik, nem lekicsinylendő oka lehetett ez a praktikus érdeklődés feltámadásának, a gyakorlati munkák felé fordulásnak, amit Széchényi is ajánl a fiának. A gazdasági problemák kerültek előtérbe, a mulattató franciák helyett a kötelességteljesítő angolok; a szórakozás helyét elfoglalta a tanulás.
Széchenyi korának gyermeke volt, nagyvonalú könyvgyüjtésében, maecenáskodásában, a magyar irodalom iránti érdeklődésében (amely fiából hiányzott). Kónyi, Teschedik Sámuel, Pálóczi Horváth Ádám, Kazinczy, Révai érezték támogató kezét, a múzeum-alapítással lerótta nagyúri adóját a nemzetnek. Az elvek századvégi zűrzavara őt is megszállotta és megkínozta érzékeny idegzetét. Politikai meggyőződése sem tudott teljesen kialakulni, javaslatait legfelsőbb helyen nem vették figyelembe, az átalakulás szüksége és a forradalom réme viaskodtak gondolataiban. Hivatalvállalásai és meg-megismétlődő lemondásai mutatják bizonytalanságát. 1806 szeptember l4-én ezeket írta be Gessner «Memorabilien der Zeit» kötetébe (Dorothea v. Schlegel ajándéka), amit napi jegyzetekre használt: «resignirte ich alle meine Ämter, weil mich die lange Erfahrung überzeugte, dass nur Gott allein, aber keine menschliche Kraft mehr fähig seye, den Umsturz von Europa, folglich auch von unseren Constitution abzuwenden. Die wenige noch übrigen Lebens-Jahre wollte ich also meinen Kindern währen.» Reményevesztett politikus volt, aki nem hitt többé a megoldás lehetőségében és fatalizmussal viselte sorsát.
De - századához híven - lelke mélyén mindvégig hitt a dolgok lényegét megváltoztató elméletben. Memorandumai mellett titkon egy nagy összefoglaló munkán dolgozgatott, «A korszellemről», amely hivatva lett volna az általános elégedetlenséget megszüntetni és minden bajt orvosolni. A munka mindmáig kiadatlan, bár gondolatai rendkívül érdekesek és Széchenyi lelki fejlődésére nagyon jellemzők. «Exaltált 15 éves filozófusok, 16 éves doktorok, írók, recenzensek, önző, nagyravágyó, kozmopolita emberek» indították el a rosszat. A kritikai szellem hozta meg a közerkölcsök romlását, bankbukásokat, válásokat. A nevelés kivétetett az egyház kezéből, vallástalanná és eredménytelenné vált. A konviktusok eltörlése súlyos helyzetbe hozta az arisztokratákat; nevelőt kénytelenek fogadni, akinek vallásos és erkölcsi nézeteit alig ismerik. Egyébként a hivatalokban mellőzöttek és folytonos gúnyolódás áldozatai. A polgárság fényűző, a régi háziasság, kevéssel megelégedés, szorgalom kiveszett belőlük. A paraszt is megromlott, a katonaságban eltűnt az alárendeltség szelleme, filantrópikus érzelmek tolakodtak a régi fegyelem helyére. A büntető törvények nem elég szigorúak, a bűnösök nem méltányolják kellőleg. A kabinetek titkos tervei feleslegesen napvilágra kerülnek. A régi elv az volt: a király atyai gondoskodását nem kell a gyerekek előtt felfedni. Most a nép felizgatva ismerni akarja az okokat, hogy ítéljen és sörházakban politizáljon felettük. Az ujság- és röpiratírók visszaélnek szabadságukkal, minden jót nevetségessé tesznek. A sajtószabadságot csak orvosi, gazdasági, technológiai, fizikai munkákra szabadna kiterjeszteni, de vallásos, metafizikai, filozófiai, vagy államtudományi könyvekre nem. A recenziókat még az irodalmi lapokban is el kellene tiltani, mert rendszerint pártoskodók, a recenzens gondolkodására és hajlamaira jellemzők, nem a szerzőére és így az olvasót félrevezetik. Az iskoláztatás legalább az erkölcsi tárgyakban kerüljön újra papok kezébe és legyen egészében vallásos szellemű. De a politikai megbízhatóság mindennél előbbrevaló; még a vallásos könyvekkel is ügyelni kell arra, nincs-e a fejedelem ellen irányuló fanatizmus bennük. A minisztereknek nem akar korlátlan hatalmat adni, a tisztviselők azonban mindenesetre erősen függjenek tőlük. Itt a legfőbb ideje a védelemnek, mert a liberalizmus már nagyon előre haladt, meglazította a kötelékeket, amelyek a népet vallásához és uralkodójához fűzik, a következmények pedig kiszámíthatatlanok. A kezdet a vallástalan és tévútra vezető politikai könyvek eltiltása lehetne, azután a jobb felfogás terjesztésére megbízottakat kellene küldeni az országba, akik felügyelnének és a népet megnyugtatnák, amíg a helyzetükön javítani lehet, - ezzel a
Ime a felvilágosodottból lett reakciós, aki érzi a nevelés nagy jelentőségét, ismeri a könyvek mérgét, ime az eszmék között élő, aki most az ellenkező végleten gyakorlati politikának szeretné megtenni elvont fogalmait. Mennyi éleselméjűség a hibák felismerésében, milyen éles túlzás a segítségben! A szavak határozottak, a hosszadalmas fejtegetések mögött mégis érezzük a belső bizonytalanságot. A felterjesztések megalkotója haladó reformokat sürgetett, az ideges és szorongatott magányos dolgozó legszívesebben visszafordítaná az idő kerekét; nemzetét előre vinni, az emberiséget megállítani volna jó. Orvosságai nagyrészét erős adagolásban szállította az udvar új kormányzása; mégis hol a kedv, amely ellenmondás nélkül tudná vállalni a szolgálat feladatát? Az arisztokrata a patriarkális uralom aranykorszakát kívánja vissza; miért hát a belső ellenszegülés az atyai kéz megvalósított hatalmával szemben? Ugyanazt akarja, amit ők akarnak, csak valahogy másképen és ezt a máshogyant nem tudta kihozni magából. Fiatalságát elvesztette, a férficélok eléretlenek, öregsége kilátástalan, - a lélek nyugtalanul keresi életének értelmét és összegezi tapasztalatait. Gyöngeség, bágyadt kezdemények, meghasonlás, de fürkésző öntudat, meg nem tört gondolkozás az apai hagyaték, határozatlan csírák, amelyek kifejlődhettek volna a metternichi céltudatosságig és eljutottak a robbanó lendülethez és az önmarcangoló összeomláshoz.
Széchenyi István nagyon szerette az apját. Katonáskodásából, utazásaiból hosszú leveleket küldözget haza, ahol csak néhány kedveskedő sor jut az anyának (aki különben is színtelenül vonul meg a háttérben), a többi bizalmas megbeszélés, tartalmas beszámoló és ki-kitörő vallomás az apának. Embereket jellemez néhány mulatságos vonással az értőnek és felfedi magát a megértőnek. Pénzt kér rengeteget költ és tele van önváddal a pazarlásáért. Hangulata levélről-levélre változik. Egyszer teljesen beleéli magát pályájába, a kötelességteljesítéssel lép majd az apai nyomokba. Majd elfutja a türelmetlenség; mi lehet belőle? Csigalassúsággal, a force de l'âge, egy öreg merev generális! Elég ez neki? Az apjának más céljai is voltak. Olvasni, tanulni rengeteget, utazni, világot látni, és valahogy, még nem tudja hogyan, használni nemzetének. Ez a hivatása, itt rójja le fiúi háláját. De megrohanja a kétség: ő tűz ki ilyen célt felületes, szétszórt tudásával, elfecsérelt idejével? Még helyesen írni sem tud (ne mutogassák a leveleit!), az ambiciója csak hiúság, az ereje csak szemfényvesztés. Az apja meg fog bocsátani. «Sie fordern nicht seinen Namen in denen Zeitungen zu lesen, seine Brust mit Bandern umzingelt zu schauen. Sie drücken ihn herzlich an die Brust, wenn er ein guter Mensch ist, den Gott und seine Nebenmenschen lieben.» (Levele 1818 dec. 14-ről.) Ó, ez a szakadatlan nyugtalanság, életunalom, értelmetlen szenvedés, amihez gyermekkora óta hozzászokott! Csak az apai áldás, amit a levelekben kap, teszi őt rövid időre kimondhatatlan boldoggá és elviselhetővé szomorú életét. Tudja, hogy a fájdalomban is van mintaképe.
Apa és fiú egy ponton találnak legigazabban egymásra, az első hivalkodóbban, a másik szemérmesen. Az egyik felvilágosodott volt, a másik gyakran cinikus és megmosolyogja az apai gyöngeséget; mégis a hit megrázza őket és egybeborítja. «Zeigen Sie, guter Vater, diesen Brief keinen Menschen, ich bitte Sie, - nicht, dass ich mich schäme, - meiner Religion Formen und Gesetze genau pünktlich zu beobachten, - weiss Gott - sondern Sie wissen - wie leicht man für einen Hypocriten gehalten werden kann, wenn man einen jungen Mann, der das Leben geniesst und liebt, spielt - und in einem Brief mit solchen Sachen als Gebeth und Beichte, sich prahlt. - Es is vieleicht auch nicht Recht, dass ich Ihnen davon sprach und noch sprechen werde.» (1819. április.) Meggyónt és zokogva bánta meg bűneit, órák teltek el a fájdalmas megigazulásban.
Egész lényében a nagyúr mutatkozott meg, ahogy külföldi áramlatok hazai típusaként nálunk is testet öltött. A műveltség századának kifinomodott ízlésű vezetőembere, az alkotók mellett a gyüjtő, szenvedélyes irodalmárok között a bőkezű pártfogó, az ész és a tehetség elhivatottjai előtt a magatartásával és életmodorával példaadó. Literator és maecenás; az irodalomszociológiai kapcsolaton túl erkölcsi erő rejlett e jellegzetes kettősségben, az érdem és a személyiség egymásrautaltsága, egymást szolgálása. A két fajta lélek együtt formálódott, mégha lázadó is volt az egyik és gőgösen zárkózott a másik és amidőn a forradalom robbanása szétvetette őket, mindkettő mélységesen érezte a megrázkódtatást. Bizonyos mértékig morális igazolását és élettartalmát vesztette el a mágnás, irodalmi képzeteinek jórészét az író. Széchenyi Ferenc vallásos rajongása, Kölcsey és Vörösmarty nemzedékének tárgytalan ősi dicsőség-kultusza nagyszerű pótlékai egy letűnt, elevenebb, közvetlenebb, pontosabb élménynek.
De vajjon valóban megvolt nálunk is ez a példaadás, vagy csak idegen példák kísértése csábít a feltevésre? Volt-e magyar arisztokratikus kultúra? A válasznál egy döntő körülményt kell figyelembe vennünk: a XVIII. századi arisztokrata számára a kultúra nem egyéni teljesítményekkel megrohamozott eszmény, művészi vagy irodalmi feladat, hanem természetes életforma, gesztusaiban megvalósított színvonal. Utazik és közvetíti a külföldi hatásokat, építkezik, berendezi kastélyát és szolgálja a művészeteket, pártfogol és szolgálja az irodalmat, alapítványokat tesz és szolgálja a tudományt. Alkot ő is a maga módján, sajátos területén egyenrangú a teremtőkkel. Szórakozni akar és kultúrát teremt maga körül; hogy jól érezze magát, előbbreviszi nemzetét.
Semmit sem jelentene a nemzeti kultúra szempontjából az a kétszáznál több kastély, amellyel Mária Terézia uralkodása alatt és után beépítik az országot az Esterházyak, Pálffyak, Zichyek, Csákyak és a többiek, köztük Esterházy Miklós kis Versailles-a, amelynek kertjét maga «delineálta», híres ünnepségeivel, színházával, pompás képgyüjteményével és Haydn karmesterrel, a pozsonyi, pesti, kassai városi paloták, Erdődy gróf pozsonyi operájával? Semmit sem jelentenének a nagyszerű magánkönyvtárak, a Sztárayak nagymihályi, gróf Csáky homonnai, a Batthyányak rohonci gyüjteménye, a pozsonyi Apponyi-könyvtár, amely csakhamar a közönség számára is nyitva állott, Barkóczy, Ráday Gedeon, Orczy Lőrinc, Prónay báró, Grassalkovich ezernyi könyve, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár? Nemzetietlen lenne egy gróf Esterházy Károly, egri püspök, akinek Eger annyit köszönhet, a váci bazilika építkezésének megkezdője, II. József reformjai ellen a püspöki kar megszervezője, gróf Barkóczy Ferenc prímás könyvnyomdák, iskolák mentora, gróf Batthyány Ignác püspök, aki csillagvizsgálót alapít és tudós társaságot tervez, gróf Esterházy Ferenc kancellár, aki a tanügyi reformból veszi ki részét, gróf Viczay Mihály, aki Héderváron világhírű érem- és régiséggyüjteményt teremt meg, gróf Festetich György, aki az első gazdasági tanintézetet megszervezi, a mágnások, akik katonai akadémia céljaira tesznek nagy alapítványokat? A magyar nyelvi műveltség panaszkodhatna egy gróf Cziráky Antalra, aki 1791-ben joghallgató társaival «Nevendék magyar társaság»-ot alapít a magyar nyelv és irodalom előmozdítására, báró Orczy Lőrincre, gróf Teleki Józsefre, gróf Ráday Gedeonra, aki irodalmi működés, könyvgyüjtés mellett egy magyar színjátszó társulatot is akar szervezni, (ami Bacsányi miatt hiúsult meg, ha hihetünk Kazinczynak,) gróf Dessewffy Józsefre, Kazinczy barátjára, a testőr írók bécsi magyar arisztokrata pártfogóira, gróf Széchényi Ferencre, akinél 1790-ben «litterarius consessus» ül egybe a magyar tudós társaság felállításáról tárgyalni, az erdélyi mágnások kísérletére, hogy hazájukban (Döbrenteit jóval megelőzve) magyar folyóiratot indítsanak meg, az 1792-93. reformmunkálatok fényes nevű kidolgozóira, tudósok utaztatóira, írók kiadóira? Ahol aránylag rövid időköz ennyi egyéni kezdeményt hoz létre, ott az osztály megtette kötelességét.
Az elidegenedés sokat hangoztatott vádja tehát nem állhat meg. Mágnásaink szellemét a kor divatja és a keleteurópai körülmények nyomása (gondoljunk a cseh, orosz, lengyel arisztokráciára) formálta kozmopolitára, szolgálataik nemzetüknek szóltak. Bécs varázsa uralkodott fogékony lelkeiken, aminthogy megejtette a kultúrára éhes köznemes testőrök és a lelkes polgári hírlapírók, Görög Demeterek, Kerekes Sámuelek, Decsi Sámuelek, Kulcsár Istvánok képzeletét is, vagy a plebejus Bacsányiét. Bécs nemzetközi vonzást gyakorolt előbb rokokó bájaival, később Ferenc alatt, megőrzött ancien régime-i külsőségeivel és ellenforradalmi romantikájával. A felvilágosodott Berlin után Bécs lett az eszmei megújhodást, vallásos elmélyülést kereső irodalmárok élményközépponja és Dorothea v. Schlegel meggyőződéssel írta egyik levelében: «Ich sage dir, es ist jetzt in ganz Deutschland kein Heil, als unter dem Hause Österreich» Az udvar nagy kohója átlényegítette az idegent; elég Savoyai Jenő korábbi, Gentz, Adam Müller, Metternich későbbi nagy példáira utalnunk. Nálunk is két egymásutáni típus élte meg Bécset; Kazinczy, aki boldogan sietett fel Mozart, a Belvedere s Denis városába és Széchenyi Ferenc, aki papokat, templomokat, katolikus ábrándozókat talált benne többet, mint bárhol másutt.
Széchenyi Istvánnak is megvolt a maga Bécse. A bécsi kongresszus városa, a győzedelmeskedett ellenforradalomé, amely brilliáns mulatságokkal ünnepelte a bitorló bukását és a régi külsőségek feltámadását. Az arisztokrata fiatalság, amely ekkor itt összeverődött; már nem ismerte apáinak nyugtalan hányódását az eszmék és az események sodrában, problemátlanul és elégedetten adta át magát a szórakozásnak.
Az új nemzedék gyerekemlékekkel gondolt a forradalomra, olvasmányokban, mint a visszahozhatatlan tegnap gondolatvilágát, élte át a felvilágosodást, mentes volt a kiábrándulás és összeomlott életcélok szülte miszticizmustól is, elhagyta a régi modort, a birtokán élő nagyúrnak patriarkális pártfogását emberekkel és kultúrával szemben. Az új mágnás sokkal inkább osztályának tagja, mint egyéniség, inkább társasági lény, mint önálló, inkább reprezentál, mint teremt. Az írók és művészek köréből kiszakadva, életcélját a hivatalban, politikában látja, nem amatőr többé és nem maecenás, számára előre kijelölt érdeklődési területeken mozog, nem tér le egyéni utakra. Főfoglalatossága a társas élet, már nem az ancien régime szellemi szalonjaiban, hanem bálok, estélyek, elegáns ünnepségek külsőséges formáiban. Egymás közt él és ha kacérkodni kezd is liberális eszmékkel, jobban elkülönült a polgároktól, mint a forradalom előtt. Gőgje erősebb, hierarchikus érzéke fejlettebb. Eszménye a realista Metternich, világa az ujjáéledt udvar, kedvenc lakóhelye az örök Bécs.
Széchenyi fiatalságának döntő tényezője az arisztokratikus társasság. Első benyomásai és szerelmei innen keletkeznek; a környezetébe illeszkedés veti fel életének, sorsának problematikáját, Magyarország felé Bécs lendíti.
Fényes nemzetközi társaság élvezi itt ekkor Talleyrand és Metternich diplomáciai párbaját, a császárok jelenlétét, a szép nők seregét, a szövődő intrikákat és viszonyokat. Thurn-Taxis hercegnő, Esterházy Pál felesége, a beauté étonnante, Széchenyi Sophie, Zichy Ferdinándné, a beauté triviale, Festetich Julie, Zichy Károlyné, a beauté céleste, és Lobkowitz-Auersperg hercegnő, la beauté, qui inspire seule du vrai sentiment, a kongresszus álló csillagai. És lady Caroline Meade, aki annyi kacér nő között külön kiérdemli a beauté coquette melléknevet, meg Saurau-Hunyadi Gabriella grófnő, a temperamentumosok közt is beauté de diable - Széchenyi első szerelmei. Karolina, «das reizendste und zugleich tollste Wesen, das man sehen konnte», az élesszemű és nyelvű Thürheim grófnő szerint, hangulatoknak odadobottságával a nagy szenvedélyt váltja ki sógorából. Szenvedélyt, amely nem a kielégülést keresi, hanem a nyugtalanságot, nem a boldogságot, hanem az önkínzást, a vér megmérgezettségét, az idegek feszülését. Amíg él («rövid tavasz, tele zivatarokkal»), de különösen, amidőn összeroppant kedéllyel váratlanul meghal, mily nagyszerű élmény egy izgalmakat kereső lélek számára! Széchenyi szervezete kívánja a fájdalmat, a megrázkódtatások villanyütései ébresztik erejét, a halálvágy állandó nyomása alatt szökik fel benne az életérzés. Energiátlansága amely alapjában közömbösség az élet mindennapi színjátékával szemben, a különös, a kivételes érintésére lobban át cselekvésbe; ezt azonban maga teremti magának fürkésző szellemével, érzelmeinek zürzavarával, csapongó hangulataival. Sohasem a valóság érdekli, hanem a valóságról alkotott színdús képzetei; a későbbi «nagy realista» valójában mesterséges álomvilágban él, ahol a dolgok elvesztik valódi körvonalaikat és eltúlozva, torzítva, ködösítve vetítődnek a saját lényegét kereső lélekre. A napló magányába a külvilág gyötrelmes lidércként húzódik be; az elejtett megjegyzések, az emberek véleményei, a társasági kudarcok és nevetségessé válások, a sikertelenségek és visszautasítások, az önbírálat megalázó szenvedélye, az olvasmányok keserű utóíze, a tragikus szerelmek itt százszorosan felerősödnek, hogy figyelmeztessék a különben közömbösen élőt az igazi életre, aminek az értelme a szenvedés. Széchenyi az idegeivel és az idegeiért él, olvas, utazik, szeret, majd később dolgozik és alkot.
A társaság és a nők fiatalságának legeredményesebb izgatószerei. Egyik nélkül sem tud meglenni, mindegyikkel rosszul érzi magát. Társasági helyzete furcsa egyvelege a sikernek és háttérbeszorítottságnak. Beleillik arisztokratikus környezetébe nagyúri fellépésével, iróniájának villódzó ötleteivel, emberlátásával, mégis valahogyan kirí közülük; valami megmagyarázhatatlan félszegség, árnyalatnyi komikum tapad hozzá, nem veszik egészen komolyan. Érzi és hasztalan küzd az érzése ellen; egyszerre fölényes és megalázott. Büszke rá, hogy külömbözik, szeretne mégis olyan lenni, mint a többi. Kifakadásaiból fojtott vágyakozás szól: minden mellőzés hallatlanul sérti. Liechtenstein hercegnő három hónapon át nem hívta meg ebédre, bár tudta, hogy Bécsben van! A magáramaradó egyéniség keserűsége munkál benne, amely irígykedve nézi a sima beolvadókat. Örök elkülönödés a sorsa, örök kívánkozással a közösség felé. Társai, az osztály hiánytalan képviselői, kicsit megütődve, jóindulattal, nem nagy reményekkel, fölülről gyámolítón szemlélik excentrikus természetét és ő magában igazat ad nekik. A nők egy fokkal élesebben látják, pillanatokra megsejtik benne a rendkívülit, igazi, mély hatást itt sem tud elérni. «Vous n'avez pas du principes: beaucoup de Legerté - un coeur excellent - beaucoup d'esprit - et vous avez lu passablement dants votre vie - votre experience n'est pas grande. Vous avez un talent d'amuser le monde, et de donner une tournure agréable "ŕ toute ce que vous dites. - Vous ne saurez gučre vous attacher - et l'amour reste constent dans vous - mais vous changes trčs souvent l'objet» - jegyzi fel naplójába egy angol lady első ítéletét. (1815 november 4.) Szerelmei is kicsit meghatva, kicsit mulattatva olvassák exaltált leveleit, meghallgatják szenvedélyes vallomásait és máshoz mennek férjhez. Akikre talál, a szabályokhoz vannak szokva, nem a kivételhez. Új meg új hulláma a gyötrődésnek. A halott emléke kisért a szép Selina Meade iránti fellobbanásban; Selina azonban nem érzi a konstelláció ízét és gróf Clamné lesz. Egy másik ostromolt az elkényeztetett kis Liechtenstein Henriette, aki nevet, ha reá néz és furcsa fejét látja; megkéri, elutasítják. Milyen érzelempazarlás a gyereklány naív kegyetlensége körül! Végül a tízéves emésztő vágy az elérhetetlen Seilern Crescence után: a kielégítetlenség örvényéből merül a tevékeny munka. Ez már megváltó szerelem - a házasságig.
A környezettől kapott sérülések váltják ki és erősítik az ellentét érzését az uralkodó formalizmus és a maga, még határozatlan tartalmat kereső szelleme között. Ami lényeges volt az apja nemzedéke számára, az ő benne is elvesztette értelmét; mégsem tud belenyugodni a keletkezett szélcsendbe. Szembefordul a közönnyel és simasággal, igyekszik lényegessé átformálni, ami külsőség, helyreállítani osztályának belső erejét, megteremteni a változott körülmények között új igazolását. Csakhamar ott fogja majd meg társait, ami lételemükké vált, a társas szórakozásoknál. De amidőn különválna tőlük és rájuk olvassa bűneiket és süllyedésüket, kínlódva érzi a végzetes hozzájuk kötöttséget, hibáik és erényeik közösségét. A szenvedésre hajlamos képtelen elszabadulni attól, ami szenvedteti. Ahogy Ady megátkozott fajából, úgy nem tud kiszakadni Széchenyi megtagadott kasztjából; mindkettő önmagával, legbelsőbb hajlandóságaival, legmélyebb természetével áll harcban, amikor környező világát tépi. Ady, a kisnemes, Széchenyi a nagyúr forradalmár; semmi el nem távoztathatja tőlük paradox helyzetük szomorú következményeit.
Az összeomlás után a múlt arisztokratikus-patriarchalis képe paradicsomi állapotként tűnik fel a feldúlt képzelet előtt. Paradicsom, aminek ő volt az ördöge. Tasnerhez írt megrendítő levelében (Döbling, 1850 szeptember 7) az önvád tomboló viharzásából kihangzik a vezeklés az osztály elleni frondeurségért is. «Én, a dicső Széchenyi Ferenc fia és Festetich György unokaöccse! Én tettem ezt!... Több igazi szabadság sehol sem volt, mint Magyarországon... Ha én az arisztokratiát porba nem taposom, most Magyarország divatban lenne, ő adná a tónust, und alles, was Intelligenz und Geld hat, wird Magyar... Ezelőtt a magyar mágnás külföldön mindenütt Nr. I, most alig tűretik. A magyar épen fölvirágzásának perczében halt meg.»
A tizes évek jellegzetessége: a lojalitás demokratizálódik. Az udvari nemességhez felsorakozik a hivatalnoksereg, a különféle kamarai, helytartótanácsi, bírósági intézmények kisebb-nagyobb rangú, zömében magyar tisztviselői, akik mindenkori fegyelmük és testületi szellemük révén odaadó hívei is az úrnak, akit szolgálnak. Ferenc bécsi népszerűsége átcsap hozzánk, a patriarchalis berendezkedéshez szokott lakosság hálás engedelmességgel viseli «atyai» kormányát. Az egyetemi oktatás teljesen a kormányhű eszmék jegyében folyik és nem marad hatástalanul a fiatalságra. Pozsony, Pest és más városok fejlődő élete szorosabb érintkezést hoz létre a magyar és német polgárok között, Bécs adja meg a tónust; a divat is a békés kultúrális vérkeringést erősíti. A sorra nyíló német színházakat főleg magyarok látogatják és kapnak ösztönzést magasabb igényekre a nemzeti színjátszásban is. A polgárosodás elsősorban gazdasági ügye; az elmaradottság érzése szintén erősíti a közeledést; a reformgondolat többé nem forradalmi úton akar megvalósulni, felülről vár támogatást. Legszélsőbb képviselője, Berzeviczy Gergely még a nemzetiséget is odadobná az anyagi haladásért.
A hódoló mágnás és a békés polgár között helyeződik el a «literaria respublica» forrongóbb hajlandóságú népe. A nemzet nyelvében él számukra és minden igyekezetük ezt az egyetlen kincsüket őrizni és gyarapítani. Az elsokasodott, szenvedélyes nyelvi vitákban, amelyek a tizennyolcadik század utolérhetetlen irodalmiságát honosították meg nálunk, a formai érdeklődés, a fordításkultusz, az ízlésharcok éveiben háttérbe szorul a politikai gondolat; a lelkiismeret szabadsága, amit kimondatlanul is megkövetelnek, megfér bennük a dinasztia iránti hűséggel, a vezető rétegek tiszteletével, meg még az akadékoskodó könyvcenzurával is, amelynek gyámkodását inkább mulattatva, mint felháborodva tűrik. A negyvenes évek feszülő ellenállása hiányzik ebből a hajlékonyabb fiatalságból, amelynek forradalmi eszméi inkább világnézeti ábrándozások, mint reális politikai programmok. Érzékeny széplelkek, mint Szentjóbi Szabó, a francia gondolat szerelmesei, mint Verseghy és Bacsányi, nyugtalan kritikai szellemek, mint Kazinczy vettek részt a Martinovich-féle összeesküvésben, amelynek vezetői maguk is literátorok voltak. A börtön, amit elszenvedtek, nem övezi mártiromsággal őket, mint később Kossuthot és társait; keményen kell dolgozniok, hogy a gyanakvóvá vált társadalomban újból megtalálják a helyüket. Megszelidültek, vagy legalább óvatosabbak lettek; Kazinczy ezernyi levelében apró célzásokban bújkál a politikum, Bacsányit kényszerű hallgatás sújtja. A dunántúli írók Kisfaludy Sándor idilli szavára figyelnek, a tiszaiak előtt nincs más ellenség, mint Kazinczy, az erdélyiek élvezik majdnem-önállóságukat; minden elég jól van az elég jó világban. Vörösmarty gyerekkorát éli; az átlagíró lelkét, de még a kimagaslóét is a maga módján, Horváth István derüs optimizmusa ragyogja be. Kazinczy küzdelmét az adott határok között a teljes kultúráért, a magyarság önigazolását csak nagyon kevesen értik át igazi jelentőségében a kortársak között.
A művelődés vonzása Bécs felé visz; fékező erőt a megoszló írók mellett az a réteg képvisel, amely elzárkózott a kor kultúrális áramlataitól: a középnemesség. Egy nemzedékkel később nagyszerűen alkalmazkodni tud majd a liberális eszmekörhöz, amelyben jogi érzékét és retorikus hajlamát felfrissült formában élhette ki, a század elején azonban vidéki kuriáiba temetkezve él, az időkről tudomást nem véve, elhanyagolt gazdálkodással, ijesztő műveletlenségben. Az utolsó eszmei mozgalom, amelyben résztvett, az ellenreformáció volt, a felvilágosodás már nem ért el hozzá, az utolsó politikai ténykedése a kuruc harcok, aminek értelmetlenné vált dacát őrzi gondolkodásában. Bűne, de ereje is anakronizmusában van, a szívós ellenállásban, amellyel megveti lábát a történelem sodrában. Csak a természetének megfelelő korszakokban ugrik ki (bámulatos energiával ilyenkor), különben begubózik, védi karakterét, viseli a maradiság ódiumát; átmenti az életét, magáét és nemzetéét, kedvezőbb időkre. A tizenkilencedik század kétszer lesz az övé, Kossuth és Tisza Kálmán vezérletével; a huszas évekig megnyúlt tizennyolcadik nem az ő világa.
Annál inkább a mágnásoké, akik a politika irányítói, az élet hangadói, a magyarság reprezentálói külföld felé és itthon egyaránt. A lojalitás éppen a közülük kiemelkedőkben válik problematikussá, hiszen a merev tagadás kényelmét ők nem engedhetik meg maguknak. A megoldás életkérdés számukra, a sikertelenség egyéni tragédiájuk is; az udvar és a haza ellentéte személyes sorsukon éleződik ki. Koruk színvonalán állanak, az új eszmékkel lépést tartottak, a reformok szükségét érzik. Látókörük bármilyen széles, mégis az arisztokratáé, amelyből a legértékesebbek sem tudnak kiszakadni. A két Széchenyi sem, ha a fiú egy életet áldoz is az átalakulásra. Az osztály a közvetlen környezet, a nemzet a távoli háttér. Az apa szemléletében a kettő még nyugodt magátólértetődéssel olvad egybe, a fiúnál már sokasodó kétellyel. Széchényi Ferenc számára az ország megnagyobbított birtoka; a vele való foglalkozás a jó földesúr kötelessége és érdeke. Lakósairól tulajdonképen nincsen ítélete, mint ahogy a családfő nem bírálgatja a házanépét. Ha aggódik is a sorsáért, problematikáját nem érzi, a «fajta» különösségének nyugtalanító tudata még nem fészkelte magát belé. A magyarság természetes adottság, jobbágyok, nemesek, főurak jól-rosszul berendezkedett társadalma, történeti emlékek és néhány ismert alaptulajdonság a szemében, a hazafiuság világosan kijelölt feladatok összessége, út, amelyet nem kell keresgélni, biztosan, határozottan vezeti a lépteit. Nincs viziója a nemzeti egyéniségről; angliai útjáról gyakorlati ismeretekkel tér haza, de elmaradottságunk nem súlyosodik rá a lét és nemlét kérdéseként; példákat lát, felhasználható lehetőségeket, javító módozatokat, nem eszközt az érzelmek felkorbácsolására. Világos jeléül annak, hogy sohasem az úti «tapasztalatok» a döntők, hanem a lelki készség, amit elejükbe visznek.
Fiában korán megbomlik a patriarchalis egyensúly. A kevés pontos képzet, amely ismerős arcokhoz és nevekhez, tudott tényekhez és körülményekhez, az elfogadott realitáshoz fűzte a nemzet életét, egyszerre megsokasodik és megzavarodik, kínzó talánnyá lesz. A tennivalók szürke tömegére ráborul a súlyos árnyék: van-e értelme az egésznek? Mi a magyarság rendeltetése, és mi maga a magyarság? Felébred az önismeret szenvedélye és a környezet, táj- és emberek, amely eddig megszokott díszletként vette körül a benne élőt, most sötét titkok rejtegetőjévé válik és gyötrődve várja a feloldó varázsszót. Az a gyöngédség, amellyel az apa magához ölelte magyarjait, akikkel alig foglalkozott, visszás indulathullámokba csap át a vizsgálódóban; a faggató értelem emberét lassan megejti a faj misztikuma, amely elkerülte az egyszerűen érzőt. Csodálatos egyensúlyjáték: hogyan teremt az elemzés újból mesterséges ködöt maga körül. Az életnek szüksége van a homályra.
A változott szemlélet első jele, hogy megütődik különösségeken, amelyeken az apai szem közömbösen vagy jóváhagyólag siklott át. A zsinóros magyar ruha! «Es wäre beinahe unmöglich mit der grössten Anstrengung einen hässlichern Anzug zu erfinden» (1814 aug.) A sujtásos magyar retorika! «Der Palatin in Ungarn harangirte, zwar ganz schwach, aber dennoch nach denen Gesetzen der Redekunst die Ungarn an einem Landtage - Etiam ego ex sanguine Arpadiana etc. etc. fieng er an - und ein ganz grauer alter Ungar stöhnte - Thränen im Auge: Nagy szó, gerjeszti a' magyar szívet». (1816 március 17.). Már kiszakadt a közösség melegéből és érzékennyé vált idegzetét megsebzik a közös gyengeségek. Először külsőségekben; intelligenciáját, ízlését, tapintatát bántó dolgok, megrögzött rossz szokások, az életmodor bárdolatlanságai. Még nem a nemzeti bűnök fojtogató levegője ez, oda később jut el a vád; inkább a formák hibái, mint a jellemé. Az esztéta előbb háborodik fel benne, mint a moralista, a szemlélő hamarabb, mint a cselekedni vágyó.
Azonban a külsőségeken megütközni annyi, mint rájuk ismerni; az ismeret pedig bizonyos fokig már kiszolgáltatottság. A szem megrebben valamin és a lélekben felbukkan a jellegzetes tudata, a torzulások belopják az egyéni ízt, a külömbségek a különödés önérzetét. A vonások, amelyek megbotránkoztattak, hozzátartoznak viselőjükhöz, kelletve magukat, mint a csúnya arc lassan megejti a nézőt. A kiábrándító külsőség egyszerre illuzióforrássá lesz, a rombolóból tápláló. Szimbólummá nő, ami esetlegesnek látszott, történetivé, ami véletlen volt. Rejtelmes erő kezd kisugározni belőle, átjárja a lelket, lappangó ösztönöket szabadít fel, hangulatok hullámzását indítja el; a felerősödő érzelem jóváhagyja, amit az értelem megtagadott. «Ich bin so weichgestimmt, wenn ich etwas Vaterländisches sehe - dass eine Geige, ein Zimbal oder selbst ein Dudelsack hinreicht, mich avehmütig und weinerlich zu machen! Man soll das Idiom einer Nation nie umstimmen, oder gar zerstőren wollen - es gleicht der Schmelze, die die Zähne überdeckt.» (1820 augusztus 9.). A nevettető zsinórozás és a könnyeztető cimbalomszó két pólusa között feszül Széchenyi lelke, az újitóé, aki szívébe fogadta a régit, a vádlóé, aki nem tud hinni a bűnösségben. A szenvedés, a meghasonlás itt sem kerülte el az áldozatra áhitozót, pedig a tettek és a csalódás ideje még messze van. A kép, amely nemzetéről eléje tárult, ugyanúgy tragikumát szolgálta, mint osztályában elhelyeződése és az apai példa. Sorsát elrendelte az örökség, beteljesítette az örökség egyéni felhasználása.
(Folyt. köv.)
[*]