Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám
Mint őrtüzek, mint hajdani
hiradó harci tüzjelek:
ablakom alatt éjről-éjre
apró tüzecskék lengenek;
öt-hat sovány láng, mit a gödrös
telken az épülő falak
végében a napszámosok
bográcsuk alá gyujtanak.
Estéről-estére kigyulnak,
nézem őket fél éjen át,
multam sötét hegy-völgyein
keltik az emlékek sorát.
Körébük csákánnyal, kapával
szállingóznak zord férfiak,
mintha a multból gyülne föl
egy-egy didergő holt csapat.
Ott fáznak-áznak; néha már
az óra hogy éjfélre üt,
álmomból is fölver keserves
elnyujtott hosszu énekük.
Nincs köztük asszony, nincs gyerek
eltévedt, árva harcosok,
igy virraszthattak hajdanán
ama kalandos magyarok.
Ezer mérföldre, ami jó,
ezer mérföldre, ami vár:
mintha az életben haza
nem juthatnának soha már.
Mintha egy ezredéve bolygó
sereg vert volna itt tanyát,
holt had, mely annyi harc után
haza még máig sem talált:
úgy ülnek, panaszosan úgy
dalolnak ott a tüz körül,
úgy vetik néha föl az égre
fejüket reménytelenül.
Mintha már minden ami vár,
és ami jó volt valaha,
a föld, a hon, az ő hazájuk
ottfenn a holdban ingana.
Volt idő, midőn állati
jajjal jajongtak. Hallgatag
merengnek már a tüz körül,
nézik a bibor lángokat.
Mellettük asztag-városok
szökkennek talpra, paloták;
út születik, - a kész uton
csüggedten indulnak tovább.
Hová és meddig? - kérdezi,
ki soraikból kiszakadt
és útmentéről nézheti
lázálmu vonulásukat.
Őrülten, mint az állatok,
viszik az átkot, az igát
éveken, évszázadokon,
a porzó történelmen át.
Ültem közöttük sokat én,
istállók, barakok előtt
raktuk dünnyögve a szabad
tüzre a ringy-rongy tüzelőt.
A láng vivódva, sirva lobbant
a kormos, vén bogrács alatt,
vad kisértetekké varázsolt
mindnyájunkat a füst, a szag.