Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám
Szinházra mindig baj, ha több és érdekesebb dolgot ad a reporternek, mint a kritikusnak s ha a közönség kénytelen jobban érdeklődni az iránt, amit az ujságreportokban olvas, mint az iránt, amit a színpadon lát. Egy idő óta ezt látjuk a Nemzeti Színházban. Eddig nem szóltunk a dologról, mert nem akartunk a nagy nehézségek közt vergődő szinház ügyének ártani. Most azonban olyan eseményeknek vagyunk tanui, melyek mellett nem lehet tapintatos hallgatással elmenni. A Nemzeti Szinház ügye valóban nemzeti ügy, törődni kell vele mindenkinek, akinek az üggyel bármiféle kapcsolata van. A szinház helyzete olyan aggodalomkeltő, hogy már-már a fennmaradása is veszélyezettnek látszik. Az ügy miatti aggodalom kényszerít rá, ha itt most szóvátesszük a dolgot, nem pedig támadó kedv, a folyton megújuló sajtótámadásokba való beavatkozás vágya.
Ami az utóbbi időben történt úgynevezett szenzációkat illeti, azok legfeljebb mint szimptómák keltik fel figyelmünket. Ha rendezőnek vagy dramaturgnak konfliktusa támad a vezetőséggel, azt házi perpatvarnak tekintjük, amely a házon belül intézendő el s a kritikusnak nem sok szava van hozzá. A legutóbbi napokban történt hangos esetről, mikor egy darabot a főpróba tapasztalatai alapján levettek a műsorról, mielőtt premierre került volna, azt hisszük, ma már nyilvánvaló, hogy okosabb lett volna azt a darabot premierre engedni. Megbukott volna, egy hét múlva senki se beszélt volna róla, míg így még sokáig emlékezetben marad, mint példátlan eset. Súlyos hiba volt egy író-embert, akinek a darabját elfogadták, kipróbálták, főpróbára vitték, ilyen egészen kivételes módon megszégyeníteni. Ezt sérelemnek kell hogy tekintse minden író, akiben van szolidaritás a mesterségével. A színház felelőssége ott kezdődik, mikor a darabot elfogadja s ez alól a felelősség alól nem lehet a premier elejtésével kibújni.
Ismétlem azonban, hogy ezek inkább csak mint szimptómák érdekelnek, amelyek eltagadhatatlanul bizonyítják, hogy a színház teste komolyan beteg és sürgős orvoslásra van szükség. Nekünk nem az a dolgunk, hogy ezt a betegséget gyógykezelni akarjuk, de a diagnózis megállapításához igenis hozzászólhatunk.
Azt ma már mindenki látja, hogy a baj gyökere valahol belül van, a színház szervezetében s az ebből keletkezett szellemben. Már jóformán az évad kezdete óta valami különös idegesség fogta el a színház embereit s ez az idegesség azzal reagál a megújuló sajtótámadásokra, hogy bűnbakokat keres, személyi ügyeket vet napirendre s a nyilvánosságot foglalkoztatja olyan dolgokkal, melyek a kulisszák mögött s az irodákban csendben volnának elintézendők. Ezalatt pedig a színház fokonkint veszit a közönség érdeklődéséből és egyre kevésbé tudja teljesíteni hivatását, a nemes drámairodalom és színművészet propagálását.
Aki méltányos akar lenni, annak el kell ismerni, hogy a bajok nagy része a színháztól és a mai vezetőségtől független körülményekből származik. Azok a tényezők, melyek ma minden színház életét keserves küzdelemmé teszik, mindenki előtt ismeretesek s a Nemzeti Színházat is csak úgy érintik, mint minden más színházat. Ezenkívül a Nemzeti Színháznak volt egy speciális közönsége, amelynek erősen csökkent az anyagi képessége. A bérlőkkel szemben, akiket nem tud nélkülözni a színház, olyan kötelezettségeket volt kénytelen vállalni, melyek nagyon súlyosan nehezednek műsorára. Ezekért s némely más bajokért a mostani vezetőség nem felelős, ezeket részint a körülmények hárították rá, részint előző évek örökségei. Ma olyan a helyzet, hogy egy színház sem alapíthatja létét a közönség egyetlen rétegére. Az egész közönséget kell magához vonzani. Ez pedig csak az összes erők végső megfeszítésével érhető el.
Még mindig maradnak nagy bajok, melyeket okvetlenül gyógyítani kell. A színház színész-személyzete akármilyen nagy, mégis hézagos. Hiányzik néhány nagyon fontos szerepkörre a megfelelő színész. Főképp hiányzik a friss, erőteljes, nagy feladatok megoldására hivatott fiatalság. A színházat az elöregedés veszedelme fenyegeti, az elsőrendű tagok, igazán kitűnő színészek lassankint kiöregszenek szerepkörükből s akik ezt átveszik tőlük, nem elég erős egyéniségek a nagy szerepekre. Ez általános baja a budapesti színházaknak s a Nemzeti Színházban, melynek szervezete kevésbé rugalmas, mint a magánszínházaké, fokozottan érezhető. Segíteni rajta nagyon bajos, mert sehol sem látjuk hemzsegni a nagy jövőt igérő fiatalokat. Emellett sokszor úgy látjuk, hogy a színház nem sajtol ki egy-egy előadáson a színészekből mindent, ami bennük van, a játék elhivatalnokoskodik, a rendezés elsablonosodik. A fegyelem lazul. Itt megvan a sürgős közbelépés szüksége és a gyógyítás lehetősége is. Az idei évadban volt néhány jó előadás, voltak gyönge előadások, de nem volt egy igazán magával ragadó előadás sem. Nem láttunk olyan színészi alakítást, amelynek emlékét megőriztük volna szívünkben. Pedig vannak színészek, akik képesek ilyen alakításokra. A szerepeikben van a hiba? A színház atmoszférájában? Valami elkedvetlenedésben? Alighanem mindebben. A színház vezérkarának dolga megkeresni a remédiumokat.
A műsor? Darabok buknak minden színházban. Jó darabok is, rosszak is. Ma könnyebben és gyakrabban, mint valaha. De a Nemzeti Színháznak nem szabad előadni bizonyos színvonalon aluli darabot, ami bizony ebben az évadban is többször megtörtént. A magyar drámairodalmat természetesen nem szabad mellőzni, de nem tudunk örülni annak a módszernek, ami ma úgy látszik érvényben van, hogyha nincs színvonalon álló jó darab, adni kell gyöngébbet, színvonal alattit. Ez nem célravezető módja a drámaírásápolásának, inkább a színház és a magyar dráma kompromittálására alkalmas. Dilettantizmusnak s a kassza ostromlásának távol kell maradni a Nemzeti Színháztól.
Ha kevés a megfelelő magyar darab, rendelkezésre áll a világirodalom. Mult és jelen. S itt felmerül a klasszikus műsor kérdése. Ebben a tekintetben az idei évad feltünően szegény volt érdekességekben. Csak Az ember tragédiája emelkedik ki s ennek az előadása is, főként a színészi rész, a legjobb esetben középszerű. Itt széles és bő tere van a munkának. Elsősorban a rendezői munkának. Ismert klasszikus darabokat felfrissíteni a rendezés újszerűségével, ötletességével és merészségével, eddig nálunk ismeretleneket felfedezni, színészeknek nagy feladatokat adni s ezeknek végrehajtásában a legfőbb művészi erőfeszítést követelni - azt hisszük, erre kellene alapítani a színház most már halaszthatatlan regenerálását. Lehet, hogy a közönség ma vonakodik a klasszikusoktól, de ha így van, nem bizonyos, hogy ennek a klasszikusok és a közönség az okai. Hátha az előadások? Különben is, az előadott gyönge darabok olyan nagy közönséget vonzottak? Szép feladat volna a Nemzeti Színháznak megcsináltatni az új Shakespeare-fordítást, amit Hevesi Sándor már kezdeményezett - s általában újra lefordíttatni a dráma klasszikusait.
Az Operaházban nincs baj. Ott is buknak a darabok, de mindenki mindig azzal a biztos tudattal ülhet megváltott helyére, hogy nem kap színvonal alattit. Legtöbbször a világ zeneirodalmának remekeit kapja. Ezt az állapotot kellene létrehozni a Nemzeti Színházban. A főfeladat visszaállítani a színház hitelét. Erre minden eszközt fel kell használni.
Meg vagyok győződve, hogy ezt el lehet érni a színház mai eszközeivel is. Bizonyos a színház belső életében mutatkozó bajokat ki kell küszöbölni, a színházból már-már az utcára kicsapó idegességet lecsillapítani, a műsor összeállításának kritériumait magasabbra tűzni - ez a nehéz és szép feladat vár mindazokra, akiknek kezében van a színház sorsa, Az idén kifakadt bajok jók voltak arra, hogy megmutassák, mit kell gyógyítani. Ott vannak az orvosok - fogjanak bele a munkába, ha lehet, patikával, ha kell, késsel. De az idei zavarok közt tovább bukdácsolni nem szabad.