Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · APRÓ BÍRÁLATOK
Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK
A Szinyei-társaság tavaszi szalónja, mely ezúttal kilencedszer vonultatja fel fiatal művészeinket, érdekesen tükrözteti mai művészetünk törekvéseit. Megmutatja, hogy a fiatalságban naturalista és impresszionista hajlandóságok nincsenek és az expresszionizmus lázas izgalmai szünőben vannak s hogy ezek után nyugodtabb, de mégis erősen átalakító művészet következik. Fiataljaink annak a mindinkább egységessé váló iránynak hatása alatt dolgoznak, mely a ma már érett férfikorban álló 1934-eseknek munkásságában megnyilvánul. Ennek megfelelően a mai legmarkánsabban jelentkező egyéniségeknek nem csekély hatása látható; lépten-nyomon találkozunk olyan képekkel, melyek Szőnyi Istvánra, Bernáth Aurélra, vagy Aba-Novák Vilmosra emlékeztetnek. Legtöbbször azonban nem lélektelen szolgai utánzás formájában, mert akadnak bőven olyanok is, akik később alkalmasint egészen önálló egyéniségekké fognak kifejlődni, hiszen minden befolyásoltságuk mellett ma is van már saját mondanivalójuk is.
Ilyen igen figyelemreméltó művészeknek tartom Ámos Imrét és Szín Györgyöt, a két díjazottat, de mellettük nyomatékosan fel kell említenem Anna Margitot, Bartha Lászlót, Dudosits Jenőt, Basch Editet.
A kiállítás szobrászai között Beck András vezet, egy valóban monumentális kompoziciójával.
*
Rippl-Rónai József hagyatékából örökösei ötvenhárom festményt árvereztettek el. A márivalériaiutcai szalónban voltak kiállítva. Alkotásmódjának összes korszakai képviselve voltak. A leggazdagabban az, midőn egymásmellé rakott aprócska rikító szinfoltokból állította össze alkotásait. Ez az ideje nem volt a legszerencsésebb, bár ekkor is sikerült egészen kivételes teljesítményekhez eljutnia. E korból való festményei mellett azonban volt itt néhány régebbi és későbbi egészen elsőrangú képe is, amelyek a nagy Rippl-Rónait juttatták eszünkbe. Azt a művészt, aki Szinyei-Merse Pál után ismét csúcspontra vitte fel művészetünket és európai viszonylatban is a legelső alkotók közé tartozott. Az a hét év, mely váratlan halála óta elmúlt, nem távolította el tőlünk, hanem még közelebb hozta, ma még elevenebben érezhetjük nagy jelentőségét. Egyik legtisztább megjelenése volt a festők ama fajtájának, melyet a szem emberének szoktak nevezni. Nagyszerű, eleven és friss vizuális érzékiséggel volt megáldva. Ha valami számára izgató és jellegzetes jelenségbe ütközött, ha megragadta egy vonal szépsége, vagy ha különösen finom színjelenségekre bukkant, felgyúlt alkotó kedve és annyit adott hozzá érzékei felfokozott izgalmából, hogy egészen különálló látománnyá alakította, amelyben szuverén könnyedséggel gazdálkodott. Művészete, mint minden kiemelkedő alkotóé, a világnak új meghódítása volt, új hangsúlyozása, új kiemelése. A körülöttünk elterülő élet olyan érzékelése és olyan felfokozása, amely új gazdagsággal ajándékozott meg. Olyan másoktól meg sem látott, vagy elfutni hagyott finomságok és meghökkentő látomások naplója, melyet megilletődött érzékeink izgatott örömmel fogadnak.
*
A Műemlékek Országos Bizottsága és a Magyar Könyvbarátok művészettörténeti irodalmunk egy régi mulasztását tették jóvá, amidőn most szép kiállítású műben kiadták a régi magyar templomok ismertetését, melyet Szőnyi Ottó írt és állított össze.
A nagyformájú díszmunka rövid német, angol és francia kivonatban is közli a Szőnyi írta áttekintést, mely nem kíván részletes monografiát adni erről a gazdag témáról, hanem csak rövid összefoglalásban nyujtja azt a legszükségesebbet, ami a háromszázhét jól sikerült reprodukció és nyolcszázharminc esztendő templomépítésének és díszítésének megértéséhez szükséges. Szőnyi könyve a boldog nyugat viszonyaihoz képest persze nem tár fel valami pazar gazdagságot.
A mi különleges szempontjainkból azonban annál több élvezetet és okulást nyujt ez a derék és szép munka. Megismertet mindazzal, amit a magyar keresztény kultúra az egyházi építkezés terén létrehozott. Mély megilletődéssel kell végignéznünk az Árpádok korának román és gótikus építkezéseit, a török hódoltság gátolta renaissancenak kevés, de szép emlékét és végül a dúsan virágzó barokk, majd a klasszicizmus monumentális templomait.