Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · APRÓ BÍRÁLATOK
Pavel Ágoston éltes korában állt be első könyvével a költők sorába. Bátran vállalja «vidéki-költő» mivoltát, a nyers, valóságos életét aggatja tele itt-ott jambikus ízű kellemesen folyó szabadsorokkal, véletlennek érződő foghijas rímekkel és szeretetreméltó cifraságokkal. Lénye egyszerű, anélkül, hogy leegyszerűsítette volna magát és halkszavú, anélkül, hogy halksága ordítana. Kimegy a mezőre, anélkül, hogy leborulva megcsókolná az anyaföldet és bemegy a szalonba, anélkül, hogy ott a padlóra köpne.
Ösztön lírája ez, vadóc, mint a töretlen erdő, ahol alaktalan tisztások után ágas-bogas sűrűségek következnek és sehol sem látni a kertészolló nyomát. Ebből erednek a Pavel-versek hibái, de erényei is és itt hiba és erény gyakran egyet jelent: ha így nézem, rossz, ha úgy nézem, jó. Válságokkal és elméletekkel vesződő korunkban ő olyan természetesen adja elő, hogy mi fáj és mi esik jól, olyan maradéktalanul, az okokat nem kutatva, mint a gyermek. Lehet, hogy ezt a magátólértetődő, csinálatlan naivságot éppen úgy meg kell becsülni, mint a Jammes-ok és Werfel-ek kiépített, körülbástyázott, minden hájjal megkent művészi gyermetegségét. Pavel ritkán elemez és ritkán mélyül el: többnyire a kézenfekvő jelenségek érdeklik. Az átlag-érzés énekese, meg az egyszerű földi kötelékekhez tapadt szereteté. Nem szépíti a szeretete tárgyát, elfogadja úgy, ahogy az élettől kapta. A szüleiről énekel, áhítatosan, meghatottan; a feleségéhez szól, ujjongva, féltve és néha kicsit csalódott hangon: «...az őszi kirándulásból - külön utakon tértünk vissza. - Én üres szívvel, Te üres vázával.» Elsiratja a gyermekkora vágyait, s bohókás-szomorúan odakiáltja a halálnak a lakása címét. Sokat ír a nyomorról, de nem mindig olyan szerencsésen, mint az «Állott a zuhogó esőben» és «Itt ácsorognak» című alkotásokban.
Pável Ágoston stílusa kicsit hajlik a cikornyásság felé, de ez ritkán válik kellemetlenné, még leginkább egyik-másik dedikációjában és kötetének nem éppen szerencsés címében. Néha, sajnos, Ady szelleme kísért a rendjei közt. Sokszor a hosszú lére eresztett keveset-mondó verseket csak pár barokkdísz, fülbemászó hasonlat menti meg nem bírja lendülettel és egyhelyben topog, vagy közhelyekbe botlik - de vannak olyan zavartalan, szép költeményei is, mint például, «A kisdedeknek törvényszékén,» «Ó csapdás, kincses Rengeteg,» «Ó Anikó, ó Magdaléna.»