Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ

Rabinovszky Márius: A TÁNC ŐSTÖRTÉNETE
Kurt Sachs könyve

Ha a tánc nem éli meg művészi megújhodását, nem fordult volna a figyelem a tánc története és elmélete felé, még azok részéről sem, akik az új tánckultusz különösebb értékét tagadják. Kurt Sachs, az ismert kiváló zenetörténész, bizonyára nem adta volna magát - saját bevallása szerint úgyszólván akarata ellenére - a tánc tudományos feldolgozására s nem bocsájtotta volna világgá testes kötetét [*] ) mely táncosok, tánckritikusok s táncbarátok körében csodálattal vegyes megdöbbenést keltett. Csodálatot, mert Sachs az első, aki modern tudományos apparátussal látott az elszórt anyag szintétikus feldolgozásához; megdöbbenést, mert Sachs kereken kijelenti, hogy «az alkotó tánc története a történelemelőtti időkben játszódik le». A neolitikum óta - szerinte - a tánc hanyatlik. Ennek megfelelően könyvében csak a kőkorszakbeli táncokkal, illetve azok maradványaival foglalkozik és kimutatja az ősformák rejtett változatait a magas kultúrák táncaiban. Éppen e bizarr alaptétele teszi Sachs munkáját vonzó olvasmánnyá s minden kifogásolható egyoldalúsága mellett hasznossá a kultúrtörténész, az etnografus, a zenész és a táncos számára egyaránt.

A tánc Sachs szerint addig áll hívatása magaslatán, míg tiszta eksztázis, míg «erős izgalom és fokozott aktivitás motorikus reflexe», míg elsődleges és legfontosabb megnyilvánulása a nem-gyakorlati életnek. («Rhythmische Bewegung, die nicht dem Werkantrieb dient.») Mihelyt szórakozássá és - művészetté válik a tánc, elveszti ősi értelmét s ezzel teremtőerejét. (Hasonló okoskodással kimutathatnók, hogy a zene elveszti teremtőerejét, mihelyt nem kollektív ősszükségletből és eksztatikus reflexből fakad, hanem, horribile dictu, öncélú művészetté lesz.)

Sachs szerint vannak táncos hajlamú és táncszegény népek. A táncszegény népek táncai görcsösek, kínzóak, testellenesek, a táncos népek táncai testigenlőek, felszabadultak és átszellemültek. A testigenlő táncok két alaptípusra oszlanak, a szűk és tág tánc típusára. A tág mozgású (kilendülő, ugró tánc) a kifelé figyelő, maszkulin típusú, patriarchális, állattenyésztő őskultúrák tánca; a tág tánc utánoz, állatot, természeti jelenséget és mindazt, amit az ember kíván magának. Az esemény eljátszása útján előidézi azt: a győzelmet a harcban, a zsákmányt a vadászaton, a termékenységet a házasságban stb. A szűk mozgású tánc (kis lépésű, forgó, kevés teret igénylő tánc) a befelé figyelő, feminin típusú, matrimoniális, földmívelő őskultúrák tánca. A szűk táncnál nincs utánzás, nincs elmímelés; a szűk tánc puszta eksztázis útján vonja magára a kívánt erőket és képességeket; elvontság, magábamélyedés. E két őskultúra terméke időrendben teljesen egymás mellé rendelt, semmi sem jogosít arra, hogy valamelyiknek elsőséget tulajdonítsunk.

A két őskultúra - a patriarchátus és a matriarchátus - még nem ismeri a maszktáncot. A maszktáncnak előfeltétele a két kultúrtípus keveredése. E keveredés folytán az absztrakt táncban megelevenedik a tárgyiasító, megérzékítő hajlam s így keletkezik az absztrakt jellegű, szellemlátomásszerű maszk; a túloldalon az utánzó tánc átszellemíti, valóságfölöttivé emeli a valóság jelenségeit s megteremti az ember- vagy állatformájú maszkot.

Magától értetődik, hogy a tág, maszkulin, kifeléfigyelő, utánzó tánc színészi tehetséggel jár együtt. Ám a színészi tehetség önmagában még nem teszi lehetővé a dráma megszületését - mondja Sachs. A drámához legelébb is emlékezni kell a multakra (a multak hőseire és eseményeire), nem pedig kifelénézni. Az emlékezés befelé forduló tevékenység s így a dráma a feminin kultúrák talajából sarjad, ha a matrimoniális kultúrát patrimoniális hatás éri és az emlékezés segítségére jön a kifeléfordulás, a megjelenítés.

Mihelyt a táncot valamely elkülönülő rend hívatásszerűen végzi, a tánc látványossággá, művészetté válik s lassan-lassan elveszíti kapcsolatát a közösség eksztatikus ősélményével. Az őstánc ezentúl csak a primitív társadalmakban és a parasztságban él tovább, egészen napjainkig. Az úri társastánc az ősformákat mind jobban átszellemíti, de új elemekkel nem gazdagítja. Az, amit mi táncművészetnek, balettnak, pantomimnak nevezünk, jóformán nem is tartozik a mélyebbértelmű tánc fogalmához és csak a látványosságok történészét érdekli.

Ime: a történetírás, mely sokáig oly lekicsínyléssel tekintett a kezdetleges életformákra, most bőkezűen fizet régi kapzsiságáért. Csak kérdés, hogy az ilyen szimptomatikus «primitivisztika», mint a Sachsé, nem vét-e az ellenirányban ugyanakkorát? Az ösztönösség, sejtelmesség és szűk formulák primitív élete és művészete az idők folyamán a megneveltség, tudatosság és gazdag differenciálás magaskultúrájú életévé és művészetévé alakul. Semmi sem indokolja, hogy a magas kultúrájú tánc és a primitív tánc között ne lássuk ugyanazt a viszonyt, mint a magas kultúrájú zene és a primitív zene között. Ha a ceyloni veddák rizsarató dala mellett nem jelent dekadenciát a Kilencedik Szimfónia, nem tudom miért kelljen az ifugáók holdtáncát igazibb életjelenségnek tekintenünk, mint, mondjuk, az orosz balettot.

Ami Sachs munkájában egyébként bírálható, kifogásolható és vitatható, inkább a szakembert érdekli. De nem csak a táncszakember, hanem minden kultúrtudományos érdeklődő örülni fog annak, hogy Sachs professzor megvetette alapjait a feltétlenül tudományos értékű és magasigényű tánckutatásnak.

[*] Kurt Sachs: «Eine Weltgeschichte des Tanzes». 1933.