Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: HŐSÖK, TUDÓSOK, EMBEREK
Juhász-Kovács könyve - Pantheon

Ez a könyv az utolsó hetven év történetét vázolja fel kétkötetes dióhéjban, mely a nagyközönség számára készült és ujságban jelent meg először, folytatásonként. Ilyesfajta művet két szempontból értékelhetünk: önálló értékére és közönségnevelő hatására nézve. Persze nem tesszük helyesen, ha kompilációt olvasva tudományos értékeket keresünk, különösen ebben az esetben, ahol a történelmi dióhéjba még a kor néhány kiváló természettudósa, repülője, művésze, sőt Lisieuxi Szent Teréz élete is belefért. Az író itt nem igen mélyedhet el tárgyába. Hogy e könyvet mégis várakozással olvassuk, azért van, mert a főbb tanulmányokat a polihisztor hajlamú Juhász Vilmos írta, egy gazdag szempontokkal csillogó és sok tekintetben kitűnő földrajzi sorozat szerzője.

S a könyv nem is csalja meg várakozásunkat, bár a kompiláció árnyoldalai sötétlenek ebben a műben is. Az elkerülhetetlen ollózással velejár, hogy néhol túlságosan is érezzük egy kép lenyomatát (mint például a Viktória királynőről szóló részben a Lytton Stracheyét). Elmélyedés és magából a tárgyból kifejtett szemlélet helyett a modern módszerek hatása érezhető s történelmi materializmus, szellemtörténet, lélekelemzés sugarai kúszán keresztezik egymást. Éppen e hibából ered azonban a könyv legnagyobb erénye. A zűrzavar itt gazdag zűrzavar s a sok szemponthoz kötöttség már némi felszabadulás. A marxista, aki felismeri, hogy az emberiség története osztályharcok története, nem igen értékeli az eszmék és egyéniségek átütő erejét, a szellemtörténész elnéz a vaskosabb valóság fölött s a lélekelemző egy fonalat követve nem látja az egész szövevény tarka összefüggését. Hiszen még Stefan Zweiget is oly messzire vezették XVI. Lajos és Mária Antónia házaséletének tekervényei, hogy megfeledkezett az éhes, sötétlő tömegekről és a fényes szabadságeszmékről is.

Juhász e szempontok közt az arany középúton halad. A kép, melyet az utolsó hetven év történetéről kialakít, tárgyilagos és elfogulatlan. Végeredményben, ha módszerével nem is, de aláfestésével a marxista történelemszemlélethez áll a legközelebb. Persze, az utolsó száz év éppen az az időszak, mely ezt a történelmi felfogást legakadálytalanabbul igazolja. Marx az emberiség történetéről beszél, de kora történetét mondja el. Valóban, a szegények, és gazdagok harca, marxista felfogás szerint csontváza egy kornak, sohsem látszott ily kirívóan a sovány hús mögött, az osztályérdek eddig sohsem törtethetett ennyire leplezetlenül. Ennek a küzdelemnek minden visszásságát és hősiességét meg tudták mutatni a könyv írói. De e hangos küzdelem mögött sem veszítik szem elől a történelem hömpölygő folyamát, a csendes, de tartós történelmi szenvedélyeket, azok hordozóit és a történelem örök színes gesztusait.

A nagy államférfiak életét tárgyalva az író sohsem feledkezik meg arról, hogy tudva vagy akaratlanul melyik osztály érdekeit képviselték. De figyelembe veszi - mint ez a földrajzi sorozat írójától természetes - a nemzetek sajátos jellegét is, mely még ebben az ipari korszakban is maga képére alakítja a nemzetközi áramlatokat. S nem feledkezik meg a népek hagyományairól sem, nem a külsőséges hagyományokról, a mindenkor uralkodó rend hatalmának támaszairól, hanem azokról a lappangó, észrevétlen, mindig élő hagyományokról, melyek nem annyira az öltözködésben, mint a mozdulatokban mutatkoznak. Jellemrajzainál ügyesen alkalmazza a modern lélekelemzést s csak olykor-olykor veti el a súlykot, mint például az orosz vezető egyéniségek jellemrajzánál, ahol sok alakját öncsinálta homályba burkolja.

Gazdaságí érdekek, osztályok harca, a szellemi réteg idealizmusa, nemzeti sajátságok, hagyományok, lélekelemző jellemrajz - a sok szempont alkalmazásának, e dialektikus felfogásnak, mely a történeti erők játékát és ellenjátékát egyformán csillogtatja, legszebb példái a III. Napoleonról és Bismarckról, meg az amerikai Észak és Dél harcáról szóló tanulmányok. Ezek legjobb fejezetei a könyvnek. A legrosszabbak kétségkívül azok, melyek néhány filozófus és művész életéről szólnak. Itt nemcsak a kiválasztás, hanem a feldolgozás és értékelés is meglehetősen felületes.

Sajnos, stílusában Juhász nem tudta megtartani az arany középutat, mint szemléletében. Kompilációtól nem várhatjuk el Maculay stílusának nemes egyszerűségét és emelkedettségét, de Juhász könnyelműen pongyola nyelvkezelése, másrészt bizonyos üres fellengősség a rossz ujságcikkek hangját idézi.

Kovács György tanulmányai kisebb igényűek s jellegük inkább ismertető. De éppen szerénységüknél fogva fegyelmezettebbek és a Marx-Lassalle- Bakuninról, Lessepsről, Stanley- és Livingstoneról, vagy a természettudósokról szóló cikkei könnyen és élvezetesen tanító olvasmányok.

Meg kell jegyezni; hogy a második kötet lényegesen kevésbé sikerült, mint az első. A hibák itt élesebben észlelhetők. Franciaországról Juhász minden igyekezetével is alig tud többet mondani az egymásután következő kormányok felsorolásánál, Oroszországról szóló cikkében a sok szempont homályba vezet; Lisieuxi Szent Teréz életénél a lelkesedés és rossz stílus keveréke hamis csengést ad hangjának. Kovács cikkei itt gyakran céltalan ismertetőkké süllyednek.

Mindazonáltal, ha a könyv hibáit és erényeit egybevetjük, a mérleg nem kedvezőtlen az írókra nézve. S ami a másik szempontot illeti, a közönségnevelő hatást, az sokszorosan felülmúlja a könyv önálló értékeit. Nem tudjuk, sokan olvassák-e ezt a könyvet, de kívánatos volna. A közönségnek talán semmilyen tárgyról nincsenek oly képtelen balítéletei, mint a történelemről. Ez a könyv több szempontból is vívja ezeket az előítéleteket. Az olvasó itt a manapság divatos, pletykálkodó vagy lélekelemző, kiszakított életrajzok helyett egy egész korszak történetét és fejlődését kapja. S olyan korszakét, mely már múlt ugyan, de még nem elég színes és távoli ahhoz, hogy szemünkben is történelem lehetne. De a könyv szempontjai még sokkal jobban ellenmondanak a közönség előítéletének, mint tárgya. Az átlagolvasó vagy a regényes életrajzokat olvassa s akkor nem is tudja elképzelni, milyen nagy szerepük van a történelemben a minden regényes fény nélküli tömegeknek, vagy «modern» felfogású, akkor kiábrándult szemmel nézi a történelem minden hősiességét s az uralkodó egyéniségekben csak elnyomókat tud látni. Általában az olvasó még az iskolából hozta magával s később sem igen változtatta meg azt a nézetét, hogy a történelem egyes alakjai és csoportjai hősök, mások gazemberek. Hogy ezeknek a hajlamoknak mennyire nem kedveznek a könyv írói, kiderül abból, amit fentebb írtunk. Akik ily sok szempontra tekintenek, azok innen is, onnan is megszemlélik a történelem eseményeit s nem fognak egyértelműen igazat adni senkinek és semminek a történelemben. Aki végigolvassa az amerikai rabszolgaháborúról szóló fejezetet, nem fogja a rabszolgatartó délieket silányabb vagy gonoszabb emberfajtának tekinteni, mint a rabszolgafelszabadító északiakat. Lassalle, kinek jelleme sötét, de akit értelme és szenvedélye az igazság és az elnyomottak mellé állít, nagyszerű egyéniség. De felébred tiszteletünk Picquart őrnagy iránt is, kit heves antiszemitizmusa és jobboldali gondolkodása ellenére Dreyfus védelmére késztet nemes jelleme. Ez az elfogulatlanság annál csodálatraméltóbb, mert Juhász és Kovács rokonszenve az utolsó hetven év forgatagos történetében következetesen a szegényeket és forradalmárokat kíséri. De megtanítanak arra, hogy a kiváló egyéniségeket minden környezetben észrevegyük, sőt, ami ennél is több, hogy a becsület és jóakarat nincs pártálláshoz kötve.

Az olvasó ugyan a könyv végén nem fogja biztosan tudni, kinek adjon igazat, Marxnak-e vagy Lisieuxi Szent Teréznek, de ez nem okvetlenül baj. Egy lépéssel mindenesetre közelebb fog jutni a történelmi érzékhez, azaz, hogy úgy nézze a történelmet, mint az emberi természetnek, törekvéseknek és szenvedélyeknek minden gyalázatosságával is változatos és nagyszerű színjátékát.