Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ
Török Sándor nem tartozik ama tündöklő konkisztádorok közé, akik új tartományokat kebeleznek be az irodalom impériumába. Inkább okos örökösnek nevezném, aki kockázatos invesztálásoktól tartózkodva, megbecsüli és hozzáértéssel kamatoztatja a rajtamaradt instrukciót. E megkötés ellenére - talán inkább miatt - tanulságos egyenesen izgalmas jelenség a kritikus számára. Erényeinek és fogyatékosságainak mérlegével.
Kezdjük a hibáin. Írói egyénisége, amennyire az elbeszélő tárgyilagossága mögül elővillan, mindennémű transzcendentális sex appeal-t nélkülöz. Intelligenciája nem rendkívüli. Puhán megbocsátó világszemléletét «veule»-nek neveznék a franciák. Műveltsége, amennyire a nagyon alacsony intellektuális szinten mozgó cselekmény láttatni engedi, hiányos, ízlése fejletlen. Témaköre: kis emberek bágyadt heroizmusai. Testnek és léleknek olyan hányódásait ábrázolja, amiket a mult század nagy elbeszélői (elsősorban Turgenyev és Csehov) erőteljesebben exponálva, minden változatukban már megmutattak. Pszichológiai helyzetei, a szerkezet szigorú fegyelméből kiemelve, érdektelenek, nem egyszer elrajzoltan regényesek. Stílusa fegyelmezetlen: drámai pillanatokban gazdag és magávalragadó a lankadtabb lapokon maga is lankadt, henye és szószapora. Hogy van tehát az, hogy könyvei ennyi kifogás ellenére lenyügözően érdekesek s nem a témájuk miatt, amelynél érdektelenebbeket képzelni sem lehet, hanem kizárólag és egyedül irodalmi tulajdonságaik miatt?
Nos hát: Török először is született mesemondó, ami annyit jelent, hogy szinte mindegy, miről mesél. A varázs a tónuson mulik. Könyveiben kifogyhatatlan bőséggel követik egymást a mindennapos, de nem felsőbbségesen széjjelelemzett, hanem dramatikusan kiélezett események, tömérdek szereplője állandóan tesz-vesz, sürög-forog s temperált izgalmában magával ragadja az olvasót. Történései már az első intonálással eldöntötten, mindvégig a trivialitás keretében mozognak. De miért ne, ha az előadás érdekességével sikerül lekötnie a figyelmet? Török trivialitása friss és jóhiszemű; embereinek közönségessége nem agresszív, hanem jóindulatúan természetes. Kicsinyes dolgaik önmagukért valók s mivel az író lélekkel ábrázolja őket, velük ujjong és velük búsul, könyveinek hangulata bár éppenséggel nem derüs, de nem is nyomasztó.
Brahms muzsikáját északnémet őszi mezőhöz hasonlítja valamelyik kritikusa - őszi mezőhöz nyomott ég alatt, mely messziről vígasztalanul egyhangú, de ha fölébe hajolsz, ezer meg ezer tarka virágot találsz a szürkeségben. Ugyanezt mondhatnám Török regényeiről. A kis virágok az invenciózus részletek.
Másik erőssége nehezebben definiálható. Már-már azt akartam írni: gondosan komponál - de kompoziciónak tekinthető-e az eseményeknek az az önmagukért való burjánzása, amely könyveire jellemző? Annyira nyilvánvaló elejétől végig, hogy minden kis mozzanat a pillanat ihletében születik, cél és szándék nélkül, mint alakjainak pillanatnyi reakciója s ez alakok egymáshoz való viszonya is annyira véletlenszerű, anarchikus és minden mesterkélt architektonia hijján való, hogy klasszikus értelemben vett kompozicióról nála szó sem lehet. Csak figyelemről és hűségről, erről a két tősgyökeresen epikus erényről. Ami abban áll, hogy az események szabadon születnek, de az író számontartja és a kellő időben visszaidézi emlékezetünkbe őket. Ezzel a reaktivitással szükségszerűvé teszi azt, ami születésekor ötletszerű volt s kifuttatja a minden esemény magjában feszülő dinamikus lehetőségeket. A regény elején a hős katonának bevonuló apja rendel a helybeli könyvkereskedőnél valami német könyvet, mely a juhtenyésztést tárgyalja. Ez az ötvenkilencedik lapon történik. Az események torlódva követik egymást, a kis főszereplő, Makra Gyuri életének többnyire kínos, szorongó fejleményei - a regény erdélyi kisvárosban játszódik, azalatt itthon s a háború csak mint távoli zivatar villódzik a horizonton, az apa hadifogságba kerül, a család elköltözik a régi lakásból, végül a második kötet százhuszonharmadik oldalán jelentkezik egy ember azzal a juhtenyésztésről szóló német munkával, amit a hadbavonult megrendelt. Példa a sok közül, talán nem is a legerősebb, de mindenesetre a leghatásosabb. Mint novellabefejezést rikítónak találnám, de a regény hatalmas masszájába szerényen belehelyezve, a kellő időben és a kellő helyen, megdöbbentően érzékelteti a valóság sokszövetűségét, a háborús üzem alatt meglapuló indusztriális üzemet, az ember szerteszét való elkötelezettségét, a viszonylatok ide-oda való elágazodását és sok más egyebet. Figyelem, hűség és türelem: ez az a három epikuserény, amire Török hivatkozhatik és amivel azt a látszatot kelti, mintha gondosan kicirkalmazott művészi kompozicióba szorította volna képzeletének meglehetősen zabolátlan szüleményeit. Képzelete - legalább egyelőre - erős megjelenítő erővel, de fegyelmezetlenül veti papírra látomásait, elragadó és visszataszító képeket vegyesen, szereplőinek testi és lelki alkatától majdnem függetlenül. Hőse, a kis Makra Gyuri, hol visszamaradottabb, hol érettebb a koránál. Néha felnőtt módjára tesz-vesz, másutt gyermekes bárgyúsággal rángattatja ide-oda magát. Mint az igazi mesemondóknál általában és különösen Jókainál, egyik-másik epizódja alakjainak pszichológiáját meghazudtoló önkényesen beiktatott műremek, mint a toponári idill Vétával, a kis román leánnyal. Ebben a havasi epizódban a regény tónusa megnemesedik, magasztossá lesz, egyik-másik részlete, mint a keletkező vihar leírása (második kötet, 127-128.) szinte antológiába kívánkozik. És remek figurákat mozogtat: a szófukar jegyző, az apa, a doktor és a befejezés félelmetes orosz hadifoglya: látomásjellegű s mégis minden ízükben eleven alakok. Viszont ugyanilyen gyakoriak Töröknél a konturtalan, hevenyészve felvázolt konvencionális figurák.
A mérleg, mindent egybevetve, Török javára billen. Megvan benne mindaz, ami a regényírót teszi: az elbeszélő szusz, a látomások bősége, a kompozició türelme s érzék az alkalomszülte epizódok dinamikus lehetőségeinek kihasználására. Aminek, az intellektus fogyatékosságainak és az ízlés csiszolatlanságának, regényeiben hijját érzem, azt a szorgalom - ami csak idő - s a szigorúbb önkritika bizonyára ellensúlyozni fogja következő regényeiben.