Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · FIGYELŐ
Dutka Ákos új kötetét (Cédrusfa csellón) lapozva, az embernek eszébe jutnak első versizgalmai. Kamaszkorunkban ilyenforma verseken ismerkedtünk meg a költészettel, ezek a különös, tompafényű jambusok, amelyek szinte észrevétlenül lendülnek át hangsúlyos verssorokba, tele bánatosan zengő lázadással, ezek a zajtalan és mégis súlyos rímek, a tragikus zökkenővel végződő strófák, a sejtelmesen, távolból vibráló jelzők, a vörös és lila színek, a hajók és tengerek, a breton és flamand legendák és az ősi magyar rögök, az áradó bőbeszédűség, a Szépségek, Életek és Halálok bennünket gimnazistákat egy összeesküvés részeseivé, egy titok tudóivá avattak, besoroztak egy hadseregbe, frontba állítottak az ellenség ellen, akiről sejtelmünk sem volt, hogy kicsoda, azt sem tudtuk, mi fán terem. Mi tagadás, elég gyatra iskolai nevelésben volt részünk, a latin és magyar tanárok sűrűn változtak, a sorozások, fölmentések és a szabadságok meghosszabbítása jobban érdekelte őket, mint a Toldi, a forradalmak és ellenforradalmak intrikái hasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszott öntudatukban, mint Arany János költészete. Velünk elfelejtették közölni, hogy ki és mi ellen lázadt fel Ady Endre, mi beleszülettünk a lázadásba, szellemi életünk a lázadással kezdődik. A mi költői ízlésünknek a
Az ember sok mindent tehet a kamaszkorával, zavartan mentegetőzhet miatta, kedélyesen vállalhatja, mint a vezérigazgató az egykori boltossegédet, le is tagadhatja, csak éppen kiirtani nem tudja magából. Nehéz meghatottság nélkül olvasni Dutka Ákosnak, a Holnap veterán költőjének a verseit, amelyek hajszálra olyanok, mintha harminc év előtt íródtak volna. Hasonlítanak Adyhoz, de csak az első Ady-kötethez, amely még a váradi éghajlat alatt virágzott ki, nem leszármazottai, hanem oldalági rokonai Adynak. Ezek a lelkes és jószándékú versek nem is avultak el; a magyar költészet az utóbbi harminc évben csak egyéni csúcsteljesítményekben, zárt kultúrákban fejlődött, a kollektív költői élmény ugyanaz maradt. A «Holnap» büszke lehet a sikerére! Nagyvárad költészete, amely huszonöt év előtt néhány fiatalember magánügye volt, azóta közkinccsé vált.
Az embernek lehetnek pillanatai, mikor haragszik a kamaszkorára és bosszúsan néz erre a kissé selejtes ihletű nyugatosságra, erre a jelzőkre épülő érzelemvilágra, amelyben kész jelzők csurgatják ki automatikusan a könnyeket, a csendes szomorúságra, amely minden érthető ok nélkül csendes és minden közelebbi indokolás nélkül szomorú, a bánat túltengésére és az áhítat frenézisére, amely tücsköt-bogarat «szentté» avat, az egész meghökkentő verbalizmusra és szófetisizmusra, erre a kész mintaképek, előírt receptek szerint felbuzduló ősi tűzre és elvágyó kultúrszomjra, erre az erősen színpadias és nem kifogástalan ízlésű tragikusságra, de az embernek ingerült pillanataiban nincs igaza. Ez a költészet a mai és bizonyára a holnapi Magyarország bölcsője, radikálizmus és kozmopolitizmus, fajvédelem és földosztás szülőanyja. A századvég után, amelynek mindegy volt, hogy mivel játszik, kislányok térdével vagy negyvennyolccal, ez a költészet szabadította öntudatra Magyarország egész ösztönéletét. Nem mindig tökéletes költészet, de úgy látszik, sorsdöntő jelentőségű.