Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · SÁNDOR
- Gyónni annyi, mint börtönben ülni. Nem fáradt még Franciska? Hajnali három óra van már, nem aludna inkább? Érdekli? Jó.
Társaságunk nem volt. Magányosan éltünk az erdei házban. Sophie egy öreg kutyát tartott és nagyon megszerette, egy napon levél érkezett egy külföldi banktól, - mi ez? - kérdeztem - az elszámolás - felelte Sophie. - Miféle elszámolás? - kamatelszámolás - mondta ő, ekkor derült ki, hogy Sophienak kisebb vagyona van svájci bankokban, amit szüleitől örökölt. Én ezt eddig nem tudtam, most sem érdekelt különösebben és csak napok múltán kezdtem el gondolkodni rajta, ezek szerint akkor, ha akarja független - semmiképen nincsen rám szorulva - és igen megkeseredett a szájamíze.
Egy esztendeje voltunk már házasok, nagyon boldogtalanok voltunk mindketten, az ő számára csak a könyvei és az erdő maradt, gyógyított néha parasztokat, de ezt is kedvetlenül és ritkán. Nagyon boldogtalanok voltunk, nappal keveset lehettünk együtt, éjjelre ő rendszerint bezárkózott, ezalatt az esztendő alatt azonban már többször előfordult, hogy én rátörtem és erőszakkal kényszerítettem alázatosságra és szerelemre. Rablás volt ez, de én nem törődtem vele, azzal sem törődtem, hogy ő nyitott szemmel tűrte az ölelésem, utána rázkódott az undortól és szemében minden alkalommal megpillantottam a borzadályt. Egyszer megfenyegetett, hogy megöl, én nevettem. Máskor azzal fenyegetett, hogy mialatt a gyárban dolgozom, megszökik, én erre megszorítottam karját: - utánad megyek, kikutatom, hol vagy és mindkettőnket megölöm, úgyis tudom, hogy Gerthez akarsz visszaszökni. Ő megijedt az arcomtól - nem - nyöszörögte.
Egyéves házasok voltunk már, amikor egy napon levél érkezett az anyámtól, sok szerencsét kívánt a házasságunkhoz és írta: szeretne látni bennünket. Szabadságot vettem ki a gyártól. Sophie sokáig ellenkezett - én nem tudok a szeme elé kerülni - mondta - hogyan is lehet az, hogy mi az ő szeme elé kerüljünk, hogyan komédiázzunk előtte, el fogjuk árulni magunkat. Aztán mégis elutaztunk, három esztendő óta akkor láttam először az anyámat, igen megöregedett az évek alatt, megdöbbentem öregsége láttán, kitárta karjait és elébünk jött - kedves lányom, kedves fiam - mondta, mi Sophieval sápadtan egymásra néztünk, ő gyanutlanul és mitsemsejtve beszélt, három napig maradtunk nála, - boldogok vagytok-e? - kérdezte többször és fürkészve, fejcsóválva nézett ránk - igen, boldogok vagyunk - mondtuk mi gyorsan és egyszerre s az arcunk vörös volt a hazugságtól.
A harmadik nap délutánján megölelt mindkettőnket, Sophie fülébe súgott valamit, Sophie elsápadt és sírvafakadt - nono - mondta ő öregesen - gyerek nélkül nem igazi házasság a házasság. Elutaztunk. Azóta nem láttam többé.
Két teljes esztendő következett és ez a két esztendő pokol volt. Többször sírtunk egymás előtt - nem, hát ez így nem mehet tovább - mondtam én -, váljunk el inkább, minek ez a kínlódás - akkor egymásranéztünk, megfogtuk egymás kezét és sírtunk - nagyon szeretlek - mondta Sophie - nem tudom, hogy bírnám ki nélküled és ne haragudj rám, hogy undorodom a testedtől, hidd el, szeretnék a szeretőd lenni, de az undort nem tudom legyőzni.
Nem tudtunk elszakadni egymástól. A gyárban elvégeztem a munkám, mindenképen megbecsültek és csak néha, ködben tüntek fel szemem előtt, mint nagyon távoli dolog, a berlini napok, a Chemisches Institut... a kolloidkémia... ezidőszerint egy apróbb fotográfiai találmányon dolgoztam, kisebb laboratóriumot rendeztem be otthon egy padlásszobában. Kizárólag gyakorlati értéke volt, de anyagilag meglehetősen sokat jelentett számomra.
Sophie, ha erőszakkal betörtem hozzá, mereven, közönyösen tűrte az ölelésem és szemében, nyitott szemében minden alkalommal megláttam a hideg borzadályt, gyakran türelmetlenek és durvák voltunk egymáshoz, minden apróságon civódtunk, egyszer fojtogatni kezdtem, - megfojtlak - mondtam, ő behúnyta szemét és nem ellenkezett, egyszer arra ébredtem, hogy éjjel az ágyam fejénél áll és merően néz, mikor észrevette, hogy nyitott szemmel figyelem, megrezzent. Felugrottam az ágyról. - Sophie - kiáltottam - mondd, úgye azért jöttél, hogy öleljelek meg, drágám. - Az ő arca ónszínű lett, megtántorodott, - nem - mondta -, csak néztelek álmodban és azon gondolkoztam, hogy meg tudnálak-e ölni?
Egy alkalommal hallottam, hogy álmában is ezt a nevet mondta: Gert, akkor egy hétig nem jöttem haza, az egyik közeli kisvárosban ittam és nőkkel voltam együtt, de érni sem tudtam hozzájuk, rögeszmémmé vált, hogyha megölelném őket, meglátnám szemükben az undort és meghalnék rémületemben. Sophie sápadtan és lesoványodva várt - hol voltál? - kérdezte lázasan és aggódva, nem feleltem, bezárkóztam szobámba.
Egy éjjel megint hallottam hogy Sophie álmában a gyűlöletes nevet mondja, felugrottam az ágyból és besiettem szobájába, - nem öllek meg - mondtam neki gúnyosan -, csak nem engedem a birtokomat, hallod-e. - Megöleltem és közben állandóan ezt a nevet suttogtam fülébe: Gert. Másnap egy szalmabábút készítettem és a sárga szalmabábút elégettem a kertben, táncoltam körülötte és folyton ezt mondtam: Gert.
A boldogtalanságtól nem hal meg senki, mert a halálhoz külön elhatározás kell. - Ha még egyszer mondod álmodban ezt a nevet: Gert, megöllek - mondtam, ő összeszorította száját és nem felelt.
Házasságunk harmadik esztendejében történt. Megfigyeltem, hogy Sophie nyugtalanná, révedezővé vált, többször összerezzent, ha beléptem a szobába. Könyvei felvágatlanul hevertek, kutyájával nem törődött, az öreg parasztok önkéntes gyógyítását is abbahagyta. Sejtelmem sem volt róla, mi forrt benne, mikor egy napon elébem állt. - Elutazom - mondta csendesen és végigsímított homlokán. Gúnyosan meghajoltam: - utazz, - azt hittem, nem gondolja ezt komolyan. Még aznap becsomagolt. - Isten veled - mondta, nem tudom, mikorra tudok visszajönni. - Felordítottam: - itt maradsz, nem engedlek el, tudom, hova készülsz, ahhoz a sárgahajú nőhöz utazol? - Nem - felelt. - Itt maradsz! - ordítottam eszemet egészen elvesztve és megszorítottam csuklóját. Fel sem szisszent, merően nézett rám, makacsul így szólt: - nincs beleszólásod a dolgaimba, ha akarod éppen tudni, tényleg Berlinbe megyek, Gert megint öngyilkosságot követett el, mellbelőtte magát, valószínűleg meg fog halni. Egy haldoklóra vagy féltékeny? talán meg is halt már. - Nem hiszem - mondtam én gúnyosan. - Engedj - felelte ő. - Egy lépést sem - kiáltottam - minden szavad hazugság. Birkózni kezdtünk, birkózás közben retikülje kinyilt és tartalma a földre esett, útlevél, púder, ruzs s egy összehajtogatott levél. - Ott van - mondta megvetően és lábával a levél felé mutatott. Lehajoltam és felvettem. Az egyik berlini kórház hivatalos levele volt, a kórház Gert Bötter asszony kívánságát tolmácsolja, aki látni szeretné Dr. Sophie Carl asszonyt. A levél záradékában a kórház igazgatófőorvosa megjegyzi, hogy kétséges, vajjon Bötter asszony megéri-e, mire Sophie Berlinbe érkezik, állapota válságos, a golyó a bal tüdőszárnyat fúrta át a szívszögletnél.
- Menj - mondtam megszégyenülten. Sophie elutazott, ezekben a napokban gyötrő féltékenység és szörnyű képzelődések kínoztak - ó - mondtam magamban éjjelenként - bárcsak meghalnátok mindketten, gyalázatos asszonyok, ha meghalnátok - a következő pillanatban azonban már rémülten hessegettem el magamtól ezt a gondolatot, hiszen, ha Sophie meghalna, hogyan élnék én tovább. Ez alatt a két hét alatt sokat és erősen ittam, az is előfordult, hogy a gyárba sem mentem teljesen józanul, egy alkalommal fel is buktam a motorkerékpárral, nem tudtam meghalni, könnyű horzsolásokat szenvedtem csak. Láttam, hogy az emberek különösen néznek rám, de ezzel nem törődtem. A második hét vége felé már őrjöngtem és reszkettem a félelemtől - hogyan is lehettél olyan őrült, hogy elengedd - mondtam magamnak - hiszen tudhattad volna, hogy nem jön vissza, most barátnőjével éli világát, esze ágában sincs rád gondolni, itt fogsz egyedül megrothadni.
Mikor megjött, egyikünk sem tudott szólni, csak fogtuk egymás kezét és hallgattunk. - Visszajöttél - mondtam végül különös hangon és elöntött a forróság. - Nem halt meg - mondta ő -, lassan fel fog gyógyulni, de még hónapokig lesz beteg, szegény. - Úgy - mondtam és elsápadtam -, szóval hazudtatok. - Ő elfordult és sírt, én szidalmazni kezdtem, trágár szavakat ordítoztam. Hosszú napokig nem szólt ezután hozzám, hiába hizelegtem és könyörögtem neki.
A harmadik esztendő vége felé történt, hogy megtaláltam fiókjában Gert levelét, ekkor már egész éjszakákra nem jöttem haza, a munkám teljesen elhanyagoltam, többször meg is vertem Sophiet és ha eljött az éjszaka, csendesen belopództam hozzá, felriasztottam álmából és így szóltam - sürgöny jött, Gert meghalt! - Nem igaz - mondta ő mosolyogva - nem mondasz igazat. - Megöllek - kiáltottam - és megcsókoltam és megöleltem. Házasságunknak ebben az időszakában egész éjszakákat töltöttem vele, kínoztam és minden alkalommal megláttam szemében a borzadályt és minden alkalommal megkérdeztem tőle: undorodsz? Ő nem felelt, nyitott szemmel nézte a plafont, teste rázkódott, ó, hogy kínlódtunk, volt úgy, hogy éjjeleket sírtunk, ő többször mondta: hagyj elutaznom, váljunk el, meg kell próbálnunk máskép élni, látod, ez így nem megy tovább, betegek leszünk mindketten. - Nem - mondtam én vadul - nem engedlek, meg fogunk halni mindketten, de nem birom elviselni azt a gondolatot, hogy visszamenj barátnődhöz, Sophie, drága kis Sophiem.
Aztán egy álló héten át, észrevettem, került. Furcsán, tágranyitott szemmel vizsgált néha és összerázkódott, sokat feküdt és igen sápadt volt, nem tudtam, mi baja van, mindenre gondoltam, csak arra nem. Egy napon hazajöttem és az ágyban feküdt: - mi bajod van? - kérdeztem, ő nem felelt, sírva fakadt, megráztam: - mi bajod van - kérdeztem gyanakodva.
- Ó - mondta ő és sírt, egész délután faggattam, nem felelt. - Gyere ide - mondta végül. - Ülj le az ágy szélére - szólt és igen sápadt volt. - Fogd meg a kezem. - Megtettem. - Ölj meg - mondta akkor - soha így még nem útáltalak, tudd meg, te ember, hogy majdnem gyerekem lett tőled és ezért fekszem, mert megöltem volna magam az undortól, ha ez megtörténik, tíz napig útáltam a saját testemet ezért, most, ha akarod, megölhetsz. - Lefeküdtem a földre és sírtam. Aznap este a kisváros nyilvános házából elhoztam egy lányt. - Látod - mondtam Sophienak - ez a lány ebben és ebben a házban lakik, én most elhoztam és ettől lesz nekem gyerekem. - Nem felelt, vizsgálódva nézett kettőnket, behívta a cselédet és vacsorát rendelt kettőnk számára - bocsásson meg, kérem - mondta a lánynak - beteg vagyok, nem tudok magukkal vacsorázni. A lányt két perc mulva kidobtam.
Azután? Két napig részeg voltam és amiért ezeket a dolgokat elmesélem, a második nap estéjén történt. Részegen jöttem haza, sok bort és pálinkát ittam, a gyárban már két napja nem voltam. - Félix - állt elém Sophie - most tényleg váljunk el, én nemcsak undorodom tőled, de nem is szeretlek, hagyj engem most békében elmenni, legyen már vége ennek a gyötrelemnek, nézd, én már össze is csomagoltam, Isten veled. - Ilyen elszántnak még sohasem láttam, tudtam, hogy ezuttal komolyan végre is hajtja azt, amit mondott és elviselhetetlen lett volna számomra nélküle élni, már nemcsak szerettem, de meg is szoktam, talán már élni sem tudtam volna e kínlódás nélkül, mondom, nem voltam józan, most jól figyeljen, Franciska, Sophiet durván belöktem a szobájába, a szoba ablakának vasrácsa volt, hallottam, hogy sír,
Égett a ház, vörös fénnyel recsegve és ropogva égett a ház, Kain füstje tekergődzött az ég felé, az erdőben csend volt, az ilyen faház könnyen tüzet fog, a tisztást erdő veszi körül, ezt a tüzet sem a faluból, sem a városból nem láthatta senki, ezt a tüzet egyedül én néztem bambán és részegen, a lángok magasra csaptak, nekem eszembe jutott a félfordulattal bezárt ajtó, rémülten felordítottam és itt van egy homályos pont, Franciska, nem tudom, ha akartam volna, érti,
Egy félfordulat a kulccsal!
Gyilkosság ez?
Nem tudom, hogy akartam-e segíteni!
Gyilkosság ez?
Lassan elindultam visszafelé az erdőbe. Másfél napig céltalanul kószáltam. - Sophie meghalt - mondtam magam elé, a bükkfákat megszólítottam: - jóestét, kedves feleségem - mondottam és veritékezve ébredtem magamra: uramisten - mondtam - ember, meg fogsz őrülni! Aztán megálltam, lefeküdtem a földre és sírtam, mert ekkor már tudtam, hogy gyilkos vagyok.
Harmadnapra kerültem ebbe a városba, pár iratot akartam átadni egy barátomnak, az iratok félbenhagyott kísérleteimre vonatkoztak és aztán meg akartam halni, ez akkor volt, mikor találkoztunk, Franciska, a hídon! Én megláttam magát - nézd - mondtam magamnak - nézd ezt a lányt, keskeny, feketehajú, vékonyarcú, ez itten Sophie, próbáltam magammal elhitetni, mert ekkor már tudtam mindent, az ujságban rövid hír volt, az a ház porig leégett, persze faház és a sok celluloid a padlásszobában, a rendőri vizsgálat megállapította, hogy mindketten bennégtünk.
Zavaros napok voltak ezek, akkor már nem tudtam meghalni - nézd - mondtam magamnak - téged már halottnak tartanak, itt van ez a lány, hidd el, ez Sophie, próbálj pár napot még... és én gyáva voltam, nem mertem meghalni, ma sem tudom, hogy magát, Franciska, tényleg szeretem-e, vagy csak ürügy, hogy ne haljak meg.
Odakünn hajnalodik, mindjárt befejezem, látja ezt a kis fényképet, Sophie, hasonlít magára? na ugy-e maga is úgy találja, mit mond, hogy szebb? nem tudom, mondom, nem tudom!
Most már nyugodt vagyok, reggel tisztára mosdom, megborotválkozom, - fogalmazó úr, - fogom mondani - szíveskedjék letartóztatni, egy rendőri tévedést akarok helyesbíteni, ime, én élek és meggyilkoltam a feleségem. - Ezért vagyok most olyan nyugodt, Franciska.
Hogy mit csináltam ebben a városban? Ezt kérdi, Franciska? Ha el akarnám mondani ezeknek a napoknak történetét, ennyi lenne az egész: itt ültem ennél az asztalnál, alig mentem ki az uccára, rettegtem és nyomorultul magányosnak éreztem magam és feküdtem a diványon és néztem a plafont, olyan irtózatos egyformaság volt ez, hogy attól féltem, beleőrülök és mégsem mertem gyakran kimenni az uccára, emlékszik, Franciska, egyszer egy ember maga előtt pofonütött? Én gyávaságból nem ütöttem vissza, nem tőle féltem, hanem a többiektől, akik mögötte vannak, a bűntelen emberektől féltem, Franciska. - Közben egyszer el is utaztam, muszáj volt látnom azt a helyet, a feketére égett földet és közben meghalt az anyám is, ember nem volt még olyan egyedül, mint én, Franciska.
Mit csinál most? Látom, hogyne látnám. Hajójegy Amerikába! Széttépte, Franciska, megőrült? Miért tépte szét, itt marad? Én miattam? Nem, ne maradjon itt, minek is maradna, hiszen az sem bizonyos, hogy én szeretem magát, hogy holnap elkísér a rendőrségre?... uramisten, nem vagyok magányos! Börtönben fogok ülni és magára gondolok, maga néha meglátogat engem.
Reggel van, Franciska, szedje fel a jegy szemetét, még elutazhat, ma indul a vonat? Miért csókolt kezet nekem most, hiszen maga meglehetősen egzaltált, nem ígérek semmit, látja, sírok, ez azért van, mert mégsem vagyok magányos, engedje, hogy ezt mondjam magának: - Sophie, édes kis Sophiem és megcsókoljam, ez a házasságom és a gyilkosság története, Franciska, vajjon hány esztendőre ítélnek, azt hiszem ötnél többre nem, istenem... istenem... gyilkosság ez?
Reggel van, adja a kezét, Franciska... istenem... istenem... induljunk.