Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · SÁNDOR KÁLMÁN: ÁRTATLANOK

SÁNDOR KÁLMÁN: ÁRTATLANOK
3.

Gyónni annyi, mint börtönben ülni, de ezeket a dolgokat egészen részletesen kell elmesélnem, mert különben a befejezést nem értheti meg Franciska.

Tíz napig kellett még Berlinben maradnunk, ő a hatodik napon kapta meg diplomáját és a kórházat sem hagyhatta ott minden további nélkül, az én irataim rendben voltak, volt kevés megtakarított pénzem is, írtam annak a nagy vegyészeti gyárnak, hogy elfogadom ajánlatukat, harmadnapra sürgönyt kaptam, melyben szerződtettek, a szerződés anyagi tekintetben fényes volt. Tudtam azonban, hogy ez minden kutatómunka befejezését jelenti, a professzorom teljes fél napig próbált elhatározásomról lebeszélni. - Önnek kötelessége itt maradni, az intézet teljes mértékben méltányolja munkásságát és rendkívüli eredményeket vár Öntől - mondta és szemeit várakozásteljesen függesztette rám. Megköszöntem jóakaratát, - sajnálom - szóltam - családi dolgaim lehetetlenné teszik. - Ember - felelte ő - tudja-e, mit dob el magától, anyagilag ugyan nem tehetek Önnek túlfényes ajánlatot, de tudja-e, hogy máris 45 előjegyzés van az ön helyére. Búcsúzáskor megölelt, - nem fogom elfelejteni - mondta. Alapjában véve akkor már nem nagyon izgatott a tudományos karrier, a tizedik napon megesküdtem Sophieval.

Ez a tíz nap maga volt a pokol, Sophiehoz egy újjal sem nyúlhattam, még csak a kezét sem csókolhattam meg, eközben folyton érkeztek a fenyegető levelek, ismeretlen nők kerestek fel lakásomon és próbáltak lebeszélni, egyikük félreérthetetlenül fel is kínálta magát, azt hiszem, Gert megbízásából próbált elcsábítani. A nyolcadik napon Sophie sápadtan jött elém és egy levelet mutatott, a levelet a sárgahajú festőnő írta, öngyilkossággal fenyegetőzött benne, - mit tegyek? - kérdezte Sophie és én láttam, hogy tétovázik, ekkor látnom kellett volna azt is, hogy nem tartozik igazán hozzám és hogy szétmorzsolódik közöttünk, de vak voltam és már különben sem lett volna erőm a lemondáshoz. - Ugyan - szóltam - ez tisztára zsarolás, az a hölgy majd szépen felejteni fog, aki öngyilkos akar lenni, az nem jelenti be ezt előre.

Az utolsó napon felkeresett lakásomon a festőnő, összetette kezét, letérdelt és úgy könyörgött, sírt is, - ugyan - mondtam - ne rendezzünk színpadi jeleneteket, ne legyen kérem közönséges. - Elment, de az arcát nem tudom elfelejteni. A tizedik napon megesküdtünk és elutaztunk egy Innsbruck környéki faluba, mint később megtudtam, a festőnő ezen a napon valóban megmérgezte magát és négy hétig feküdt betegen. Máig sem tudom, hogyan fürkészte ki elutazásunk időpontját, a pályaudvaron egy szolga nagy virágcsokrot hozott Sophienak, a virágcsokorban kis karton egyetlen betűvel: «G». Sophie sírt, mikor a vonat elindult és meg sem csókolhattam az úton, letérdeltem elé és úgy könyörögtem, ő hajthatatlan maradt.

Késő este érkeztünk meg abba a kis faluba, a fából épült rozoga hotel elsőemeleti szobájába szálltunk, Sophie ugyan mindenáron két külön szobát akart nyittatni, én azonban sarkamra álltam és megfenyegettem. Vacsorázni egyikünk sem tudott, Sophie csak állt a szoba közepén, arca fehér volt, szeme üveges, erőszakkal és türelmetlenül húztam le ruháit, ő mereven tűrte, nem segített és nem ellenkezett, mindent el kell most mondanom magának, Franciska, nem fél? nem? jó, folytatom, Sophie ruha nélkül állt a szoba közepén, akkor megtántorodott, ledobta magát a földre, nem sírt, kísérteties csendben feküdt a földön s ez a látvány egészen elvette az eszemet, csókolgatni kezdtem, ő tűrte, akkor karomba vettem, ő megrándult, az ágyban feküdt, magamhoz szorítottam, ő följajdult és eltakarta arcát, - istenem - gondoltam - minden nőnél így van ez, mert nem tulajdonítottam ezeknek a dolgoknak különösebb jelentőséget, mintha a természet minden érzékszervemtől megfosztott volna.

Ezen az éjszakán azonban lealázó és értelmetlen dolgok következtek. Sophie nyitott szemmel bámult rám és vékony, magas hangon fölnevetett, kinevetett, mikor közeledni akartam hozzá, ekkor megütöttem, ő sírt, én újra csókolgatni kezdtem és magamhoz szorítottam, eleinte nem ellenkezett, később azonban váratlanul ellökött magától. - Nem - kiáltotta hangosan és kiugrott az ágyból, egész testében dideregve az ajtóhoz rohant és meg vagyok győződve, hogy ruha nélkül kirohant volna a folyosóra, ha vissza nem rántom. Ezután sokáig ültem az ágy szélén és hallgattam, ő sápadt volt és észrevettem, hogy időnként kutató pillantással néz rám, bánja már a dolgot? - gondoltam és éreztem, hogy könnyen a kezemhez ér, elébe térdeltem és sírtam, ő komolyan hallgatott és azt hittem, észretért. Órákig közönyösen feküdtünk egymás mellett, mikor újból megpróbáltam magamhoz húzni, azt mondta: nem! Ekkor én nevettem, emlékszem, sokáig és kísértetiesen nevettem, megállíthatatlanul, ő felült az ágyban, kezét karomratette és lágyan mondta: no.

Megkérdeztem, hogy szeret-e, erre ő komolyan bólintott, ölelni akartam, de eltolt magától. Ültünk a hotelszobában, régi bútorok, odakünn hajnalodott és fehéren rajzolódtak az égbe a havasok. Ekkor nem bírtam már tovább és beszélni kezdtem.

- Sophie - mondtam - orvosnő vagy, ne csinálj vicceket - ezt a durva szót használtam, ő megint elfehéredett, megfogta a kezem, - gyere - mondta röviden és magához húzott, én felkiáltottam és...

És aztán, mikor kinyitottam a szemem, láttam az ő szemét centiméterekre az enyémtől, ezekben a szemekben borzadály volt, egész teste rázkódott az undortól, nem szólt egy szót sem, a mennyezetet nézte, én hízelegve csókolgattam, ő minden csóknál megrándult, becézni kezdtem, szavakkal és símogatással, őt rázta a hideg, fogai vacogtak.

- Ó - mondta és akkor sírni kezdett - váljunk el, én ezt nem bírom, tudod, hogy szeretlek, de az előbb útáltalak, megútáltalak, ne merj hozzám érni többé, megöllek, mondta és ellökött magától. Én még mindig nem láttam tisztán a dolgok jelentőségét, ő úgy sírt, mint a kisgyerek és jéggémeredt a szívemben a vér, mikor meghallottam, hogy egy nevet suttog, ez a név: Gert.

- Jaj - kiáltottam - iszonyú ez. - Sajnállak - mondta ő -, de magamat is sajnálom, miért kellett nekünk találkozni, nézd, én azt hiszem, sohasem gyógyulok meg, itt sem lelki, sem testi kezelés nem használ, váljunk el békességben egymástól, én nem tudok többször a tied lenni. - Én azonban merev voltam és csökönyös, határtalanul bíztam magamban, - majd ki fog gyógyúlni, meg fog ez változni - gondoltam, előtte térdeltem, - nagyon szeretlek - mondtam és nélküled nem bírnám ki. - Elmegyek - mondta ő, én erőszakoskodni és könyörögni kezdtem, igyekeztem más belátásra bírni. - Nem - mondta ő kiáltva - hát nem érted, nagyon szeretlek, de nem bírom így, gyűlöllek, mikor közeledsz hozzám. - Könyörgésem nem indította meg, fenyegetésem nem ijesztette meg. - Megölöm magam és megöllek téged is, ha elmész. - Felült.

- Esküdj - mondta tompán - esküdj meg, hogy nem nyúlsz többé hozzám, ne akard, hogy undorodjam tőled, hiszen szeretlek. - Én vacogó foggal megesküdtem.

...Két hétig utazgattunk az osztrák hegyek között, nappal mindig egymást néztük és talán boldogok voltunk, éjszakára különszobában laktunk és ő elzárkózott előlem, az éjszakák kínját úgy sem tudom elmesélni, hajnalig ültem a bezárt ajtó előtt a földön, hajnalig ült ő a bezárt ajtó mögött a szobájában és így beszélgettünk, egyszer rátörtem az ajtót és erőszakoskodni kezdtem vele, ő segítségért kiáltott, én kénytelen voltam elengedni, reggel furcsán néztek ránk és mi elutaztunk. Esküszöm, egész nászútunk alatt egyetlenegyszer volt az enyém. Néha nappal hozzámsímult és elpirult ha rámnézett, máskor különösen szótlan volt és én ilyenkor tudtam, hogy Gertre gondol, féltékenység gyötört, egy nőre voltam féltékeny, ezt a visszás, bonyolult és lealázó dolgot nem lehet kianalizálni, szörnyű dolog az, ha az ember férfira féltékeny, akit meg is verhet, meg is ölhet, de arra a féltékenységre, amit az ember nő iránt érez, nem lehet úgysem szavakat találni, kemények a szavak és papirosból vannak ehhez.

Nászútunk tizennegyedik napján hazautaztunk, egy magányos erdei házban volt a lakásunk, tíz kilométerre a gyártól. Elhatároztam, hogy motorkerékpáron járok majd be, mert a magányt mindennél többre becsültük. Öreg cselédet fogadtunk fel, első reggel, mikor munkába indultam, Sophie az ajtóban állt, hozzámlépett, megölelt és megcsókolt, láttam a ház ajtajában állni és integetni, míg csak az út kanyarodója el nem nyelte előlem.

Sütött a nap. Így kezdődött a házasságunk, Franciska.