Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · SÁNDOR
- Gyónni annyi, mint börtönben ülni. Hogyan folytassam tovább, Franciska?
Azon az estén elváltunk a kapuban, ő nem szólt egy szót sem, annyit sem, hogy köszönöm. Én lassan bandukoltam hazafelé, a fejem alaposan kiszellőzött már, hiába tűnődtem az átélt dolgok jelentése felett, nem tudtam rájönni. Így érkeztem haza, kellemes fáradtságot érezve és alig vártam már, hogy ágyba kerülhessek. Az egész ház aludt már, a sötét lépcsőházban nyikorgott lábam alatt a lépcső, emlékszem, a második emeleten megálltam és hangosan így szóltam a sötétben: - vajjon miért sírt?
Mikor benyitottam szobámba, hátrahőköltem. A villany égett, alkalmasint elfelejtettem lecsavarni, a könyvek kinyitva rendetlenül az asztalon, olyan váratlanul érkeztem vissza régi világomba, hogy percekig meredten állottam az ajtóban. - Uramisten, - mondtam akkor, mert az átélt dolgok ebben a pillanatban annyira valószerűtlenül hatottak rám, mint az álomkép, - uramisten - mondtam -, miért foglalkozol te ezzel a dologgal, holnap van az utolsó szigorlatod, mi közöd van ezekhez a kékharisnyákhoz? Éreztem azonban, hogy ezek a gondolatok nem oldják meg a dolgot, túlságosan felszínesek és a fölényük nem valódi, rejtelmeket éreztem már akkor is az első találkozáson történtek mögött.
Lefeküdtem, lehúnytam szemem és igyekeztem a másnapi vizsgára koncentrálni gondolataimat, ez azonban sehogyan sem sikerült. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, a sárgahajú festőnő felkel helyéről és gyors, nesztelen léptekkel hozzánk közeledik, milyen léptek voltak ezek?, ebben a pillanatban ez is eszembe jutott, zsákmányához közeledő nagy macskaállat puha sompolygása. Zsákmányához?, ostobaság, hiszen akkor látott engem először és most hirtelen hallottam a váratlanul felvillanó fényben a festőnő gúnyos, ideges nevetését és szavait az előszobában: nem engedem elvenni a birtokomat! A legkülönösebb képzelődések gyötörtek, felültem ágyamban és dobogó szívvel így szóltam: - Őrült vagy, túlságosan tönkretette idegeidet a munka, elégedj meg annyival, nem miattad sírt az a feketehajú hölgy és nem miattad nevetett a sárgahajú asszony.
Hajnali négy óra lehetett, mikor elaludtam. Ma is azt hiszem, ha akkor nem vagyok olyan felizgatott idegállapotban, akkor nyom nélkül múlik el ez az egész eset. Így azonban másképen történt.
Másnap fejfájással ébredtem és kis híjja, hogy lekéstem a vizsgáról. Arcom különösen sápadt lehetett, mert a professzor csodálkozó tekintettel nézett rám és így szólt: agyondolgozza magát. - A vizsga minden zavaró incidens nélkül zajlott le, mindössze egyszer akadtam meg, mert a tábláról, ahová képleteket írtam, a sárga asszony képe vigyorgott le. Pár pillanatnyi kínos csönd után pohár vizet kértem, aztán aránylag nyugodtan folytattam a munkát, összeszorítottam fogam és így szóltam magamhoz: ember, térj észre! ne hallucinálj, most a karriéredről van szó! A vizsga sikerült és a tanár meghívott magamellé a Chemisches Institut-ba második tanársegédnek.
Győztem!
Egyetlen napot sem pihentem, mohón ki akartam használni a sikert és arról a találkozásról már kezdtem lassan megfeledkezni. Pár nap múlt el és az egyik napon, az intézet egyik laboratóriumában, ahol épen dolgoztam, megpillantottam azt a feketehajú, mongolszemű lányt. Azt hiszem, elpirultam. Kis üvegcsét tartott kezében és bátortalanul arra kért, hogy annak tartalmát analizáljam számára.
- Olvastam a kinevezését - mondta kis mosollyal, csöndesen - orvostanhallgatónő vagyok, talán tudja, nincs más ismerősöm itt s az analizálás sürgős.
Máig sem tudom, igazat mondott-e akkor, a bátortalan mosoly megcáfolta szavait, engem a váratlan öröm hulláma járt át - miattam jött talán? - gondoltam és kezemben remegett az üvegcse, - vigyázzon, kérem, - mondta csöndes aggodalommal, - összetörik. - Ránéztem, talán gunyolódik? Nem ismertem ki magam arcán.
- Foglaljon helyet - mondtam - valószínűleg rövid idő alatt el tudom intézni.
Munkához láttam, közben beszélgettünk, óvatos általánosságokat mondtunk egymásnak, arra a bizonyos találkozásra még csak célzást sem tett egyikünk sem, akkor ő így szólt:
- Olvastam a tanulmányát a Chemische Monatschriftben, azt hiszem, helyes útakon jár, valaki mondta, hogy reményeket fűznek magához itt.
Olyan csöndesen és nyugodtan mondta ezt, hogy megint nem tudtam, gúnyolódik-e, hízeleg-e? vagy komolyan beszél. Általában még esztendőkig sem volt tiszta képem jelleme felől és ma is van egész sereg olyan pontja életének, amelyen hiába gondolkozom.
Az analizist megcsináltam. - Érdekes - mondtam mitsem sejtve - ez a folyadék igen erős afrodisiacum, kitől kapta?
Elsápadt, nem felelt és én nem kérdeztem többé. Láttam, hogy tétovázik, kabátomat vettem: - ha megengedi, elkísérem.
Zavarbajött és összerezzent. Látszott, nem mer, vagy nem tud visszautasítani. Ezúttal beszélgettünk már az úton hazafelé, ő elmondta, hogy szigorló orvos, ha minden jól megy, tíz hónap múlva be is fejezi tanulmányait, nem tudja még, mit csinál aztán, nem szereti Berlint. Megfigyeltem, hogy az egész úton, míg megyünk hazafelé, szorongó kifejezés ül arcán, jobbra-balra tekintget, mintha félne, hogy valaki követ bennünket, ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.
A kapu előtt hosszú percekig állottunk szótlanul egymás előtt, végre felemelte fejét és láttam, hogy arca vonaglik. Sír, vagy nevet? Bosszankodva mondtam: jóestét. Nyújtottam a kezem és indulni akartam, akkor ő megszólalt:
- Hát - mondta -, ha akarja, feljöhet egyszer hozzám, érdekelnek a dolgai.
- Most - mondtam hirtelenül.
- Nem - felelte ő -, most nem lehet.
Megállapodtunk abban, hogy a következő hét hétfőjén felmegyek hozzá. Ez pénteken történt és ez a három nap szorongó várakozással telt el. Annak a hétfői napnak délutánján telefonhoz hívtak. Ő volt.
- Ne haragudjon - mondta -, szégyellem és sajnálom a dolgot, közbejött ügyek miatt le kell mondanom a mai estét, talán egyszer máskor.
- Nem - mondtam én türelmetlenül -, miért ne lehetne ma, hacsak egy percre is, tudom, hol lakik, akár meghív, akár nem, felmegyek magához.
- Ó - mondta rekedten a telefonba -, én nem ott lakom, egészen máshol, ne fáradjon.
Minden akaraterőmet meg kellett feszítenem, hogy gorombaságokat ne mondjak a kagylóba, tehetetlenül szorítottam a hallgatót és hallottam az ő reszkető hangját a drót másik végéről:
- Úgy sajnálom... - aztán hirtelen megszakadt az összeköttetés. Ez a két szó azonban ma is itt cseng a fülemben és ma is azt hiszem, őszintén mondotta.
Tíz nap múlt el erős munkában. Egy csütörtöki napon telefonhoz hívnak:
- Ha akarja, - mondja az ő hangja, - ma este feljöhet.
- Nem - mondtam kurtán -, dolgom van.
- Ó - mondja a hang -, kár - és hallom, hogy motoszkál a készülékével.
- Isten vele - mondtam és letettem a kagylót.
Másnap megint hívtak a telefonhoz, nem mentem, nem mentem harmadnap sem.
- Mit parancsol? - kérdeztem hűvösen a negyedik napon.
- Kérem - mondta ő -, szükségem van a segítségére, ha eljönne, itt és itt lakom.
Hangja őszintén csengett és volt színezetében valami meghatóan gyermekes.
- Jó - mondtam -, elmegyek, este nyolcra ott leszek, viszontlátásra.
Este fél nyolckor már a mondott számú ház kapuja előtt őgyelegtem és amikor nyolcat ütött az óra, becsöngettem a lakás kapuján. Ő nyitott ajtót, ezúttal kimonóféle pongyola volt rajta és alakja most lányosabb volt, mint azokban a ruhákban, melyekben eddig láttam őt. Kis főbérleti lakása volt, egy szoba, előszoba, kis főzőfülke és benyíló mindössze, amennyire én értettem hozzá, pár igen értékes faliszőnyeg lógott a falon, több kép, a bútorok símák és egyenesvonalúak, körülnéztem és első pillantásom az ő portréján akadt meg, igen erős és eredeti alkotás volt ez.
- Ki festette? - kérdeztem önkénytelenül. Megrezzent, rámemelte szemeit.
Ő teát ivott, keveset ettünk, én valami bort is megkóstoltam és szünet nélkül beszéltem. Magamról beszéltem, a terveimről, egy kolloidkémiával foglalkozó speciális laboratóriumot szeretnék felállítani, elmeséltem, hogyan dolgozom, nem tudom, mi indított erre az őszinteségre, zárkózott természetű ember vagyok, ő ellenben annál kevesebbet árult el sajátmagáról. Szülei Keletporoszországban éltek, teljesen árva, most már van egy kevés fizetése a kórházban, kivételesen.
- Azt mondta: szüksége van rám, - szóltam végül és merően néztem őt, - miért bujkál előlem? Szigorúan véve nincs jogom kérdezni, de mégis csak furcsának tartom.
- Ó - mondta ő gyorsan -, tulajdonképen már nem is aktuális, - de láttam, hogy zavarodott és nem mond igazat, erősködni kezdtem, ő erre elsápadt, összeszorította száját és igen szótlanná vált.
Ezen az estén majdnem éjfélig maradtam nála, ha visszagondolok, ma is különösnek tűnik előttem, hogy mégcsak nem is gondoltam arra: megcsókolom. Pedig fiatal voltam és nő nélkül éltem ezeket az esztendőket. Elváláskor hosszan tartotta a kezem a magáéban: istenvele - mondta -, majd egyszer találkozunk.
Ettől kezdve tíz teljes napig minden este találkoztunk, egyszer ő jött el értem, egyszer én mentem el őérte a kórházba. Fehér köpenyben jött elém, még törékenyebbnek látszott, mint máskor: bocsásson meg - mondta -, sürgős szüléshez hívnak.
Ezen az estén teljes másfél óráig vártam rá az ő kis szobájában a kórházban és ekkor már világosan láttam: szerelmes vagyok belé. A tizedik nap estéjén történt, hogy egy kis, olcsó vendéglőben vacsoráztunk, eddig az estéig még csak a kezét sem mertem megcsókolni, egy sarokban ültünk egymással szemben, ő a mártásos tálért nyúlt, én megfogtam kezét és megmondtam neki, hogy szerelmes vagyok, ő elsápadt, letette kezéből a tálat és sokáig merőn nézett rám.
- Ezt nem - suttogta.
Mintha főbekólintottak volna, a vacsorát egyikünk sem fejezte be, én láttam, hogy erősen felindult állapotban van, fizettünk és hazakísértem. Ő elköszönt a kapuban és nem mert rámnézni.
- Sophie - mondtam -, az isten szerelmére, úgye látom holnap?
- Nem tudom - mondta és megremegett. Így váltunk el.
Ezután pokoli hetek következtek. Négy teljes hétig nem láttam, eleinte minden eszközt megragadtam, hogy hozzáférkőzzek, telefonáltam, letagadta magát, órákig csengettem lakásának ajtaján, nem jött senki kinyitni, levelet írtam, nem kaptam rá választ, kerestem a kórházban, kiizent, hogy sürgős műtétje van, ne várjak rá, kétésfél óra hosszat vártam, nem jött.
Megpróbáltam elfelejteni, nem ment. Ezekben a napokban dolgozni sem tudtam, otthon ültem egész nap könyvvel a kezemben és egy szót sem értettem abból, amit olvastam.
- Mi ez? - gondoltam, - miért ilyen? Hiszen néha remegett a keze, ha véletlenül összeért a tieddel, egyszer a hajunk is érintkezett, akkor az ő arca lángvörös lett, ha találkoztunk, elpirult. Orvosnő. Mi más ez mind, mint a szerelem szimptómája? Hiába, nem tudod kiverni a fejedből.
Azt hiszem lesoványodtam ezekben a hetekben, a professzor szabadságra küldött, nem mentem. A negyedik hét végén sikerült megfognom végre. A sárgahajú festőnővel lépett ki a kórház kapuján. Különös, most másodszor találkoztam a sárgahajú nővel, másodszor és most is furcsa körülmények között. Sophie megremegett, mikor észrevett, menekülni azonban már nem menekülhetett előttem. Elindultunk hármasban és hallgattunk. Észrevettem, hogy a festőnő időnként fürkésző pillantással néz az én arcomra, majd Sophie arcára és elkomorodik.
Így értünk annak a háznak a kapujához, ahol Sophie lakott. Megálltunk. Csend volt. A sárgahajú nő mereven és szinte követelően nézett Sophiera, aki kissé lehajtott fejjel állt. Megint az volt az érzésem, mint amit ragadozó állatok láttán érez az ember. Akkor Sophie csendesen kezetnyujtott és szinte alázatosan elköszönt. Nem tudom, mi ütött belém. Lehajoltam Sophie kezéhez és megcsókoltam, tisztán dacból csókoltam meg, hiszen eddig eszembe sem jutott ilyesmi. Láttam, hogy Gert Bötter ajkábaharap. - Jóestét kívánok - mondtam kissé gúnyosan.
Másnap egészen váratlanul felhívott Sophie és megkérdezte, hogy találkozhatunk-e. Találkoztunk. Hiába faggattam, nem adta különös viselkedésének semmi magyarázatát. Az egyik sötét uccán átkaroltam és megcsókoltam, kissé nyitvamaradt a szája, nem csókolt vissza, de remegett. Ezután megint négy napig egymásután találkoztunk, mégcsak a kezét sem engedte megfogni.
Újabb egyhetes szünet következett. A hét elteltével megint magától jelentkezett. Én, én minden alkalommal lázasan és engedelmesen rohantam a találkozóra, hiába töprengtem azonban különös viselkedésén, semmire sem jutottam. Az utolsóelőtti alkalommal haragomban megütöttem, nem sírt, csak elsápadt.
Ezután még egyszer találkoztunk. Ezen a találkozón igen csöndesen viselte magát, szinte engedelmesnek és alázatosnak mondhatnám viselkedését, fogta a kezem, amint mentünk az uccán és akkor egyszerre megállt és nézett egy irányba. Az ucca másik oldalán a sárgahajú festőnő állt, ránknézett és odajött hozzánk. A vér arcomba tódult a dühtől. - Asszonyom - mondtam -, önt talán érdeklik az ügyeim, miért nem fordul felvilágosításért akkor egyenesen hozzám? - Nem felelt, Sophie könyörögve nézett rám, de én nem fékeztem magam.
A kapunál megint az az alázatos, bocsánatkérő mozdulat. Sophie nyujtja kezét: istenvele... - nem - mondom erre én -, felmegyek. Erre ők nem tudtak semmit felelni, némán értünk fel a lépcsőn, egyetlen szó nélkül ültünk Sophie szobájában, én egészen közelhajoltam Sophie füléhez és minden udvariassági szabály felrúgásával súgtam: - miért nem dobja ki?
A szokásos mozdulat. Sophie megrezzen, Gert Bötter krétafehéren és gyűlölködve pillant rám. Éjfélig ültünk együtt, Sophie végtelenül fáradt, le-lecsukódnak a szempillái, végül megadóan mondja: menjenek haza talán mindketten - és bocsánatkérőn néz ránk. Felállunk. Elmegyünk. - Beszélni akarok önnel - mondja Gert Bötter. - Bemegyünk egy vendéglőbe. - A festőnő arca krétafehér, szemét néha lehúnyja, arckifejezése fájdalmas, akkor mereven rámnéz és rekedt hangon megszólal: - nem engedem elvenni a birtokomat!
- Hogyan? - mondom -, mit jelent ez? És ő beszélni kezd. Az első szavakat csodálkozva később megrendülten és lesújtottan hallgatom. Sophie az ő birtoka. Az övé. Nem engedi elvenni. Nyiltan és brutális őszinteséggel bevallja, szerelmes Sophieba és Sophienak már két esztendje nincs kifogása ez ellen. Ne kényszerítsem most én a végsőkre.
- Hazudik - mondom hangosan -, maga gyalázatos asszony, hazudik.
- Kérdezze meg Sophiet - feleli ő és lesüti szemét -, az isten szerelmére - mondja -, higyjen nekem, ne akarja őt szerencsétlenné tenni, hát nem látja rajta, hogy bújik maga elől?
- Nem - hazudom én akkor szemérmetlenül -, Sophie bevallotta, hogy szeret.
Behúnyja szemét és sápadtan a falhoz dől. Rosszul van. Kis pohár pálinka magáhoztéríti.
- Nem mondott igazat - suttogja.
- Esküdjem? - kérdezem -, de különben magam sem értem, miért állok egyáltalán önnel szóba, semmisem kötelez udvariasságra, az ilyen álcázott emberrel szemben.
Ez a sértés láthatólag súlyosan érinti. Én felállok. Hideg udvariassággal elköszönök, ő a kezem után nyúl, könyörgő pillantást vet rám, én lerázom.
Ezután napok és hetek következnek, nem látom Sophiet, nem merem keresni, hátha lesz erőm megkérdezni és igaznak bizonyul. Közben ismerősök keresnek fel erőltetett ürügyekkel és átlátszó módon Sophiere és Gertre terelik a szót, vajjon tudom-e, hogy ők ketten... mi jutott eszembe, hogy Sophieval együtt láttak többször is, vajjon szerencsétlenné akarom tenni magam?
A jóakaratú ismerősöket a végén kidobom, ekkor levelekkel próbálkoznak meg, a levelekben obszcén részletek, ebben az időben kapok ajánlatot egy nagy vegyi gyártól vezető főmérnöki állásra, habozom, hogy elfogadjam-e, már tudom, halálos bizonyossággal tudom, hogy Gert Bötter igazat mondott, mégsem birom Berlint otthagyni, lesoványodom, az uccákon ténfergek, a munkám elhanyagolom, furcsán néznek rám, ezután két teljes hét következik, két szörnyű hét, melyben leszámolok azzal a gondolattal, aztán, aztán, egy éjszaka nem bírom tovább, - Sophie - mondom hangosan, kitárom a karom és sírva öltözködöm, mint az őrült, éjnek idején felcsengetem Sophiet, ajtót nyit, az ő arca is megkeskenyedett ezekben a hetekben és én megrendülten állok.
- Sophie - mondom lázas izgalommal - akar-e a feleségem lenni?
Ő felsikolt, felemeli kezét, aztán leereszti és fejét is lehajtja.
- Én... - kezd bele - én...
Türelmetlenül leintem, így szólok:
- Mindent tudok - és átölelem, ő sír és vállamra hajtja fejét.
Így lett Sophie Carl a feleségem, Franciska...