Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám
- Mi baja annak a gyereknek? Miért olyan sápadt?
Ezt az apa kérdezte feleségétől, azon az aggodalmas, legrosszabb kórjóslatot sejtető és vádló hangján, amit ilyen alkalmakkor rendesen használni szokott. Ebben az egyszerűnek rémlő kérdésben a következő szemrehányás volt: «A gyerek beteg, súlyosan beteg, halálosan beteg és ennek te vagy az oka. Bizonyára - szokásod szerint - kitártad rá éjjel az ablakot, esetleg uszodába küldted tegnap abban a szeles időben, de az sincs kizárva, hogy valami főzeléket tukmáltál bele, amit nem szeret szegény és attól betegedett meg.»
Az anya, aki már jól ismerte ezt a hangot és tudta, hogy férjének minden visszafojtott és régóta gyűjtögetett indulata efféle túlzott apai aggodalmakban szokott kiszökkenni - hasonló izgatottsággal válaszolt.
- Mit tudom én. Kérdezd meg tőle.
Ebben az egyszerű válaszban szintén egész gondolatsor volt elbujtatva.
Többek közt ezt jelentette: «Már megint vádaskodsz? Mi bajod velem? Mondd ki nyiltan. Már megint a gyerekkel hozakodsz elő? Bizonyára megáhítottad valamelyik barátod független életét és a «család» iránt feltámadt haragod ilyen rejtett és nehezen felismerhető úton kerül napvilágra, vagy talán megtetszett egy nő és most legszívesebben eltüntetnél mindakettőnket a föld színéről. Az is lehetséges azonban, hogy nem ízlett a mai ebéd, miután azonban efféle «csekélységek»-ért mégsem méltó túlzott mértékben kikelni, ennélfogva önmagad előtt is elfogadhatóbb okot keresel indulataid számára.»
Az asszony harcias sértődöttséggel nézett szemközt férjével. Hirtelen azonban heves ijedelmet érzett. Hátha mégis beteg az a gyerek, az urának igaza van, súlyosan beteg, csak ő felületes könnyelműségében nem vette észre. Szerencse még, hogy az ura figyelmesebb és lelkiismeretesebb, így idejében elejét vehetik a szerencsétlenségnek. Csakugyan, már néhány napja sápadt az a gyerek. Ki tudja, mi lelte. Talán tifusz lappang benne, vagy talán még veszélyesebb fertőző betegség. Láza is lehet. Meg kell mérni...
Előveszi a lázmérőt.
A higanyoszlop tíz percnyi mérés után 36.9-re szökik fel.
- Hála Istennek, nincs láza.
A szülők azonban nem nyugszanak meg. Idegesen járnak-kelnek a lakásban.
A fiú, - tizenhatéves nyurga kamasz - most még sápadtabb, mint az imént. Gubbaszkodva ül a szalón zöld plüss-diványának sarkában. Betegnek, súlyos betegnek látszik. Hosszú karjai csüggedten omlanak alá. Olyan gyöngeség ömlik el rajta, hogy úgy rémlik, fel sem birja emelni a kezét.
A szülők aggodalma nőttön-nő. Tanácstalanul merednek egymásra.
- Mit tegyünk?
- Telefonálj azonnal a tanárért - szól most az apa. - Vágja magát gépkocsiba és rögtön jöjjön. Várj, majd én fölszólítom.
Az asszony megfogja férje kezét és most nagyon gyöngéden, könyörgő hangon ezt mondja:
- Ne, fiam, ne hívd ide a tanárt. Végre is láztalan. Inkább menjünk el mi hozzá. Telefonálj, hogy mikor fogad.
Az anya ebbeli indítványában tulajdonképpen az a rejtett gondolat foglaltatott, hogy ily módon a tanárnak járó összeg felét mégis megtakaríthatják.
A tanár háromnegyed óra múlva várja és soron kívül fogadja őket.
- Siess, fiam, öltözz és menjünk - sürgeti az apa a fiut, aki - úgy rémlik, - most már lépni is alig tud.
Nagynehezen bevonszolja magát szobájába és öltözködni kezd. Jó félóra múlva elővánszorog. Hosszú nadrág, divatos férfi ing, lehajtott keménygallér van rajta. Vadonatúj ruháját - első hosszúnadrágját - vette föl ma először. Reggel hozta haza a szabó.
Még csak a fehérpettyes buzakék lepkenyakkendőt kell megkötnie. Nem sikerül. Még sohase viselt nyakkendőt. Az anya is próbálgatja. Ő sem ért hozzá. Mindhárman olyan izgatottak és dühösek, hogyha az indulatoknak valóságos robbanóereje lenne, az egész háromemeletes bérház, amelyben laknak, a szomszédos palotákkal együtt a levegőbe röpülne.
Az apa most a kamasz mellé áll és saját nyakkendőjén mutogatott, többszörös ki- és bekötözésekkel, végül sikerül holmi szabálytalan és laza lepkecsokrot köttetni a fiúval, aki apja bosszantására szántszándékkal még ügyetlenebbnek mutatkozik a rendesnél.
A háromnegyed óra letelt. Sietve taxiba vágják magukat s a tanárhoz hajtatnak. Útközben vagy nyolcszor-tízszer azt hiszik, hogy a fiú halálos beteg és ugyanannyiszor azt, hogy kutyabaja.
A tanár mézes mosollyal fogadta őket. Az aggasztó tünetek meghallgatása után kijelentette, hogy tetőtől-talpig alaposan megvizsgálja a gyereket és magabízó tekintetével azt is tudtukra adta, hogy csak legyenek egészen nyugodtak, ő az a híres, leghíresebb betegség-fölismerő, akinek figyelmét semmi sem kerüli el, legyen az olyan ritkán előforduló baj, ami talán csak valahol az egyenlítő táján esett meg egyszer húsz-huszonöt évvel ezelőtt.
A tanár most sima egérke-lépteivel betessékeli a fiút a belső rendelőjébe, ahol különböző gépek és műszerek villognak dermesztő hideg fénnyel.
A szülők kívül maradnak a várószobában.
Az apa, izgalmában, balkeze ujjhegyeivel, gépiesen kapirgálja az arcát jobbról és balról, mintha ujjaival borotválkoznék.
Az anya sorra nézi az üvegszekrények csecsebecséit s a képeket. Semmit sem lát. Amikor azonban már harmadszor járja körül a szobát, végül feltűnik neki egy mindenütt jelenlevő, csipkézett szoknyájú porcellán ballerina s azt bámulja sokáig makacsul.
Az apa feleségéhez lép és kitörő mozdulattal megfogja a kezét.
- Ugy-e anyika, nem lesz baj. Szeress, anyika.
Az asszonyt bosszantja ez a szinpadias érzelmesség, de azért ő is kissé színpadias nyugtató nőiességgel válaszol.
- Nem lesz semmi baj. Nagyon szeretlek, szívem.
Maga sem tudja hányadán van és tulajdonképpen miért is vannak ők itt. Úgy érzi, hogy kettejükről van itt most szó, őróla és a férjéről és mintha ebben a mesterségesen előidézett szülői aggodalomban most kettejük közötti súrlódások símulnának el egy időre.
Fogják egymás kezét.
Most hirtelen feltárul a rendelő ajtaja s a tanár, még mindig mézes, de kissé aggodalmas mosollyal kidugja rajta a fejét, majd halk, jelentős hangon így szól:
- Kérem az apát, egy percre.
Mindketten halálsápadtan ugornak az ajtóhoz. A tanár egy finom mozdulattal visszatólja az asszonyt és ezt mondja:
- Csak az apát kérném.
Az asszony émelyeg, szédül. Úgy érzi, hogy nem tud elmozdulni a helyéről és mingyárt eszméletét veszti.
...Erősnek kell lennem - mondogatja magában. - Most kell erősnek lennem.
Közben rémítő gondolatok kavarognak fejében. Nem is meri végiggondolni őket.
- Mi lehet az oka annak, hogy a tanár csak az urát hívta be. A legszörnyűbb, a legvégzetesebb betegségről lehet itt szó, olyanról, aminek a gondolatát csak egy férfi birja elviselni. A tanár azt hiszi, hogy a férfi többet bír. De az ő ura nem bírja, még úgy sem, mint ő. Milyen ostoba is az a tanár. Legalább együtt hívta volna be őket, hogy egymást támogatnák valamiképpen.
Szörnyű percek múltak. Az anya két tenyerébe hajtotta arcát és hüvelykujjaival a fülét dúgta be, mint aki semmit, de semmit sem akar hallani abból a szörnyűségből, amit okvetlenül meg kell hallania.
A tanár ismét megjelent az ajtóban.
Az asszony álló helyéből csaknem reá dült.
- Mi a baja a fiamnak, tanár úr, mi a baja?
A tanár az asszonyra nézett, egy pillanatig várt, majd lassan, minden szót jelentősen hangsúlyozva, a családi aggodalmak iránt érzett megértő és jóindulatú lenézéssel ezt mondta:
- Semmi, nagyságos asszonyom. Nincs semmi baja a fiatalembernek. Teljesen egészséges. Csak nem tudta megkötni a nyakkendőjét. Azért kérette az apját, hogy segítsen neki.