Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · ILLYÉS GYULA:
minden kérdésünk alapkérdését, népünk első légvételét.
Nem politikáról beszélek, ahogy a magyarság pusztulásának föltárásához sem a politika vezetett. Történelmi és szellemtörténeti szempontok juttattak ide. A magyarság életműködésének halálos veszedelméről adtam hírt, igyekeztem e kérdést a maga sajátos területén tartani; ha fölkeltettem a figyelmet, ha nyugtalanságot okoztam, kötelességem, hogy a megoldást is ismertessem. Itt van, ez a megoldás. Elítéltem a német kisebbség elleni izgatást; megtagadtam a törekvést, mely az egyke-kérdést az egyéni szabadság megbolygatásával akarja megoldani. Hitem szerint mindez nem vetne gátat a magyarság pusztulásának. A pusztulásnak csak a földosztás vethet gátat. Erre az első alapfeltétel megvan. Föld bőven akad.
Magyarországon mai nap is 3,778.567 katasztrális holdat tesz ki az ezer holdnál nagyobb uradalmak területe. Közel négymillió hold ezerhatszáz nagybirtokos kezében van, mikor milliókra rúg azoknak a földmívelőknek száma, akiknek egy talpalatnyi sem, vagy legfeljebb csak egy holdnyi föld jut. 82 birtokos rendelkezik egyénenként 10-50.000 kat holddal, 12 birtokos 50-100.000 kat. holddal, van, aki egymagában 205.000 holddal rendelkezik.
A nagybirtokok zöme a Dunántúlra esik s legnagyobbrészt ép a magyar-lakta területekre A dunántúli német lakosság túlnyomó része tehetős kisbirtokos, tehát a nagybirtokok súlyát elsősorban a magyarok viselik. A földbirtokreform is ezek szerint elsősorban őket mentené ki a halálos fuldoklásból.
Somogy vármegyének 43%-a nagybirtok. Nagyjából hasonló, némely járásban még kedvezőtlenebb a helyzet Tolna és Baranya magyar vidékein is. A földinséget fokozza, hogy a parasztok még bérletbe sem kaphatnak földet. Nem tudni milyen belátásból vagy óvatosságból nagybirtokosaink csak nagybérlőknek adják ki földjeiket. A 2,056.024 kat. hold bérbeadott területből a parasztoknak csak 464.884 hold jutott.
Ezeken az óriási területeken csak annyi ember maradhat meg, amennyi a birtok kezeléséhez szükséges. A birtokok üzemben tartásához ma, amikor csaknem minden munkát gép végez, egyre kevesebb embert kell alkalmazni. Ezeken a vidékeken tehát, a Dunántúlon, Magyarország legveszélyeztetettebb vidékein, a nép nem tud sem gyökeret verni, sem terjeszkedni.
A nagybirtokok védelméül azt szokás felhozni, hogy azok olcsóbban és többet termelnek. Nem tudom, mennyire igaz ez, de bizonyos, hogy nekik nem kell annyi embert eltartaniok, mint a kisbirtokoknak. Az olcsóság és többtermelés elve, a haszon könyörtelen törvénye lesöpri, világgá szórja róluk az emberfelesleget s az uradalmak százezer holdjain valóban csak annyit tűr meg, amennyi az iga és a gépek kezeléséhez szükséges. Hova vezet ez az elv? Kanada végeláthatatlan «búza-gyáraiban» ma már oly tökéletes a géppel való mívelés, hogy tízezer holdak kezelését három-négy tucat férfi elvégzi. Az utazók beszámolnak arról, hogy az újonnan feltört területek gabona-táblái között órák hosszat rohan az autó, sehol egy falu, sehol egy fa, csak itt-ott néhány barakk, hol a mérnökök laknak. Ez a sors vár a Dunántúl a nagybirtokokra is, a dunántúli magyar vidékekre? Az elv ide vezet. A haszon versenye ide kényszerít.
A nemzetgazdaságnak közismert megállapítása, hogy a nagybirtok-vidék aránytalanul ritkább népességű, mint a kisbirtok. Az ország egyik legtermékenyebb területének, Fejér vármegyének csaknem fele nagybirtok. (Pontosan 48.8%.) Népsűrűsége négyszögkilométerenként 57.5. (Somogyé 57.4.) A kisbirtokos vidékek népsűrűsége ennek körülbelül kétszerese. Németországé 138.2, ami sokat megmagyaráz hódító törekvéseiből.
1869-1930 között a Dunántúl lakossága
Mindezek közismert tények, bármely hivatalos adattárban megtalálhatók.
Mi magyarázat is volna szükséges ahhoz, hogy a földmívelő nép sorsa a földhöz van kötve? Hogy csak azon virulhat s annak híján halálra van ítélve?
A dunántúli magyarság egy részén már beteljesült az ítélet s a nép maga hajtja végre. Nem állok egyedül a véleménnyel, hogy azt a népet ott talán már nem is lehet megmenteni. Az már elveszett, azon már talán a föld sem segítene, az már elfogadta a halált. Ezeken a területeken a földbirtokpolitikának sajátos módosításokkal kellene folynia. Sikerrel járna? A lehetetlent is meg kell kísérelnünk. A lehetségest azonban a legsürgősebben A Dunántúl némely tája üresen tátong; Szabolcs, a Jászság, Kúnság egészséges, életerős zsellér-népe a túlzsúfoltságtól fuldokol. Mi gondolkozni és mérlegelni való lehet még itt?
A cári Oroszország még a század első éveiben törvényt hozott, melynek értelmében idegenek nem birtokolhatnak földet az ország területén. Kerék Mihály, a kitünő ifjú közgazdász szerint nálunk változatlanul «közel 100.000 kat. hold területet foglalnak el a külföldön élő idegen állampolgárok birtokai - túlnyomó részben mammuthitbizományok - olyan vidékeken, ahol legnagyobb a földinség és ennek következtében legerősebb a terjeszkedésében gátolt agrárlakosság elvándorlása. A nemzeti birtokpolitika célkitűzéseivel ezeknek a magyarsággal szemben minden vonatkozásban idegen érdekeket szolgáló, népességi és szociális szempontból is exponált helyen fekvő nagyüzemeknek fenntartása össze nem egyeztethető...» [*]
«A birtokpolitikáról nem mondhat le egyetlen nemzeti állam sem, amely meg akarja állni helyét a népek nagy versengésében...» - mondja ugyancsak ő és nekem erre egyik erdélyi barátom szavai jutnak eszembe, aki a románok telepítési tevékenységét beszélte el. A trianoni új határ legtöbb helyen hatalmas nagybirtokokon vonult át. A románok a maguk felé eső részt azonnal kisajátították, felosztották, betelepítették s modern végvárak gyanánt életerős román falvakat teremtettek rajtuk. A Magyarországra eső rész ma is változatlanul egy tagban áll, kilométerek hosszán lakatlan pusztaságon fut a vonat. «Nem volt elég az erdélyi példa? - kérdezte barátom. Még most sem tanultatok?»
Mi már rég megtanultuk és tudjuk, mit kellene tennünk. De vajjon elegendő-e itt a tudás, a keserű tapasztalat, a sötét jóslat, a szomorú panasz...? Tudjuk a megoldást, de vajjon ezzel megoldunk-e valamit?
Itt a megoldás... Szeretnék valamit még hozzátenni. A fogalmazás természetéből következik, hogy a befejezés, bármily szomorú is, valamilyen megnyugvást ad. Ez már a stílus, a forma ereje. Ismertess akármilyen szörnyű helyzetet, kelts akármilyen döbbenetet, szavaid végén egy lenge «így nem mehet tovább!»-tól megbékél az olvasó, megbízva benned, hogy te majd elintézed. Ha rámutatsz a megoldásra is, még föl is derül: lám, milyen egyszerű az egész.
Itt a megoldás, vagy legalább a megoldás első mozzanata, de ha valaki megkérdezné, hogy te, aki sötét híreiddel fölizgattál bennünket, nyugodt vagy-e most, - néma maradnék. Nem vagyok nyugodt. A vitának nincs vége. Be kell vallanom, semmi reményem nincs arra, semmi jelét nem látom annak, hogy a megoldás - meg is valósul. Panasszal, pesszimizmussal zártam előző felszólalásaimat. Semmi okom, hagy most máskép fejezzem be. Ki válthatná valóra azt a megoldást, hol a közösség, amelynek önfeláldozása és bátorsága, hol a nép, amelynek ereje lenne hozzá? Egy olyan földreformhoz, olyan telepítéshez, mely száz meg száz ezrével állítaná talpra:
A nép a halált választotta, ezt ismétlem most is.
A fővárostól várjuk a segítséget, Budapesttől, melyet széles német gyűrű zár el ma is a magyarságtól? Ki ismeri itt a dunántúli magyarság helyzetét? Budapest népének, a vállalkozó kedvűeknek is órákig kell utazniok, míg végre magyart látnak, komorat, gyanakvót és némát valamelyik nagybirtok mesgyéjén. Nem várhatunk tőle semmit; igaz, nem is hibáztathatjuk.
Forduljunk, engedve az örök pátosznak, az ifjúsághoz, melybe Fülep is, Németh is minden reményét veti? Rakjuk át az ő láthatatlan vállára a terhet, hogy egy kicsit mégis könnyítsünk lelkiösmeretünkön? Hol ez az ifjúság?
[*]