Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · ILLYÉS GYULA: MAGYAROK MEGMENTÉSE

ILLYÉS GYULA: MAGYAROK MEGMENTÉSE
A visszhang

Ankétunkat érdemleges méltatással legelőször a Prager Presse s az ugyancsak mindenképen prágai Europe Centrale tisztelte meg. Ezt követte egynéhány németországi lap, majd a szintén prágai Statisticky Obzor, mely, mint sejteni lehet, cikkeinket a statisztikai kimutatások megbízhatóságának firtatására használta fel. Ezután következett egyik fővárosi napilapunk, mely rendszerint a hivatalos körök véleményét szokta képviselni. «Nincs veszélyben a Dunántúl magyarsága!» hirdette már a címe is a lendületes cikknek, mely a «könnyelmű amatőrstatisztikusok» lebecsülésével kezdődött és fölényes rendreutasítással végződött. Ezután látott napvilágot Kovács Alajos dr.-nak, a Magyar Statisztikai Hivatal elnökének tárgyilagos tanulmánya «Az anyanyelvi statisztika megbízhatóságáról».

Mindez már nem a mi vitánk volt, ezt rövidesen észre kellett vennem. Minél több port vert fel az ankét, annál kevesebb szó esett az indító okról, a magyarság pusztulásáról. Lassanként meg is feledkeztek róla.

Nekünk nem az volt a gondunk, hogy a statisztikai adatok megbízhatóak-e és még kevésbé az, hogy melyik országé a legmegbízhatóbb. De még az sem, hogy a Dunántúl a népszámláló biztosok íveire pontosan hányan iratják anyanyelvül a magyart. A mi gondunk egyedül az volt, keserű tapasztalataink után azt panaszoltuk, hogy a dunántúli magyarság, nyelvünk és szellemiségünk egyik legértékesebb ága végzetes pusztulásnak indult. Arról adtunk hírt, hogy két-három megyében a falusi törzsökös magyarság kihalóban van. Mi lesz a Dunántúllal, mi lesz a magyarsággal, ha nem jő orvoslás, ha a már halálra sebzett magyarság ott az utolsó szálig elvész s helyét elfoglalja az életerős, egyre terjeszkedő németség? - ezt, egyedül ezt a tragikus képet akartuk a magyar köztudat elé idézni, hogy cselekvésre bírjuk, mert a pusztulás eddigi irama után már ki tudtuk számítani azt az időt, mikor - ha így megy minden tovább - valóban az utolsó magyar is eltűnik azokról a vidékekről. Halálos kór őrli a Déldunántúl magyar falvait!, - erről beszéltünk.

Nálam senkit jobban nem örvendeztetett volna meg, ha erre kapunk cáfolatot. A pusztulás, amit láttam és a veszély, amire következtettem oly szörnyű, oly lázálomszerű volt, hogy két szememnek is alig hittem. Szinte vártam, hogy felriasszanak. Egy szóra elhittem volna, hogy lenti barátaim és rokonaim egytől-egyig rögeszmét hajszolnak, hogy a néptelen falvak, a beszögezett ablakú utcasorok valami kegyetlen játék potemkin-falai voltak, hogy az ijesztő minusz-jeleket, melyek a baranyai, tolnai, somogyi falvak magyarságának csökkenését mutatják oldalszámra, káprázat láttatta vélem - a hivatalos népszámlálás évkönyveiben.

Ezt azonban senki sem vonta kétségbe.

Aki a kérdéshez hozzászólt s megértette, hogy mit értünk itt magyarságon, az csak a riadalmat növelte. Adataival csak komorabbá festette a képet, a jelenét s a jövőét egyaránt.

A statisztikusokkal nincs mit vitáznunk. Számoszlopaik őket megnyugtatják, - minket, sajnos, nem hágy nyugton a keserű élmény. Semmi okunk arra, hogy a magyar statisztikai hivatal tudományos tárgyilagosságát és pártatlanságát vitassuk. Mint Németh Imre a Nyugat előző számában kifejtette, nem is egy malomban őrölünk. Az ő anyaguk csak a lélekszám; a miénk a lélek. Ők a multat mérik, mi a jövendőt. «Baranya megye még nem a Dunántúl!» - mondják ők. Mi, akik a nép egész organizmusát figyeljük, az orvosok módjára egyetlen fekély láttán az egész test miatt aggódni kezdünk.

Azzal kezdtem, hogy a magyarság pusztulásának kérdését szeretném visszavezetni arra a területre, ahová tartozik. Nem bocsátanám meg, ha ez a vita, melynek már arról kellene folynia, hogy mit tegyünk, akár személyes sérelmekben, akár a tudományos módszerek birálatában megrekedne. A lényegről szeretnék beszélni, először is a statisztikusok nyelvén.