Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám
A dunántúli magyarság pusztulásának kérdése általában öt-tízévente szokott fölmerülni. Megfordul egy-két lap hasábján, aztán nyomtalanul eltűnik, míg valaki újra csak nem akad, aki a közben egyre nagyobb iramban terjedő pusztulásra ráriad s hangot ad a fájdalomnak, mintha személyes ügye volna. Legutoljára, ezelőtt hat évvel Fülep Lajos, a kérdés legalaposabb ismerője tárta fel a Dunántúl magyarságának akkori helyzetét. Szavai hatástalanok maradtak. A helyzet azóta legalább hatszorta rosszabb, ez már a baj természetéből származik.
Eredményt, segítséget én sem vártam, mikor az ő biztatására tavaly nyáron tollat fogtam s képességemhez mérten elmondtam itt a
De a kérdés váratlanul gyűrűzni kezdett. Babits megrázó bevezetésével a
Ne áltassuk magunkat. A Dunántúl veszedelméről beszéltek már előttünk is, megrázóbban is. Hogy szavaink egyszeriben szárnyrakaptak, az nem annyira a mi érdemünk, mint a megváltozott légköré, a közhangulat és a politika új széljárásáé. Hibát követnénk el, ha nem tudnánk számolni az időnyujtotta alkalommal. De súlyos vétket követnénk el, ha a dunántúli magyarság ügyét nem tudnánk a közhangulat szeszélyes változásai fölé emelni. Ha ezt nem tesszük, az a veszély fenyeget, hogy szavainkat felkapja ugyan a kedvező szél, de el is sodorja és végül el is ejtheti.
Elsősorban ezért kérek mégegyszer szót. Szeretném a kérdést visszavezetni a maga sajátos területére, melyről minden elkalandozás könnyen több kárt okozhat, mint hasznot. Közben védekezni is szeretnék. Főleg azok ellen a vádak ellen, melyekre semmi alapot sem szolgáltattam. Természetesen itt már én is csak a magam nevében szólok s ha tévedek, az én véleményem sem lehet jellemző magára a mozgalomra, az ügyre, melynek előbb-utóbb mégis csak
• Nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása
• érdeke és öröme teljen a gyermekben,