Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRODALOM

Rosti Magdolna: THE NAME AND NATURE OF POETRY
A. E. Housman könyve

Cambridgeben a Leslie Stephen alapítvány évenkinti irodalomkritikai felolvasását az idén hírneves költő: A. E. Housman, tartotta. Az előadás tartalma azóta könyvalakban is megjelent és sok élénk vita tárgya lett angol irodalmi körökben.

Bevezetésül kijelentette a költő, hogy nem tekinti magát hivatott kritikusnak, amilyen úgyis ritkább jelenség a Halley-üstökösnél is. Irodalommal való folytonos foglalkozása érlelhette ítélkezését, «de bizony csak egyéni ítélkezés marad az s nem olyan, melyet auktoritás hangján lehet a hallgatóság felé mennydörögni».

Így kell tehát kis könyvét is olvasni: ítélkezései egyéniek. Ám lehetetlen felejteni, hogy aki itt versről beszél, az mestere a versnek, aki itt a költőiség mibenlétét kutatja, annak minden sora merő poézis: súlya van tehát mindennek, amit ezekről mond.

«A költészet célja, érzést kelteni», mondja Housman. Gondolatot átadni prózában is lehet, sőt mennél egyszerűbb a próza, annál világosabban. «De a költőiség az olvasóban valami rezgést indít meg, mely megfelel a költőben élő érzések rezgésének.»

Versek, melyek így hatnak ugyan, de nem nagy a hullámverés, melyet indítanak - nem ragadnak el, nem döbbentenek meg. Ezek nem bírnak a legmagasabb rendű költőiséggel. De mégis csak költőiek, épúgy, mint Hamlet végszavai, amelyekre szintén nem mondhatunk mást, mint hogy «költői: érzést ébreszt». Csak persze más, csak több, csak nagyobbszerű érzést, mint az egyszerű dalok.

Van azonban ál-költészet is. «A XVIII-ik század angol költészete», mondja Housman, «igen jó irodalom volt...», de az akkori költők szenvedélyes, vagy magasztos, vagy spontán költészetet írni nem tudtak, mert nem voltak ilyen érzéseik. Az ember képességei közül akkor az ész uralkodott «s az ész», fakad ki a költő, «hamar elöli a költőiséget». A kor költői létrehoztak valami díszes és mesterkélt dikciót, mely pompás volt és földhözragadt szegény; feszélyező médiumként állt az író és műve közé. De akkor tetszett, ma is vannak, kik elfogadják költészetül.

De mi hát a képesség, mely versben, irodalomban a költőiséget biztosan felismeri? Mert: «Az emberiség legnagyobb része szemmelláthatón és elvitázhatlanul nem rendelkezik vele», mondja Housman és találó példákkal igazolja állítását.

«A költőiség nem abban van, amit a költő mond, hanem abban, ahogyan mondja», jelenti ki tovább. Így a költőiség megrendítő hatalmának átadója a nyelv. Szerintem ez eléggé mutatja, hogy felismeréséhez kell valamely értelmi fogékonyság, mely a szavak és hangzások ezer asszociációját felfogva és értékelve, a beléjük varázsolt emóciót mintegy hozzáférhetővé tegye az átvevésre-képes érzékenység számára. A kettő együtt adná a keresett képességet. Housman nem így gondolja.

«Van-e vegyítetlen, tiszta költészet? Költőiség, mely értelmétől független?», kérdi s mindjárt feleli rá, hogy van. «A vers értelme az elméből fakad, költőisége nem...» «... az ész nem lehet forrása a költőiségnek, egyenesen akadályozhatja létrejöttét.»

A továbbiakban világos lesz, hogy Housman nem csak a vers eszmei tartalmától függetleníti annak költőiségét, hanem az értelemtől magától is.

«Miért lehet a szavaknak fizikai hatása, páthosza, akkor is, ha nincsen értelmük?», folytatja. «...Csak azt mondhatom: mert költőiesek és odatalálnak az emberben valamihez, ami régibb, mint természetének mai összetétele.»

De lehet-e azt mondani, hogy a szavak páthosza független az értelmüktől? Azt hiszem, nagyon sok szép vers, ha elemezzük hatását, megcáfolja ezt az állítást. Így épen Housman akármelyik strófája, például:

«Ah, past the plunge of plummet

In seas I cannot sound...»

Eltüntetve a költői képet, elhagyva rímet, ritmust, el a már magában is érzés-hullámzást keltő alliterációt, kerülve a szebb szavakat, a legprózaibb felhígításban így lehetne magyarul e két sor puszta értelmét kifejezni:

«Ah, túl azon a helyen, ahová a mérőón leér, tengerekben, amiket nem tudok megmérni...»

Felületesen olvasva ez a mondat hidegen fog hagyni, de amint gondolkodunk rajta, hatni fog a mérhetetlenség fogalma, mely önmagában is képes érzést ébreszteni, akármily halaványan idézik is elénk ügyetlenül összerótt szavak. S az eredeti soroknak minden költői segédeszköze mégis csak ez egy fogalomnak költőiségét fokozza egészen a benne rejlő tragikum megérzéséig. A magyarul használt szavak közül a «tengerek» szónak van ugyan magában is költőisége, de ez is a végtelenség gondolatához való vonatkozásában rejlik: ez is a szó értelméé.

Ám Housman azt mondja, hogy a költőiség «inkább fizikai érzés, mintsem intellektuális». «Pár éve felszólítottak Amerikából», folytatja, «hogy határozzam meg, mi a költőiség. Azt feleltem, hogy ép oly kevéssé tudom ezt definiálni, mint a fox-terrier a patkányt, de ép oly bizonyossággal felismerem, még pedig ugyancsak mint a foxli: a szimptómák által, melyeket bennem felidéz. Az egyik ily szimptómát leírja Eliphar, a Bibliában, mondván: «Arcom előtt szellem suhant el: testem szőrszálai megborzongtak...» Egy más jel a torok összeszorulása és könnyek előtörése. A harmadikat Keats írta le: «minden sor úgy jár át, mintha lándzsa hegye volna». S a vers megteremtéséről beszélve: «Ritkán írtam verset máskor, mint betegeskedés idején...» «...Mikor vers támadt bennem, az úgy gyöngyözött fel az agyamba a gyomor üregéből, ahol a költőiség érezhető.»

Érzésvilágunk és fizikai szervezetünk között tudjuk, hogy szoros az összefüggés, vannak itt hatások és visszahatások, miknek mélyeibe a modern pszichológia sem hatolt. S mikor Housman, Wordsworthot idézve, azt mondja: «a költészet mindig valami erős érzésnek a túláradása», el kell ezt fogadnunk, mert bizonyára első feltétele a vers költőiségének, hogy az igaz érzésből fakadjon.

De nem lesz vers sem fizikai, sem lelki, sem erős, sem legerősebb érzésből egyedül. Kell hozzá valami más erő is, mely a hullámzó érzést mintegy megragadja, hogy verssé merevüljön. Talán épen az érzés s az ész oly ellentétes világai közti összeütközésnek döbbenete váltja ki ezt az erőt, s alkotja meg a versnek valami rejtett «aranymetszetét», amelynek arányaitól függ aztán költői szépsége.

Például: Arany «Nem kell dér...» című kis versének ilyen belső aránytörvényét az elmúlás fölötti fájdalomnak a rezignáció gondolatával való küzködése adja. A gondolat ki van mondva benne, az érzés hallgat. Csak a «lesóhajt» s a «szegény» szók jelzik. Ereje mégis erősen kiérezhető, s annál nagyobb a vers költői hatása.

S ismét igaz, de ismét csak feléig, amit Housman Blakeről és társairól mond, akiknek költőisége «áttörte a XVIII-ik század racionalizmusát». «Egyetlen közös tulajdonságuk volt: őrültek voltak. S nem mondja-e Plato: «aki a Múzsák őrjöngése nélkül jön és kopog a költészet kapuján és azt hiszi, hogy a költő cím eléréséhez elég a művészkedés: azt fogja találni; hogy józan ésszel kigondolt versét messze túlszárnyalja a bolondok költészete».

Ám ép ily igaznak érezhető, amit a XIX. század egy tudós angol matematikusa tanított: «A lángész és az őrültség abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindegyik áttöri a józan ész szabta korlátokat, elhagyja az elme rendes határait s elrohan az ismeretlen űrbe. De a nagy különbség közöttük az, hogy a lángész vissza tud jönni onnan.»

Talán minden lángeszű költemény ilyen «visszajövés». Minél erősebb volt a «láng» lendülete, minél messzebb ragadta a költőt, annál nagyobb lett az «ész» győzelme, mely visszahozta, s annál többet tudott meghozni az ismeretlenből alkotása számára. Blake soká elhitt «őrültsége» mindenesetre így működött; műve bizonyítja.

Housmannek, úgy tudom, egy verse van lefordítva magyarra (Békássy Ferenc által):

Bókos az ó tánc, eszeveszett,

Hajlongva a szélbe mit jár a csalán;

S a szél fúj annak a sírja felett

Szerelme miatt ki megölte magát.

Ki tudja, honnan jött vissza az érzés, mely e sorokat szülte? Lehet, valami szenvedélyes halálvágy messzeségéből - de visszajött, mert ime: vers lett belőle (nem öngyilkosság) s abban a szél, a csalán tánca mennyire kifejezik a szerelmi öngyilkosság tragikus hiábavalóságát, szinte kísért bennük Dante «szélvésze, mely sohasem nyugodt».

S mindig az értelem győzelmét mutatja Housman költészete, bár mindig küzködés árán: ez adja fojtottan szenvedélyes verseinek költői szépségét. Szinte úgy tűnik fel, hogy a költőnek jól esett előadásában lázongva kifakadni, katedrán pár percig megtagadni az ész vezérlését, melyet professzori pályáján, de költői működésében is mindig kénytelen volt elfogadni.