Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám · / · FIGYELŐ

P. BERINKEY IRMA: KISPOLGÁRI REGÉNYEK

Nemrégiben Babits Mihály panaszkodott amiatt, hogy a regényírás mindinkább a fényképezés eszközeihez fordul. Ez így is van.

A régi nagy regényírók, mint az agyagot, úgy gyúrták és dagasztották a tapasztalat anyagát, kínlódtak, küzködtek vele, de végre halhatatlan lelket leheltek az élettelen formába. Így teremtették meg alakjaikat. Így lett az alakból ember, emberré vált ember. Ezeknek a regényalakoknak emberi mivoltát nem a külső hasonlóságok adják meg, hanem emberi sorsuknak örökös forgandósága és állandósága, a visszfény ami alakjukról ránk esik. Vízcsepp, amely az universumot tükrözi. Csak így válik lehetségessé, hogy az igazán nagy regényírók alakjait nemcsak a kortársak, hanem a mai ember, sőt dédunokáink is rokonuknak érezzék. Így ha maga a matéria elavul is, az igazi műalkotás lelke mindig friss marad.

És a mai regényíró? Veszi kifogástalan Zeiss-lencsés kodakját. Kimegy vele az uccára. Egypár csattintás. Készek a képek. Ezeket otthon elrendezi. Kész a regény. Rajta lesz a képen minden. Ablak. Falrepedés. Lehúzott boltredőny. Járókelő. Kiskutya. Autobusz. Hiteles lesz a kép. Csak a lélek hiányzik belőle. Az ilyen regények alakjai már tíz év múlva idegenek, sőt enyhén komikusak. Akárcsak a régi daguerrotypek.

A fotografus írónak ideje sincs. Ott keresi a képtémát, ahol leginkább keze ügyébe esik: a kispolgári milieuben. A példakép: Sinclair Lewis Babbittje. Köztudomású, hogy a legszegényebb fantáziájú írók egyike, aki szinte tudományos pontossággal ragaszkodik kínosan összeszedett adataihoz. Gyanusan sok követője akadt a magyar regényírók között.

Talán nem is pusztán az írókban van a hiba. A háború szenvedései, a gazdasági felfordulás nyomorúsága lustává, kényelemszeretővé és érzéketlenné tette az embereket, nemcsak az emberi ideálok iránt, hanem minden iránt, ami a hétköznapi életen túlesik. Csak a nagyobb izgalomtól mentes, lehetőleg nyugodt, egyhangú, szürke élet után vágyódnak. A történelmi és társadalmi regényben csak az iránt érdeklődnek, ami legközelebb áll az ő mindennapi sorsukhoz. Papucsban akarják látni a történelem hőseit. Szeretnek benézni tömeglakásos szomszédjuknak homályos ablakán. Nem vágyódnak dohos környezetükből maguk sem kikerülni, sőt még azt sem nézik szívesen, ha ez másnak sikerül. Középszerűség mindenütt. José Ortega y Gasset szerint minden kor magasabb ideálokat tűzött maga elé, amelyeket ha nem is értek el, de legalább megközelíteni igyekeztek az emberek; csak a XX. század emelte piedesztálra követendő példa gyanánt a tucatembert, az átlagos kispolgárt.

Különös és nehezen körülhatárolható emberfajta ez. A XX. század produktuma. Gerinctelen városi tucatember. Nem tartozik egyik társadalmi osztályhoz sem. Nincsenek tradíciói, nincsenek ideáljai, nincs osztályöntudata. Ott lebeg az egymástól történelmileg elkülönült társadalmi osztályok peremén, hol itt, hol ott. Szeretne valahová tartozni, valahová felemelkedni, de nem tud. Nem nagyon vágyik ez után se. Semmi után se. Társadalmi állása nem; csakis lelki adottsága jellemezheti. Nem egészséges rögből sarjadt lelkű paraszt, nem a pártélet kereke gyanánt, olajsíma pontosságú gondolkodásra igazított munkás, nem az élet célját és miértjét kutató, mélybe és magasba csapongó ember. Színehagyott, szélverte levélként kallódik a városok forgatagában. Bizonytalan a má-ja, még bizonytalanabb a holnapja. Rövidlátó szeme csak környezetének egyhangú borongását bírja. Kaméleon módjára símul bele a szürkeségbe, mely mint valami lassan ható, de öldöklő méreg elpusztítja lelkét, gondolkodását, egyéniségét. Ha ugyan volt benne.

Ez a szürke kispolgár és még szürkébb milieuje esik legközelebb a fotografus eszközeivel dolgozó regényíróhoz. De éppen ezért válnak typikussá az egyforma milieu sodrán a kispolgári regények. Ez okozza azt is, hogy a milieu válik a regények hősévé és a regény legértékesebb részévé. Akár nagyvárosi uccák túlzsúfolt, zajos bérházainak tetejét emeli le előttünk az író, akár álmos, poros kisvárosokba vezet, mindenütt a környezet vígasztalan szürkeségét, kopottságát, szépségmentességét írja le. A milieurajz annyira éles, hogy szinte megcsap a kétszoba-konyhás lakások áporodott szaga. A lehangoló környezet adja az alaphangot a regények szelleméhez. Kesernyés kiábrándultság teszi azt sivárrá. Szépség, lélek és magasabb ideálok helyett, tülekedés, gond és unalom. Kenyérgond a probléma, semmi más. Taine milieu-elméletét igazolják a kispolgári regények, amikor alapgondolatuk az, hogy miként korcsosul el az ember emberhez nem méltó környezetben. A szürke körülmények még bűneit és vágyait is kicsinyessé teszik. Lelkének elkorcsosulása akkor látszik igazán, amikor váratlan esemény zökkenti ki megszokott életformájából. Az évekig homályos zárkába szorított rab módjára szinte megvakul a szélesebb láthatár, színesebb élet sugárzásától. Vagy elbukik, vagy pedig riadtan menekül vissza a gyűlölt, de legalább ismerős szürkeségbe. E körül a sovány alapgondolat körül forognak a kispolgári regények. Vannak köztük rosszabbak és kevésbé rosszak, a szigorúbb kritikát nem igen bírja el egyik sem. De mégis észre kell venni őket, mert a kritikának ép az a feladata, hogy rámutasson az irodalmi tömegjelenség okaira. Az író problémáktól riadozik, a közönség egyetlen műélvezete, hogy önmagára ismerhessen.

Mindegyik kispolgári regényt külön tárgyalni nem is érdemes. Számuk egyre emelkedik. Csak találomra nevezek meg párat.

Zsolt Béla könyvei a legjellemzőbbek. A «Házassággal végződik» hősét a háború veti ki megszokott életkörülményeiből. Nagyokat akaró, akarni látszó, de cselekvésre képtelen kispolgár, aki saját boldogtalansága és becstelensége árán is körömszakadtáig ragaszkodik megszokott viszonyaihoz. Ez esetben a már megúnt nőhöz, aki eltartja. A milieu rajza ebben a regényben még nem tipikusan kispolgári ugyan, a könyv azonban mégis jellegzetes kispolgári regény.

Ugyanilyen jellegzetes kispolgári regény, bár idegen milieuben játszódik: a «Bellegarde». Hősét fantasztikus és veszélyesnek induló szerelme sem tudja teljesen kiragadni álmos, szürke józanságából. Meglegyinti a fantasztikum szele, de utána dideregve bújik vissza megszokott kuckójába. A fantasztikum csak ujságriport lehet a kispolgárnak, nem pedig átélt valóság.

A «Gerson és neje» c. regényben már a milieu a főhős. A kispolgári élet szürke egyhangúsága szinte narkotizálja a közelébe kerülőt, az unalom álmosító hullámverése lassan homokká mossa az ellene szegülő egyéniséget. Belemossa a kispolgárság talajtalan homokjába, ahol az egyik homokszem hajszálra olyan mint a többi ezer meg ezer.

Zsolt Béla könyveiben a milieurajz és a kispolgár ábrázolásában elbujtatott társadalomfilozófia az érték. Hőseit maga is ellenséges szemmel nézi. Így mi sem veszünk részt szívből sorsukban.

Körmendi Ferenc követi Zsoltot a milieurajz fotografikus élességében és a szereplők ellenszenves beállításában. A «Budapesti kaland» egyik kispolgára valószínűtlen véletlenek sorozatán külföldön magasabb életkörülmények közé kerül. Hazatérve kishíján magához ragadja őt is a kispolgári élet. A többi szereplő semmitől sem riad vissza, hogy kikerülhessen szürke környezetéből. Nekik nem sikerül. Egyikük sem rokonszenves. Apró komiszságokkal feltörni akaró kispolgárok. A fotografiák ugyan élesek, de éppen az a könyv nagy hibája, hogy túlkönnyen általánosít - pár sikerült fotografia alapján.

Molnár Ákos: «Végre egy jó házasság» c. könyvének «hőse» komikusan gyámolatlan figura. Ez a magát mintaférjnek képzelő jellemgyönge kistisztviselő, mihelyt elkerül a felesége szoknyája mellől, tüstént ezer bajt halmoz szegény fejére azzal, hogy élvezni igyekszik szabadságát. De már fantáziája is annyira vérszegény, hogy életének nagy kalandja: ebéd a Ritzben és autózás a Jánoshegyre egy lánnyal. Nem élő ember: marionett-figura, ha a drótot eleresztik, összecsuklik.

Török Sándor: «Bankett a kék szarvasban» c. regényének állomásfőnöke előtt nagy lehetőségek nyílnak meg. Visszariad tőlük. Példás hivatalnok, példás apának és férjnek képzeli magát. Éppen szolgálati jubileumát üli, mikor egyszerre megbomlik körülötte a dolgok fennálló és örökkévalónak hitt rendje. Ideáljai darabokra törnek, mélységek és távlatok nyílnak előtte, de nem bírja a képmutatás nélküli nagyvonalú életet. Elpusztul, mert nem térhet többé vissza kispolgári viszonyaiba.

Szitnyai Zoltán («Nincs feltámadás») és Sziklay Ferenc («A jöttment») megfordítják a problémát. Hőseik nem kispolgárok. Küzdenek a kispolgári szürkeség, tespedtség és képmutatás ellen. Minden hiába, letörnek és elmerülnek. Ezek az írók kisvárosi, sőt egy bizonyos meghatározott kisvárosi milieut írnak le. Naiv dühükön érzik a személyes élmény, de ez éppen nem válik a regény javára.

Lukács István: «Hathavi felmondás» c. regényében azt írja le, miként nyomorodik el az emberi lélek a mindennapi taposómalomban. Ha a rend külső kereteit megvonják tőle, gyámoltalanul tántorog az újrakezdés erkölcsi bátorsága nélkül. Még az író is kénytelen regényhősét egy autó elé vetni, hogy végezzen vele.

E regények többsége bizony gyenge mű, sovány mesével, papírfigurákkal és erőltetett helyzetekkel. Értéket csak a milieurajz és egy-egy félénken felbukkanó gondolat képvisel bennük.

Móricz Zsigmond új regénye is: «Az asszony beleszól» kispolgári regény. A műfaj másodrendűsége még az ő munkájában is feltűnik. Móricz négy színházi ingyenjegy leleményesen elgondolt története köré sorakoztatja fel, ha nem is az igazi kispolgárokat, hanem azokat a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó budapesti alakokat, akik immár a kispolgár niveaujára süllyedtek le. Hisz egész életük csak anyagi előnyök megszerzése körül forog. Egyetlen egészséges, jó és egyeneslelkű alak van köztük, a riporter felesége. De ezt is elsodorja az ár.

Végére maradt a legrosszabb és a legjobb kispolgári regény. Az elriasztó torzkép és a követendő példa.

A torzképet Bródy Lili mutatja meg két könyvében. Meg kell említeni, mert nagy olvasótábor tartja őt a tipikus pesti kispolgárok írójának. Regényei ügyes csevegések a modern lakberendezés és gyermeknevelés célszerűsége és a régi lakberendezés és leánynevelés célszerűtlensége felett. Csupa külsőség. Minden hibába, amelynek veszedelmét a kispolgári regény magában rejti, menthetetlenül beleesik.

Ide jut a mai irodalom, ha a problémamentesség és időszerű külsőségek útjain tovább halad.

Pedig lehetne kispolgári regényből is jó regényt írni, csak olyan író kell hozzá, aki nem fél a dolgok mélyére tekinteni.

Zsolt Béla nem fél. «A királynő családja» ép ezért az egyik legjobb és legtipikusabb kispolgári regény.

Véletlen ragadja ki a hősnőt környezetéből s nagy karrier lehetőségei elé állítja. Ő azonban megrémülve az idegen fogalmaktól olyan görcsösen ragaszkodik a csendes polgári élethez, hogy ez a ragaszkodás elviszi őt a polgári rend felforgatói közé. Mivel csak Oroszországban nyílik számára a kispolgári élet lehetősége, odamegy. Eszméket és téveszméket nem értve, egyetlen életcélja: a csendes kispolgári élet. Ide törekszik, minden akadályon és poklon keresztül. Zsolt szatíraszerűen vonja le a kispolgári probléma végső következményeit. A gerinctelenség, elvtelenség, a kispolgári élethez való görcsös ragaszkodás elvisz a másik végletbe, a polgári élet teljes pusztulásához. Így Zsolt a kispolgár sekélyes problémácskáit átfogó társadalmi problémává mélyítette, és bár könyvében megvannak többi regényeinek tipikus hibái, mégis érdekes és gondolkodásra késztet.

A másik legjobb kispolgári regény Móricz Zsigmond «Rokonok» c. könyve. Ha Zsolt elmélyítette a kispolgár problémáját, Móricz kiszélesíti. Az ő városi főügyésze eléri minden kispolgár leghőbb álmát. Kikerül a szürke tömegből, magasabb állásba. De nem bír fennmaradni a csúcson, elszédül és lezuhan. A főalak körül ott nyüzsög az ólomsúllyal ráakaszkodó rokonság, a városi hivatalnokok, polgárok és gentryk, akiknek rajzában Móricz reflektorfénnyel világítja meg a mai magyar közélet titkos rugóit és szerkezetét. Így, habár regénye túlságosan fotografiaszerű, mégis művészi, mert megmutatja a vízcseppben, ha nem is az universumot, legalább annak egy részét.

A fotografikus regény módszere a külsőségesség, elsekélyesedés és dilettantizmus veszedelmével jár. Az izmosabb tehetség meg tud ugyan birkózni ezekkel a veszélyekkel. De a kispolgár alakja nem alkalmas arra, hogy megihlesse a gyengébb tehetségű írót. Az ihlet helyébe így az a törekvés lép, hogy kielégítse a közönségnek csökkent művészi érzését és elkápráztassa a modern psychologia felületesen felfogott és tetszetős mezbe öltöztetett tényeivel.

Ha az író előtt regénye írásakor művészi célok lebegnek, és nem találja túlnagy fáradságnak a dolgok mélyére szállást, még a legkopárabb talajból is hozhat fel egy-egy drágakövet. A kérdés csak az, hogy az eredmény megéri-e a fáradságot? A bergsoni tanoknak, a freudista lélekelemzésnek, a társadalomfilozófiának és a milieurajznak eszközeivel a kispolgár szürke és jelentéktelen figuráját még komolyabb írók is hasztalan igyekeznek színesebbé és jelentősebbé tenni. A kispolgár piedesztálon, reflektorfényben sem lesz hőssé. Sőt a piedesztál torzításában alakja a valóságnál is kisebbre törpül, a reflektorfény pedig csak kopottságát teszi sívárabbá. Megmarad így a felületes és fantáziaszegény írók mentsvárának. Gyors, pillanatnyilag tetszetős, és olcsó sikernek, mert a fotografia részleteiben az olvasók százezrei ismernek magukra. Ez a műélvezetük.