Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám
Turgovics Pált a vonaton éccaka álmából zavarták fel. Egészen különös módon a kocsiban egyszerre hárman ösmerték fel még tavalyról, amikor Tóbogárdon betört a zálogos Kemnitzerékhez. A komor, szúrós tekintetű embert még nyügözte az álom, csak morgott, s kiköpött; az álmát és magát szidta; tagadni nem volt érdemes: a sok holmi közül, amit annakidején elvitt, egy kis női láncot meg is találtak nála. A csendőrök megbilincselték, aztán az állomás épületében felvették róla a jegyzőkönyvet s mingyárt bekísérték a járásbíróság börtönébe.
Turgovics kábultan ment kísérői közt, még az állomás nevét sem tudta, ahol leszállították, nem látott többet, mint a ködös őszi éccakát, amelyben elmerült az út, a házak, az ég, a fák... Egy ideig forgatta a fejét, aztán megkérdezte:
- Hol vagyunk, csendőr urak?
Azok is léptek néhányat, csak aztán mondta az egyik:
- Mindegy az magának. - De a másik megmondta:
- Nagyfehérden.
Turgovics megköszönte, aztán mentek tovább. A sár pocsogott, ahogy léptek. Annyit tudott, hogy sohasem járt itten bent a városban s nem is törődött tovább ezzel. Holnap majd tovább viszik Tóbogárdra, ahol betört, ott fogják elítélni, s ő majd leüli, amit rásóznak. Legutóbb másfél évet kapott, ha most többet adnak, arról sem tehet. Félálomban, dideregve, meghajlottan ment a csendőrök közt, nyomta az ősz s a köd, s a félálom, s ő hagyta tocsogni a lábát, kókadni a fejét, lógni a bilincsen a kezét, hagyta a ködöt ködnek, a setétséget setétségnek, az utat útnak; szeretett volna már a cellájában lenni s aludni.
Mielőtt azonban odaérkeztek volna, szokatlanul heves szél rohanta meg őket. Turgovics a kalapjához kapott, a két csendőr is megigazgatta a magáét, a szél azonban forgott körülük, mint a kutya föl-fölugrott rájuk, s őszi, ködös, nedves nyelvével élesen végignyaldosta az arcukat, aztán letorpant a lábukhoz, s tovarohant, megnyílva, megnőve az égig. S míg ott tovazúgott, egy-kettőre széttépte a ködöt, a felhőket, odafent valahol elült, a hold pedig, megfogyatkozott őszi fényével, nedvesen, ridegen ragyogott az uccára, amelyen Turgovicsék a börtön felé mentek.
Turgovics dünnyögött; a szél kifútta szeméből a maradék álmot s míg kénytelen-kelletlenül nézett maga köré, a holdsütötte házak során valahogy ismerősnek érezte a kicsi uccát, amelyből éppen kifordultak. Turgovics nem gondolt hozzá semmitse; úgy ahogy jött, mingyárt szét is foszlott benne az egész; inkább az égre nézett egyet-kettőt, aztán már hamarost elérkeztek a börtönhöz. Turgovicsot a csendőröktől átvették a börtönőrök, felkísérték a második emeletre, a 88-as számú egyes cellába, ott rázárták az ajtót, ő pedig a vak setétben mingyárt leterült a pallóra s elaludt.
Másnap a harangszó ébresztette fel. Turgovics felült a pallón, hallgatta jó ideig, lassacskán úgy érezte, mintha már hallotta volna valamikor... Míg jól megnyálazta a szemét, arcát s kiköpdöste álma keserű nyálával a palló porát, eszébe jutott a holdsütötte kis uccadarab, amelyet tegnap éccaka ösmerősnek látott. A harang csak harang, - gondolta, - az ucca ucca, úgy mint az éccaka, most se kívánt törődni ezzel, a reggelire gondolt, amit nemsokára beadtak neki a tolóablakon. Híg köménymagos leves volt, s míg jóízűen kanalazta, a harang csak szólt, csiklandozta az emlékezetét, úgy hogy Turgovics arra gondolt, hátha mégis járt valamikor itt Nagyfehérden... Lomhán kalandozott emlékezetében, előbb csak úgy egész kényelmesen össze-vissza, mintegy lassú akkordokban, ahogy a szórakozott zongorás, mikor a zongoráját próbálja... Csakhogy itt Turgovicsnál mindegyik billentyű egy másik várost, mindegyik város egy másik betörést jelentett, zálogosokat, mint Klemnitz, órásokat, fűszereseket, de egyik sem volt Nagyfehérden, a harang meg csak szólt; Turgovics pedig levesét kanalazva már visszament odáig, hogy úgy vélte, csak olyan időben járhatott erre, amire már nem tud emlékezni. Ahogy erre gondolt, lassacskán eszébe jutott, hogy négyéves koráig anyjával együtt nagyszüleinél volt valahol, hogy hol, ezt bizony már régesrég elfeledte, könnyen lehet, hogy éppen itt Nagyfehérden jött a világra s talán abban az uccában, amit a holdsütésben úgy megnézett, ott mászkálhatott négyéves koráig s a harangszó is azóta lapulhat benne; akkoriban sokat hallgathatta.
Ahogy ezt elgondolta, komor, szúrós ábrázata nehézkesen kivilágosodott valamelyest; nem mintha valami szépségre, jóságra emlékezett volna vissza abból az időből, még csak valami ujságra sem, a holdas röpke uccadarabkán, s harangszón kívül most se tudott egyebet, mégis kiderült valahogy az arca, mintha jégre sütne a nap, tetszett neki, hogy így el tudta gondolni ezt a dolgot és ezzel együtt szokatlan kis izgalom fogta el s ő lassan feltápászkodott a pallóról. Hát akkor lehet, hogy itt született, aztán éppen itt csípték el olyan gyalázatos módon, éccaka, álmában.
Most már látni szerette volna kicsit a várost. Felágaskodott a rácshoz, megfogta, aztán felhúzta magát lassan. Ott csüngött komor, szúrós ábrázatával, de csak tetőt látott tető mellett, csíkosat, feketét, zöldet, penészeset, meg tornyokat. Vajjon melyikből szólhatott a harang?... Szemöldöke figyelmesen fölrándult kicsit, de már akkor meglátta az őr alulról s felkiáltott rá:
- Te! Leszállj onnét!
Turgovics csak csüngött ott, szúrósan, figyelgetve szanaszét, az őr meg újra kiáltott, most már meg is fenyegette az öklével. Akkor Turgovics visszahuppant a pallóra.
- Ó, te bagós! - mormogta az őrre, aztán megint letelepedett a pallóra s elbabrált a gondolattal, születése helyével, de nem tudta, mit tegyen vele; dünnyögött rá magában, aztán nem törődött többet vele.
Déltájban azonban, mikor levezették a biróhoz, s az átolvasta vele a jegyzőkönyvet, Turgovics kiigazította régi születési helyét, amit a csendőröknek bemondott.
A birónak ez gyanus volt.
Turgovics bambán mosolygott:
- Nincs ebbe semmise, nagyságos uram, csak elfeledtem, aztán az uccán tegnap éccaka eszembe jutott hirtelen. Reggel meg a harangszóról, nagyságos uram.
S anélkül, hogy erre előbb gondolt volna, megkérdezte a bírót, nem ülhetné-e itt le a büntetését, ha már itt van, ahol éppen született, szívesebben ülne itt, mint Tóbogárdon, ahol betört.
- Itt se kap kevesebbet, mint amennyi jár, ott se, - mondotta a bíró, - vagy talán van valakije a városban, akitől támogatást várhat?
Turgovics mosolygott:
- Hát... ha csak a harangszótól nem... nagyságos uram. De az úgy se hoz be nekem se kosztot, se ügyvédet... - S ahogy összenézett a bíróval, mingyárt legyintett is, hogy hát csak vigyék Tóbogárdra, ott gyorsabban megy majd, aminek mennie kell...
Visszakísérték a cellájába, ott Turgovics megint letelepedett a pallóra s csak az ebédet várta. Nemsokára hallotta, ahogy kint a folyosón az edényekkel csörögtek a meztéllábas konyhás rabok, de már akkor mingyárt kinyitották a celláját, csak a kenyeret adták a kezébe s a két fegyőrrel rögvest mennie kellett az állomáshoz.
Az úton a kenyeret eszegette; s minthogy nem volt egyéb gondolata, várta, vajjon átvezetik-e azon az uccán, amit tegnap úgy felismert a holdfényben. Nem tudta, merre járt az éccaka, de ahogy befordult az egyik uccasarkon, megint felismerte a házak sorát. Meg is mondta; a foga közt, de azért úgy, hogy az őrök is meghallották.
- Éppen ebben az uccában születtem...
- Aztán mit akar vele? - kérdezte az egyik.
- Hát semmit, - felelte.
Aztán mégis megállt. Ráösmert a házra is:
- Ez az! - mondta még elevenebben, s egész arcával szúrósan mosolygott. Alacsony, szegény, komor ház volt. Épp oly szúrós, komor kis ház, mint ahogy Turgovics nézett rá.
- Megnézném, - mondta, - ha bejönnének velem egy kicsit.
Az őr fejét rázta:
- Nincs itt magának semmi keresnivalója. Csak csődületet csinál.
Nem mentek be vele, hanem azért hagyták még állni egy kicsit kint az uccán. Akkor hirtelen felvillant Turgovics szeme. Ráösmertek egymásra az egyik ablakkal.
- Az itt e! - szólt, s egyenest odamutatott. Egy öregasszony ült ott. Olyasféle lehetett valamikor az ő nagyanyja is, de ez most mingyárt ijedten nyitotta ki az ablakot. S kiszólt izgatottan:
- Mit akarnak itt kérem?
- Semmit, semmit, - mondta Turgovics, - csak itt születtem...
- Akkor mit ijesztgetik az embert? - szólt az asszony s már csukta is az ablakot, mikor a fegyőr megszólalt.
- Nem kell félni kérem. - Aztán Turgovicshoz fordult:
- No csak gyerünk tovább...
Aztán továbbmentek. A sarkon azonban mégegyszer megállt Turgovics s visszanézett:
- Hogy megijedt az öreg! - mondta magában s mentek tovább...