Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 7. szám
Március 20-án volt huszadik évfordulója annak, hogy Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum vezetését átvette. Gazdag, mégis fölötte hiányos, jórészt rendezetlen anyag várt itt hivatott rendezőre és kiegészítőre a külsőleg impozáns, múzeumtechnikai szempontból azonban elhibázott épületben, ahol óriási csarnokokban gipszöntvények terpeszkedtek, de festmények bemutatására alkalmas felsővilágítású terem csak kevés kínálkozott.
Sok fogyatékossága volt húsz év előtt e múzeumunknak. Vezetése jóideig teljesen dilettáns kézben nyugodott, mely többek közt paedagógiai célok szolgálatában óriási méretű gipszöntvényekre pazarolta azt a pénzt, amelyért már abban az időben kellő hozzáértéssel Európa XIX. századbeli művészetének számos kiemelkedő termékét lehetett volna megvásárolni. Anyagából csak a régi képtár és részben a metszetgyüjtemény volt feldogozva, ami különben alig lehetett másképen, hiszen itt a külföldi tudomány kétségtelen eredményeire támaszkodva ezt a rendezést el lehetett, sőt el is kellett végezni.
Annál vígasztalanabb képet nyujtott a XIX. századbeli rész, a magyar és a külföldi egyaránt. A külföldiből egész korok hiányoztak, a meglévő anyag pedig nagyrészt selejtes volt, mert éveken át idekerültek azok a jelentéktelen képek, melyeket a szerencsétlenül összeállított állami bizottság a budapesti nemzetközi kiállításokon szedett össze. Olyan volt ez a gyüjtemény, mint a századforduló körüli nemzetközi tárlatok, melyeken a tömeg csodálkozását leginkább a lélektelen virtuózkodás vívta ki magának. A XIX. század nagy francia festészetének, a valóban jó angol és német művészetnek alig volt némi nyoma benne, de hogyan is nyílt volna meg előttük a múzeum kapuja, amikor itt afféle meggyőződések uralkodtak, hogy az impresszionisták akkor hagyják abba a festést, amikor azt tulajdonképen meg kellene kezdeni!
A mi szempontunkból még jóval fontosabb magyar rész ugyancsak nem csekély hibákban leledzett. Vásári összevisszaságban tartalmazott jót, rosszat, kihagyta a fejlődés egész korszakait, de számos dilettáns munkának adott nyilvánosságot, pedig már akkor is voltak a múzeumnak olyan kitűnő tisztviselői, akik ha szóhoz juthattak volna, helyesebb irányba tudták volna terelni a múzeum kialakítását. Ez a magyar rész volt a legfájóbb pontja a múzeumnak, hiszen az lett volna hivatása, hogy nekünk s nemkevésbbé az idegeneknek összeállítsa a magyar festészet történetét, ehelyett azonban vagy hibás, vagy semmilyen képet sem adott róla.
Elhibázott volt a múzeum vásárlási politikája. Nem törekedett elsőrangú kvalitásra, inkább a mennyiséget gyarapította. Érdektelen, jelentéktelen holmival azonban csak rontani lehet egy múzeum színvonalát. Arra pedig, hogy a meglévőt szigorúan megrostálják, a múzeum vezetősége nem is gondolt.
Sokan ismerték e bajokat már húsz év előtt is és amikor az igazgatói szék megürült, aggodalmasan várták a fejleményeket. Hiszen nálunk, mint a régebbi példa megmutatta, fennforgott a veszély, hogy politikai és társadalmi összeköttetések révén ismét nem a tudás fog érvényesülni az igazgatói szék betöltése körül. És így, amikor a választás Petrovics Elekre esett, sokan abban a meggyőződésben voltak, hogy a dilettáns gazdálkodás folytatódni fog, mert csak kevesen tudtuk, hogy Szinyei-Merse Pál baráti köréhez tartozik, hogy sokat forgolódott művészek között, hogy kiterjedt művészettörténeti ismeretekkel és ami mindennél fontosabb: egészen kivételes ízléssel rendelkezik. Az aggodalmaskodók azután rövid idő alatt meggyőződhettek arról, hogy tévedtek, mert Petrovics Elek annak a vezető egyéniségnek bizonyult, melyre a múzeumnak égető szüksége volt: igazgatása alatt a múzeumnak valóságos aranykora kezdődött.
Húszéves munkásságára tekintünk ma vissza. Garmadával tolulnak elénk az általa eredményesen megoldott feladatok, nehéz belőlük a legfontosabbakat kiválogatni. Mégis: legkiemelkedőbb teljesítménynek a magyar művészet történetének kitűnő összeállítását tartjuk nemcsak az elért eredmény kiválósága miatt, hanem azért is, mert ezen a téren kellett a legnagyobb nehézségekkel megküzdenie. Nagyon sok hiányt kellett pótolnia és még több oda nem való anyagot kiselejteznie. Állandó küzdelemben a felette álló körök maradiságával, de épen olyan harcban sok minden jogosulatlan magánérdekkel és hiúsággal. Petrovics, az igazság fanatikus tisztelőjeként, nem hagyta magát útjáról letéríteni. Fáradságos munkásságával kevés elismerést, de annál több gyűlöletet aratott. Szakadatlan aknamunka folyt ellene, mert a tehetségteleneknek és az epigonoknak az a jól szervezett hada, mely legnagyobb kiállítóhelyiségünket megszállva tartja, sohasem bocsátotta meg neki, hogy nem alkalmazkodott érdekeihez.
E nehéz viszonyok között mégis sikerült neki az, hogy jó és igazságos képet adjon a XIX. századbeli magyar művészetről, olyan képet, mely nem a maradiság szemetjét, hanem az alkotó magyar lélek olyan gyönyörű virágait mutatja be nekünk és a művészetünket mindinkább értékelő külföldnek, melyre méltán büszkék lehetünk.
Nem csekélyebb feladat várt reá a XIX. századbeli külföldi anyag újjárendezésében és kiegészítésében. Itt is szigorúan selejtezett és amennyire nyomorúságos pénzügyi eszközei megengedték, mindenképen iparkodott, hogy a feltűnő hiányosságokon segítsen. Persze teljesen nem tehette jóvá hosszú évtizedek nagy mulasztásait.
A régi képtár körül szintén sok volt a tennivalója. Szakítva az eddigi tervszerűtlen és hibás vásárlási politikával, okosan csak keveset, de mindig jót vásárolt. A régi képtár feltétlenül szükséges kiselejtezéséhez és újrarendezéséhez is hozzáfogott és az eddig tapasztaltak alapján minden reményünk megvan arra, hogy ezt a nagy feladatot is kiváló sikerrel oldhatni meg. Ehhez azonban még számos év zavartalan, odaadó munkája kellene, s mai viszonyaink között ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Egészen új osztályok nyíltak meg alatta, melyek szebbnél szebb és európai viszonylatban is igen jelentős anyagukat a lehető legjobb és legszakszerűbb elrendezésben mutatják be.
Érdemének kell azt is betudnunk, hogy intézményét függetlenítette a külső egészségtelen befolyásoktól. Alatta főuri dilettantizmus számára zárva maradtak a múzeum kapui és művészeti harcok hullámai nem csaphattak át rajtuk. De viszont munkásságába tudta kapcsolni a társadalomnak olyan fokozott és a nehéz viszonyok között valóban nagy segítségét, olyan áldozatkészségre tudta hangolni gazdag embereinket, amilyenre előtte egyáltalában nem volt példa.
Maga elé kitűzött útjáról semmiféle befolyás és semmiféle veszély sem tudta letéríteni. Pedig sokszor került nehéz helyzetbe, de szívósságával és önfeláldozó kitartásával mégis diadalmaskodni tudott. Hiszen olyan viszonyok között éltünk és élünk ma is, hogy a művészettől teljesen idegen, de befolyásos emberek állandóan beleavatkoznak, vagy beleavatkozni próbálnak a képzőművészet és a múzeum ügyeibe is, gyakran tetszetős jelszavakat hangoztatva, például, hogy művészetünket «nemzeti» alapra, valóságban pedig csak a tehetségtelenség szolgálatára vezessék. Petrovicsot efféle törekvések sohasem tudták kitűzött célja elérésében megingatni, akármilyen nagy befolyású forrásból táplálkoztak is.
Nagy feladatainak egy jókora részét ekképen sikerült is elvégeznie, miközben megmutatta, hogy a jó múzeum csak egyéni, nem kollektív és a legkevésbbé bürokratikus munka eredménye lehet. Olyan magaslatra emelte a Szépművészeti Múzeumot, hogy Európa múzeumai között is ritkítja párját, pedig anyaga európai viszonylatban nem tartozik a legelsőrangúak közé. De egy múzeum kiválóságának nemcsak az anyaga, hanem a szervezés jósága is legelsőrangú feltétele. Így nőtt ő maga is múzeumával együtt évről-évre, így lett belőle Európa egyik legjelentékenyebb múzeum-igazgatója.
Milyen furcsa és igazságtalan fordulata a sorsnak, hogy épen most, húsz esztendő fáradságos és valóban eredményes munkássága után fenyegeti súlyos veszély élete művét: az új múzeumi törvény, mely a Szépművészeti Múzeumot is hivatallá degradálja s megfosztja attól a kis önállóságától is, melyet eddig élvezett.